A ház előtt parkoló autó csak az első pillantásra töltötte el megnyugvással Miát, a következőben megszólalt a fejében egy apró vészcsengő, ami azonnal óvatosságra intette. Még emlékezett rá, hogy James azt mondta, huszonnégy óra múlva jön értük a mentő csapat, abból pedig még csak alig pár óra telt el.
Mia a ház oldalához lapult, a falakból sugárzó nyúlós hideg bekúszott a kabátja alá. Óvatosan belesett az egyetlen, aprócska ablakon, aminek a szélét jégvirágok csipkézték ki. Odabent semmi mozgást nem látott, úgy tűnt, semmi nem mozdult el azóta, amióta ők elmentek. A látszólagos rend viszont nem csak azt jelenthette, hogy senki nem túrta fel a házat, hanem azt is, hogy aki az autóval érkezett pontosan tudta, mit keres, és hogy azt a valamit, vagy jelen esetben épp valakit, a pincében fogja megtalálni.
A lány halkan kifújta a levegőt, és a bejárathoz lépett. Észre se vette, hogy ujjai mennyire görcsösen markolják a revolver markolatát, ahogy vállával belökte az öreg, nyikorgó ajtót.
A néma csend, ami odabent fogadta, feltöltötte a zsigereit aggodalommal és félelemmel. A válla felett még egyszer hátranézett az autóra, amitől megbizsergett a tarkója. A sötét ablaküveg mintha figyelmeztetni akarta volna valamire, de Mia nem tudta kiolvasni az üzenetet az üres üvegszemekből, bármilyen kétségbeesetten is igyekezett. A gondolatai az egyik tátongó fekete lyuk szélére sodródtak, és minél tovább bámult bele a végtelen sötétségbe, a válaszokat kutatva, annál közelebb került ahhoz, hogy végül belezuhanjon.
Mia erőszakkal elszakította a szemét az autóról és tántorogva tett néhány lépést befelé. Ahogy a válla nekicsapódott az üres könyvespolcnak, a homlokán gyöngyöző verejtékcseppek közül egy végiggördült az állán. Élesen beszívta a levegőt, igyekezve lenyugtatni gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasát, az izzadságtól ragadt és csúszott a keze, ezért még kétségbeesettebben markolt rá a pisztolyára.
A pince felől hirtelen egy tompa puffanás hallatszott. Mia arra kapta a fejét, pupillája összeszűkült. A tompa kiáltás, ami a becsapódást követte, mozgásra ösztökélte a lányt, izmai megfeszültek, aztán, mintha csak egy puska csövéből elszabadult golyó lett volna, Mia ellökte magát a könyvespolctól. Mielőtt átgondolhatta volna, mit is tesz pontosan, feltépte a titkos lejáratot, és a létrára ügyet sem vetve, leugrott a sötétbe.
A bakancsa hangosan csattant a nyirkos betonpadlón, ahogy macskaügyességgel talpra érkezett és egyből kiegyenesedett, de nem volt ideje a tökéletes ugrással foglalkozni.
A sötétben valami felé suhant, Miának csak reflexből sikerült hárítania, az ütés keményen csattant a felkarján, amit védekezően az arca elé emelet. Szinte semmit nem látott, a válaszütést arrafelé irányította, amerre a támadót sejtette, az ökle puha húsba csapódott, és egy fájdalmas mély nyögés végigzengett a visszhangos termen. A választámadás azonnal érkezett, a szünet nélküli ütések hátrálásra kényszerítették, egészen addig, míg a háta a hideg kőnek nem csapódott, és a fegyvere ki nem esett a kezéből, amikor egy kemény ököl lesújtott rá.
A pisztoly fémes csattanása a földön fájdalmasan tudatta vele, hogy a két öklén kívül nem maradt már más fegyvere a támadójával szemben, aki érezhetően erősebb volt nála, a testén lévő számtalan zúzódás minden mozdulatnál emlékeztette erre. Arról pedig sejtése sem volt, Shirley és 430–as a pincében volt–e vagy már rég elmentek onnan, esetleg a támadó végzett velük, mielőtt ő megérkezett. Az utolsó lehetőségre gondolni sem akart, megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a gondolatot, ezzel épp, hogy csak megmentve magát, az arcát milliméterekre elvétő ököltől.
Lehajolt, hogy elkerülje a következő csapást, aztán megpróbálta kirúgni a támadója lábát, de a sötétben elszámolta magát, a cipője épp csak súrolta az idegen lábszárát.
