Criszi

Lysander órák óta a fehér falat bámulta, a nyállal keveredő keserű vér íze lassan teljesen elborította a száját, ahogy a fogai belemélyedtek az ajkába. A szemei előtt, mint egy másodpercekre lebontott filmet, újra és újra lejátszotta a történteket, egészen addig a pontig, amíg az őrök rá nem csapták a cella ajtaját, és a zárak egymás után egy–egy halk sípszóval aktiválódtak. Mint egy soha véget nem érő lidérces álom, úgy váltották egymást a képkockák, amikben egyetlen dolgot akart megtalálni. A hibát. Melyik lehetett az a momentum, ami végleg eldöntötte, hogy ez lesz a sorsuk? Hol rontotta el az egészet? Mi lökte őt vissza végül a négy csupasz fehér fal közé?
Tengernyi lehetősége volt, ideje viszont egyre kevesebb. Egy pillanatra az acélajtó felé pillantott, de bármennyire is igyekezett, a teljesen hangszigetelt falakon még egy apró szófoszlány sem hatolt át. A csend, ami tizenhat évig körülölelte, most mázsás súlyként nyomta a mellkasát, és hideg kézként szorította a torkát.
Lassan elszámolt magában háromig, és kiürítette a fejét, egyedül a tompa zúgás maradt benne, ami akkor fészkelte be magát a halántéka tájékára, amikor James becsapta az autó ajtaját, és ami lassan átsodorta az őrület keskeny határán, mert sehogy sem tudta megszüntetni. Koncentrálni akart, de a gondolatai folyton kicsúsztak a kezei közül, figyelni akart, megoldásokat keresni, ki akart jutni. Mégis arra kényszerült, hogy a keskeny priccsen üljön, a fehér lepedőt markolva, és hagyja, hogy minden lehetőség elússzon mellette. Veszteni valója már nem maradt, amikor a fekete terepjáró kigördült a garázsból, már biztos volt benne, hogy bármi is történik, akkor látta utoljára Jamest. Innentől kezdve az aranyszemű fiúnak már nem volt beleszólása a történetbe, innentől az ő sorsának fonalai két kézbe futottak, az ő és Mandler ujjai közé, és egyikük sem akarta, hogy ebben az életben még újra egymásra nézzenek, James a ragyogó mosolyával, és Lysander a fáradt szürke szemeivel.
A mellkasa hirtelen kitágult a levegő süvítve áramlott be a tüdejébe, észre se vette, hogy hosszú idő óta nem lélegzett. Az oxigén, ami a vérébe áramlott felgyorsította néhány ütemre a szívverését, mintha ki akart volna szakadni a bordái közül, Lysander szinte önkéntelenül kapott oda. Ahogy megérezte a pólóján át az ütemes dobbanásokat, furcsa meleg áramlott szét a testében. Behunyta a szemét és az érzés még jobban erősödött, lassacskán formát öltött a rendetlen gondolataiból kibukkanva, mint egyetlen jelzőbója a viharos hullámok között.
Felnézett a plafonra, ahol alig tűhegynyi lyukakon folyamatosan cserélődött a friss és az elhasznált levegő. Évekkel korábban megfordult a gondolat a fejében, hogy valahogy kibontja a plafont és a szellőtető rendszeren át próbál megszökni, de szinte azonnal el is vettette az ötletet, mivel a négy méteres belmagasság, és a sarokból figyelő kamera is az útját állta. Belenézett az opálos lencsébe, azon töprengve fontos–e Mandlernek annyira, hogy most épp személyesen figyelje, mihez próbál kezdeni, vagy csak egy kupac, lelkesen jegyzetelő pszichiáter ül a képernyők előtt. Bármelyik is volt az igaz, mindenki arra várt, hogy végre cselekedjen valamit.
Lysander mégis csak tovább ült, egyenes háttal, tökéletesen kifejezéstelenre rendezve szimmetrikus arcvonásait. Belekapaszkodott az utolsó dologba, a tompa zúgásba, amit James hátrahagyott neki, és maximumra pörgetve a gondolatait nekiállt megtervezni a bukást, ami mindnyájukra várt a kegyetlenséggel bemocskolt falak között.
– Nem tudsz gyorsabban vezetni? – Mia jobb kezével mérgesen rácsapott a műszerfalra.