A dulakodásban egy pillanatra rés keletkezett köztük, Mia ezt azonnal kihasználta és a földre vetődve odébb gurult néhány métert. Szorosan a falhoz tapadva állt fel, benntartva a levegőt, nehogy a zihálása elárulja. Tett néhány bizonytalan lépést, de szinte azonnal megtorpant. A bakancsa orrával valami puhát tapintott ki, a gerince mentén végigszaladt a hideg, az arca eltorzult a rémülettől, ahogy leguggolt a mozdulatlan test mellé. Óvatosan végigtapogatta a vékony testet, a csontos, de lágy vonásokban, az apró domborulatokban szinte azonnal felismerte Shirley–t. Megragadta a petyhüdt és jéghideg csuklót, és rászorította az ujját. Amikor pár halálosan mozdulatlan másodperc után megérezte a gyenge, de határozottan lüktető pulzust, majdnem felsikoltott örömében. Azonnal 430–asért akart kiáltani, de az utolsó pillanatban rájött, hogy azzal azonnal leleplezné a helyzetét a támadó előtt.
Villámgyorsan és teljes csendben átkutatta Shirley–t. A gépfegyvert, amit nála hagytak, nem találta meg, de egy zseblámpa volt a lánynál. Mia magához vette, de nem kattintotta fel azonnal. Szemeit a sötétbe meresztve igyekezett végiggondolni a lehetőségeit.
Úgy tippelt, hogy a pince nem lehet sokkal nagyobb tíz, esetleg tizenkét négyzetméternél, tehát csak másodpercei lehettek hátra, amíg a rejtélyes alak újra rátámad. A fegyvere valahol a földön hevert, és ha szerencséje volt, akkor 430–as is a sötétben rejtőzött valahol. Az idegennél nem volt fegyver, vagy valamiért nem használta, amikor Mia leugrott a pincébe. A lány erősen remélte, hogy inkább az utóbbi variáció igaz, miközben felkapcsolta a zseblámpát, sárga fénnyel vonva be mindent maga előtt.
430–ast azonnal észrevette, az egyik sarokban kuporgott, izmai menekülésre készen feszültek, homlokán vékony vérpatak csordogált, de Miának nem volt ideje vele foglalkozni, egyetlen hosszú ugrással a földön heverő pisztolyáért vetődött, hogy utána felpattanva rászegezhesse az alacsony köpcös alakra, aki egy pillanatig hunyorogva állt a rá vetülő erős fénysugárban.
Ahogy a férfi hozzászokott a fényhez, barna szeme egy pillanatra Miára villant, szája szeglete megrándult, mintha egy mosolyt próbált volna elfojtani, és kirántott az övéből egy ezüst csövű pisztolyt.
– Dobja el a fegyvert! – kiáltott Mia, de a férfi rá se hederített, hanem egyenesen 430–asra szegezte a pisztolyát.
– Köszönöm, Mia! Ezzel most jelentősen megkönnyíted a dolgom, ez a kis korcs úgy mozog a sötétben, mint egy szellem! – Mia arcából minden vér kifutott, ahogy figyelte a ravaszra kulcsolódó tömzsi ujjat.
– Ne mozduljon! – szűrte a lány a fogai között, és tett egy lépést előre, egyenesen a férfi fényes homlokára szegezve saját pisztolyát. – Ne merjen megmozdulni, vagy golyót kap a fejébe!
– Ne aggódj! Ezt itt elintézem, aztán hazamehetünk anyádhoz! Vége lesz ennek az egész rémálomnak, és belátják, hogy nekem volt…
– Fogja be! – ordított rá Mia a férfira. – Fogalmam sincs, miről beszél, maga is csak manipulálni akar, mint mindenki! Dobja el a fegyvert, nem figyelmeztetem többször!
– Aki szemmel láthatóan átmosta az agyad az nem én vagyok, hanem akik azt hiszik, az ilyen férgeknek, mint ez itt, joga van az élethez!
A férfi alkarja megfeszült, készen arra, hogy meghúzza a ravaszt, Mia azonban gyorsabban reagált. Egyetlen egy lövés kettészelte a dermedt levegőt. Mia elernyedő kezéből kiesett a revolver, de a becsapódás hangját elnyomta egy másik puffanás, a hang, ahogy Alexander élettelen teste a földre hanyatlott. A férfi arcára a meglepettség festett végső maszkot, amit kettévágott egy vörös vércsík, ami a homlokán lévő tökéletesen szabályok lyukból folydogált, olyan békésen mintha mindig is az lett volna a dolga.