– Nem! – James állkapcsa idegesen megfeszült. – Keresnünk kell egy helyet, ahol otthagyhatjuk a kocsit.
– De innen még több mint egy óra lesz gyalog!
– Te komolyan a gyaloglás miatt aggódsz? – mordult rá James idegesen a lányra, aki menten összébb húzta magát az ülésen, de azért nem állta meg, hogy visszaszóljon.
– Igen, mivel én a meneküléssel is számolok!
James erre csak alig láthatóan bólintott, aztán befordult az utat szegélyező lucfenyők közé, és megállt.
– Akkor tényleg gyalogolni fogunk… – nyögte Mia alig hallhatóan.
– Te még nem.
– James! – A fiú azonnal Mia szájára tapasztotta a kezét.
– Hadd mondjam végig! – Mia bólintott, de azért óvatosan lefeszítette James kezét a szájáról. – Az autóban biztos, hogy van nyomkövető. Megálltunk vele a védett háznál, így lehet, hogy késő, de talán, ha itt körözünk, és megállunk vele még néhány helyen, akkor össze tudjuk zavarni őket annyira, hogy ne egyből ott kezdjék a keresést. Viszont Lysandernek is azonnal segítségre van szüksége, szóval muszáj kettéválnunk.
– Utálom, amikor úgy viselkedsz, mint ő! – Mia haragos pillantást vetett Jamesre, de nem tiltakozott.
– Hogy érted ezt?
– Amikor mindent tudsz. Nagyon frusztráló két zsenivel élni együtt, csak, hogy tudd! – James halkan felnevetett, amit Mia egy elégedett pillantással nyugtázott. – De akkor nekem tényleg csak annyi dolgom lesz, hogy össze–vissza vezessek?
– Természetesen nem. Mint ahogy mondtad körülbelül egy órára vagyunk az Intézettől gyalog. Szóval furikázz egy órát, aztán hagyd ott valahol az autót, és gyalog menj vissza a házhoz, vigyázz rájuk helyettem is.
Miának könnyek szöktek a szemébe.
– Miért hangzik úgy ez, mint egy nyálas végső búcsú? – kérdezte, miközben igyekezett visszafogni a sírást.
– Mert az is! – James áthajolt Miához és megölelte. – Ez egy nyálas búcsú.
Mia belefúrta az arcát James vállába, aki érezte, hogy a meleg könnyek átitatják a felsőjét.
– Nem vagyok ehhez elég erős James. Azt hittem, de nem.
– Semmi baj – James szorosabban zárta az aprócska test köré a karjait. – Ehhez egyikőnk se elég erős.
– Lysander az lenne.
– Lemondanál az összes szeretetedről azért, hogy most könnyen elengedj? – James összeszorította a szemét, ahogy feltette a kérdést, ami az ő gondolatait már nagyon régóta foglalkoztatta. Mia azonnal hátrébb húzódott, kibújva az erős karok közül, és felnézett James arcába.
– Szerinted azért küldött el minket? Mert nem érez irántunk szeretet? – James szégyentől égőr arccal fordult el Mia kutató barna szemei elől.
– Hinni akarom, hogy nem. De ha végiggondoljuk…
– Teszek a végiggondolásra! – Mia szinte felkiáltott. – Teszek arra, hogy milyen biológia és kémiai humbugokat állítottak le benne! Ha azt hisszük, hogy ez az egész ennyi, csupán képletek halmaza, akkor rosszabbak vagyunk, mint az az őrült professzor! – Mia egy pillanatra elcsendesedett, a gondolata elvándorolt valahova messzire, ahova senki nem követhette, és a bal keze megrezdült egy pillatanra. Aztán kinyúlt James kezéért és halkan folytatta – James, ha hagyod, hogy ezek a gondolatok beegyék magukat a fejedbe akkor vége. Te hittél benne eddig!
– De elküldött. Nem kér belőlünk!
– Nem sokkal korábban mégis égtél a tűztől, hogy induljunk vissza!
– Még most is vissza akarok menni!
– De csak azért, mert a kötelességed ezt diktálja? Mert nem hagyhatsz magára egy embert? Vagy, mert nem hagyhatod magára őt?
James szórakozottan kisimított egy barna tincset Mia hajából.
– Mikor lettél te az érzelmek szakértője?
– Talán amikor kilyuggatták az agyam. Lehet, hogy elfelejtettem, hogyan fogtak el minket, de talán cserébe kaptam egy kis bölcsességet! – Mia játékosan belebokszolt James karjába. – Gyerünk, nem állhatunk itt tovább!
Egyszerre pattintották fel a két ajtót, és léptek ki a halkan ropogó hóra, ami a fenyők takarásában alig egy centi vastagon fedte a szürke földet. Mia villámgyorsan megkerülte az autót és beült a vezető ülésre, aztán még egyszer Jamesre nézett:
– Ne köszönj el, jó?
– Rendben – James becsukta a lányra az ajtót, aztán, ahogy a motor felduruzsolt és a kerekek kipörögtet a fagyott talajon hátrébb lépett.
– Találkozunk otthon! – kiáltotta Mia, mielőtt a gázra taposott volna, és a felkavarodó hófelhőben eltűnt James szeme elől.
Amint a látása kitisztult, James elindult előre a ritkásan álló, de az égig nyúló fenyők között cikázva. A bakancsa alatt néha megcsikordult a hó, de ezen kívül minden csendes volt, a hamuszínű fakérgek és a méregzöld tűlevelek némasága baljós előérzetet ültetett a fiú gondolatai közé, amikor rálépett egy lehullott ágra, és az megreccsent a talpa alatt, ijedten fordult körbe magasra emelt pisztollyal, de az erdő mozdulatlan maradt körülötte.
A csapás, amit választott magának lassan emelkedni kezdett, egy hideg verejtékcsepp kúszott végig a bőrén a ruha alatt, de legalább biztos lehetett benne, hogy jó irányba tartott. Nem mert GPS–t magával hozni, biztos volt benne, hogy az Intézetnek gyerekjáték lenne a saját felszerelését bemérnie, még ha minimális tudásával a témában meg is próbálná láthatatlanná tenni, az általa kibocsájtott jeleket.
Ahogy egyre magasabbra hágott, a csúcs felé, az aggodalmai is egyre nagyobb hullámokban csapta a feje fölé. Bár Mia előtt végül sikerült türtőztetnie magát annyira, hogy a lány higgyen neki, mégsem tudott átlépni azon a gondolaton, hogy Lysander azért küldte el őket, mert nem kért többet a segítségükből. Mert igazából nem is számítottak neki. Bár Jamest saját, racionális oldala folyamatosan próbálta győzködni arról, hogy semmi értelme annak, amire gondol, a sötét felhők ott keringtek felette megállás nélkül. Egy pillanatra szórakozottan felnevetett, ahogy eszébe jutott, Lysander valószínűleg minden egyes percben így érezte magát, a bizonytalanság őrlői között, amíg a napok lassan teltek a Csoportban. Valószínűleg eddig egyszerűen túl jól titkolta ahhoz, hogy James megértse az igazi mélységét, egészen addig, amíg a saját bőrén nem kellett tapasztalnia az irracionális aggodalmat, a félelmet arról, hogy valójában nincs is rá szükség. A kérdés, hogy vajon mi történt volna, ha nem hozza el egy évvel korábban Lysandert, mint egy mázsás zsák meggörnyesztette a vállát, pedig mindennél jobban szabadulni akart tőle. Idegességében félrerúgott egy követ, ami épp a lába elé került. A szürke kavics szinte tökéletesen kerek volt, így csak pár métert gurult oldalra, aztán irányt változtatott és egyre több havat és apróbb törmeléket magával sodorva, egy aprócska lavinaként lezúdult a hegyoldalról, amíg egy karcsú fenyő földre lógó ágai meg nem akasztották. James ránézett a több mint harminc méter magas fára, aminek egészen sötétbarna kérge alig látszott ki a sűrűn növő ágai közül. Tudta, hogy ismernie kellene az előtte álló fenyő fajtáját, tisztán emlékezett rá, hogy növényrajongó édesanyja egyszer órákig magyarázta neki a különféle fenyőfajtákat, de egyedül az itt és a Csoport körül is növő lucfenyőket tudta megjegyezni. Közelebb lépett a fához, és az egyik térdmagasságban lévő ágról leszakított egy vékony hajtást, nem törődve azzal, hogy a levelek mélyen a bőrébe vájnak. Ahogy forgatta a kezében, észrevette, hogy a sötétzöld tűlevelek mindegyikének az alján két–két fehér sáv van.