– Apa! – Mia üvöltése földöntúli sikollyá torzult, ahogy térdre vetette magát a férfi mellett, és az arcát a kezei közé fogta. Érezte, ahogy a feneketlen mélység, aminek eddig a peremén egyensúlyozott, kinyúlt érte és fekete, ragadós csápjaival körbefonva magába rántotta. Mia zuhant a feltörő emlékek fojtogató színes hurrikánjában, miközben arcát forró könnyek égették, torkát el nem mondott szavak kínozták és halott apja arcát tartva, hátravetett fejjel üvöltött a plafon felé.
Hirtelen egy meleg ölelés vonta magába, erőtlenül hagyta, hogy a két vékony kar odébb vonszolja a test mellől, aztán egy zubogó vízesés kitakarja előle a látványt. Arcát beletemette a csontos vállba, hagyta, hogy két picike kéz végigsimítsa reszkető hátát, és a halk hang megnyugtató szavakat súgjon a fülébe. Bár az első pillanatban azt hitte, a könnyei soha nem fognak elapadni, de a lassan csordogáló percek, és a megnyugtató érintés végül megtette a hatását, Mia hüppögve eltolta magától Shirley–t, aki aggódva figyelte mire készül most a lány.
Mia felállt, leporolta a nadrágját, a pulcsija ujjával letörölte maszatos arcát. Nem nézett a test felé, a sarokba gurult zseblámpát figyelte inkább, ami rendületlenül tette a dolgát, mint egy aprócska Nap, az elpusztult bolygója felett, világított.
– Mia? – Shirley bátortalanul a lány mellé lépett, és megfogta a kezét. Mia nem válaszolt, de hálásan megszorította az ujjakat, amik forrón simultak az ő jéghideg tenyerébe. A hátuk mögül apró talpak neszezése hallatszott, aztán a látóterükbe megjelent 430–as, aki felvette a földről a zseblámpát, és a föld felé szegezve a fényét, átadta Miának. A lány gépiesen nyúlt ki, és fogta meg a műanyag csövet, aminek a festését már rengeteg karcolás borította.
– Megmentettél! – suttogta 430–as, ezüstgyűrűs barna szemét Mia arcán nyugtatva.
– Lelőttem az apámat, úgy, hogy fel se ismertem! – suttogta Mia, színtelen hangon.
– Ha nem tetted volna meg, akkor 430–as és én kapok golyót. Köszönjük, Mia! – Shirley újra megölelte a lányt, ezúttal már az ő arcát is könnyek mosták. – Köszönjük!
Mia nem viszonozta az ölelést, lehunyt szemmel, mozdulatlanul állt, mint egy kőszobor, akinek arcára a végtelen fájdalmat és keserűséget legkiválóbb szobrász véste fel. Úgy érezte, kitéptek belőle mindent, csak az üres csigaház maradt hátra. Nem tudott értelmesen gondolkodni, mindenhol csak a fájdalmat érezte és látta maga körül. Nem folytak a könnyei, azon már túl volt, de képtelen volt rá, hogy megszólaljon vagy megmozduljon. Amikor Shirley elengedte, akkor is csak állt, nem nyitotta ki a szemét, csak a hatalmas lyukra koncentrált, ami elnyelte az összes fontos dolgot, és ami már csak arra várakozott, hogy végleg megkaparintsa Mia maradék tudatát is.
– Nincs menekvés! – azt hitte csak magában mondja ki a szavakat, hogy kicserepesedett ajkai nem fognak többet hangokat formázni, de mégis a szavak esetlenül lebucskáztak a nyelvén, és a szeme kipattant.
Shirley pontosan előtte állt, 430–as pedig mellette, és mindkettejük várakozón figyelt rá. Shirley kinyújtotta felé a kezét:
– De igen van. Te mentettél meg minket, most pedig viszonozzuk ezt!
Lysander halkan elkáromkodta magát, az elmúlt órákban már nem először. Teljesen lebontotta a cellaajtó belső borítását, a fémdarabok össze–vissza hevertek körülötte, mégsem jelent meg senki, hogy egy nyugtatólövedékkel ártalmatlanná tegye, és átszállítsa egy másik cellába, úgy, mint gyerekkorában. A sarokban lévő kamera törötten fityegett, egyedül az egyik kis zöld led szakadatlan villogása jelezte, hogy valaha még volt élet benne, csak Lysander vetett véget neki percekkel korábban.