Hirtelen újra megreccsent egy ág, mire James ijedten kapta fel a fejét a mélázásból. Maga sem értette, mi kötötte le annyira a különös fenyő tanulmányozásában, hogy ennyire elkalandozzon, de sietős léptekkel azonnal tovább indult, a vékony ágacskát az egyik zsebébe süllyesztve.
Sehol máshol nem találkozott ezek után olyan fenyővel, mint amit látott, pedig mindenhol a földet súroló ágakat kereste, de amikor méterekkel később visszafordult, szeme egyből ráakadt a kupola alakú fenyőcsúcsra, ami magasan kiemelkedett a körülötte lévő apró háztetős csúcsok közül. Kitapintotta a zsebében a viaszos tűleveleket, és ahogy az ujjai az ág köré kulcsolódtak, egy pillanatra mintha megkönnyebbült volna. Bár a kételyei még mindig ott motoszkáltak benne, nehézzé téve minden egyes lépését, már sokkal könnyebben és gyorsabban haladt felfelé, amikor pedig kirajzolódott előtte a hegygerinc, az arcán apró elégedett mosoly futott át, pedig az árnyéka lassan hosszabbra húzódott, és az alkonyat narancssárgára festette körülötte a fehér havat. Ahogy felért a gerincre, visszafordult, hogy szembenézzen a lenyugvó vérvörös koronggal, ami a felhőket is megfestette maga körül a saját színeivel, és a fenyőfákat is arany glóriával ruházta fel. James csak állt, és nézte a naplementét, aztán ahogy utolsó fénysugár is eltűnt a horizonton irányba fordult és rohanni kezdett lefelé a hegyről, egyenesen a völgybe, ahol az Intézet állt.
Mia üveges tekintettel vezetett, még mindig James arca lebegett előtte, kósza kísértetként. Nem szokott hozzá, hogy a mindig mosolygó szemekben félelmet és bizonytalanságot lásson, és amikor a saját gondolai is ezerfelé gurultak, mint egy kiszakadt zacskó üveggolyó, még nehezebb volt feldolgozni a tényt, hogy nem csak ő, de a körülötte lévők is gyengék bizonyos helyzetekben.
A bőr kormánykerék forrón tapadt izzadt tenyeréhez, amikor hirtelen rálépett a fékre a biztonsági öv a mellkasába vágott. Lassan számolni kezdte a másodperceket, ezzel kényszerítve agyát arra, hogy távol tartsa a sötét lyukakban leselkedő vadállatot, ami arra várt, hogy a kevés megmaradt emlékét is darabokra tépje.
Százhúsz másodperc. Úgy tervezte összesen tíz percig marad egy–egy helyen, annak elégnek kell lennie, hogy az Intézet figyelmét elterelje a házról, mivel ott sem töltöttek sokkal több időt.
Száznyolcvan. Az egyik sötét folt mintha mélyebb lett volna a gondolatai között, mint a többi, de bármennyire is igyekezett, nem tudott rájönni, melyik lehet az a hatalmas emlék, ami hiányzott. Nem tudta, mert nem volt mire emlékezni. A tehetetlenség annyira sarokba szorította, hogy még akkor sem mert szólni Jamesnek erről a hiányzó emlékről, amikor lett volna rá lehetősége. Helyette legyűrte mélyen magába újra és újra. Egyedül az autóban azonban már nem tudta türtőztetni magát, a félelem gyöngyöző izzadságcseppeket szült a tarkójára, egy pedig a halántékán csorgott le lassan. A motor folyamatosan járt, Mia viszont semmit nem hallott belőle, annyira elnyomta a saját ziháló légzésének reszelős zaja.
Háromszáz másodperc. Már öt perce nem mozdult körülötte semmi, mégis kikerekedett szemekkel pásztázta a tájat, a gyér növényzetet, az apró bokrokat, amiket vastagon fedett a hó, hogy a legelső gyanús rezdülésre elmenekülhessen onnan, de a lassan alászálló sötétségben csak a szélben hajladozó árnyékok mozgolódtak, élőlénynek nyoma sem volt. Nem messze attól a ponttól ahol ő parkolt, egy halott fa nyikorgott a gyenge szélben, a törzsén hosszú hasíték futott végig, valószínűleg sok évvel korábban ejtette rajta egy vadállat, aki az óta rég új vadászterületet keresett magának. Mia egyre csak a vágást figyelte, ami kísértetiesen emlékeztette őt az Aaron arcán futó sebhelyre. Ahogy felrémlett előtte a fiú arca, az ajkai egy pillanatra megremegtek. Látta maga előtt a fiút, ahogy kilökték a galériáról, aztán a teste elterül a padlón. Most már bánta, hogy akkor nem rohant oda hozzá egyszerűen, amikor kiderült, hogy nem tudott a parancsok ellen cselekedni. Meg kellett volna néznie, hogy él–e még, de túl gyáva volt hozzá, mert nem tudta volna elviselni, ha végül kiderül, hogy már nem lélegzik. Most viszont az a gondolat rágta a szívét, hogy mégis éltben maradt a fiú, és ők otthagyták, anélkül, hogy képes lenne megvédeni magát.
Mia nagyot nyelt, hogy eltüntesse a gombócot a torkából. Elvesztette a fonalat a számolásban, és bár ránézett a digitális számlapra a műszerfalon, ötlete sem volt, mikor állt meg ezen az apró mellékúton. Az egy óra, amit Jamesnek adott ellenben lassan a végéhez érkezett, így óvatosan rálépett a gázra, hogy keressen egy utolsó helyet, ahol otthagyhatja az autót. Biztos volt benne, hogy az öt megálló, és a több mint ötven kilométer, amit keresztbe kasul levezetett elég lesz hozzá, hogy elfedje a ház pontos helyét, de amikor újra lehúzódott egy zsákutcában, és már épp ki akarta venni a kulcsot a gyújtásból eszébe jutott még valami. Amivel teljesen megszüntetheti a jelet, amit küld az Intézetbe. Leállította a motort és kipattant a kocsiból. A sötétben, ami idő közben ráköszöntött, alig látott tovább pár méternél, de nem vacakolt zseblámpával, mert szinte azonnal meglelte azt, amire szüksége volt. A földön egy jókora szürke kő hevert, akkora, amit csak nagy nehézségek árán tudott egy kézzel odacipelni az autóhoz és belökni a padlóra, de végül sikerült beügyeskednie a megfelelő helyre. Aztán bemászott maga is, a GPS–en egy pillanatra még megnézte az irányt, amerre Shirley–t és 430–ast találja, aztán a lábával a követ a gázpedálra tolta, és beindította a motort. A lendület, amivel a kocsi megindult egy pillanatra az ülésbe préselte, de aztán gyorsan belekapaszkodott az ajtóba, és mielőtt túlságosan felgyorsult volna, kiugrott a kocsiból, egy bukfenccel érve földet a puha hóban. Azonnal felpattant, és aztán figyelte, ahogy az autó fényszórói egyre jobban gyorsulnak a sötét úton. Az út végén szinte áthatolhatatlan falként vastag törzsű fák sorakoztak, szabályos sorban. Valószínűleg egy ültetvény határát jelölték. Az autó ezek felé száguldott egyre gyorsabban. Mia behunyta a szemét az utolsó pillanatban, csak a csattanást hallotta, amit a fa és a fém találkozása okozott. Amikor kinyitotta a szemét már semmi nem világított, a fényszórók valószínűleg azonnal kitörtek, amikor ütköztek a fákkal. Mia előhalászta az övéről a saját zseblámpáját és az autó után futott.
A látvány egészen lenyűgözte, a hatalmas fém szerkezet úgy tekeredett a törzsek között, mintha csak hajlékony lett volna, az autót már fel sem lehetett ismerni a torzóban, amiből mindenfelé kisebb–nagyobb fémdarabok meredeztek. Mia elégedetten elmosolyodott, aztán hátat fordított az autónak, és elindult a védett ház felé.
Amikor kibukkant az erdőből épp a ház mellett a vér is megfagyott az ereiben egy pillanatra. A ház előtt egy terepjáró parkolt, vészjósló sötét foltként, de ahogy közelebb ért a rémület kellemes bizsergésbe váltott, felismerte a Csoport egyik autóját.
– Valaki értünk jött! – suttogta maga elé.

<< Előző fejezet I Következő fejezet >>

[supsystic-social-sharing id=’2′]