A fiú élesen beszívta a levegőt, ahogy újra megragadott két drótdarabot, amik az ajtó belsejéből meredeztek kifelé. A kilátástalan próbálkozás kezdte kimeríteni, még mindig több millió lehetősség állt a rendelkezésére a feltörési mintákat illetően, pedig már nagyon régóta próbálkozott.
Összetekerte a két drótot, aztán egy harmadikat óvatosan hozzá illesztett, de ezúttal sem történt semmi. Idegesen kisöpört egy hajtincset a szeméből és eldobta magát a fehér csempéken. Nem akarta máris feladni, de muszáj volt pihennie pár percet, hogy összeszedje a gondolatait. Lassan beszívta és kifújta a levegőt egymás után többször, ezüst szeme lassan végigjárt a szobán, de a kibelezett ajtón kívül nem látott más menekülési utat. Ha nem áll mellé a szerencse hamarosan, akár hetekbe is eltelhet, mire feltöri a zárakat, annyi ideje viszont nem volt. Ezt valószínűleg Mandler is így gondolta, azért hagyta neki, hogy próbálkozzon.
Lysander egy pillanatig elmerengett azon, mi lesz akkor, ha nem fog tudni kijutni, és nem tudja elpusztítani ezt az általa annyira gyűlölt helyet. Azon töprengett mi lesz akkor, ha Mandler végre befejezi élete művét. Mi lesz, ha elveszi a tudatát? Arra már réges–régen rájött, hogy az őrült professzort csak az újdonság, a lehetetlen érdekli, amint megkapja a várt eredményt, el fogja veszteni az érdeklődését. Lysander tökéletesen látta mi lesz akkor. Eladja a technológiát annak, aki a legtöbbet ígéri majd érte. Ki tudja mi lesz belőle? Leklónozzák a tökéletes sejtjeit és hadsereget hoznak létre. Ez volt a legvalószínűbb végkimenetel Lysander számára, és ezt akarta a lehető legjobban elkerülni.
Újra nekiesett a darabjaira szerelt ajtónak, de az egyik letört fémdarabbal hosszan felhasította a karját. Halkan felszisszent és elkapta kezét, de ezzel csak azt érte el, hogy maga körül minden fehér felületet vörösre festett a kibugyogó vérével, mire a seb összezárult. Ahogy nézte a fehér csempén kis rózsákba gyűlő vért, eszébe jutott egy megoldás, ami minden bizonnyal hamarabb ki tudja juttatni, mint a zárfeltörés. A padlóról felkapta az egyik jókora fémdarabot, és a cella közepére sétált vele.
– Tudom, hogy van még itt kamera, valószínűleg több száz! – fordult körbe a tengelye körül, a fémdarabot kardként lóbálva. – Szóval figyeljenek rám, és nézzék, ahogy véget vetek mindennek! – azzal maga felé fordította rögtönzött fegyverét, és behunyta a szemét.
Egyetlen másodperc telt el összesen, mikor felcsapódott a cella ajtaja, és vagy fél tucat őr rontott be rajta.
Lysander széles mosollyal az arcán fordult feléjük, félrehajolva az első nyugtatólövedék útjából, a következőket pedig az acéldarabbal hárított el. A meglepetés ereje egy pillanatra megtorpanásra kényszerítette ellenfeleit, és ő ezt azonnal kihasználta. Lebukott, és az ajtó felé iramodott, az mellé kerülő őrök alól kirúgva a lábukat vagy egy erős ütéssel harcképtelenné téve.
A folyosóra érve teljes sebességre kapcsolt, egyenesen előre meredve rohant a kijárat felé, a fülére hagyatkozva, ami tökéletes pontossággal súgta meg, melyik folyosón közelítenek felé újabb támadók. Az egyik fordulóban úgy tűnt, hogy zsákutcába jutott, az összes lehetséges irányból hallotta a döngő lépteket, még az adrenalin zúgása se tudta elnyomni az acélbetétes bakancsok csattanását, és a háta mögül is kiáltások harsantak. Az utolsó másodpercben azonban kiszúrt egy ajtót. Félő volt, hogy egy raktárhelyiség vagy valami labor lesz mögötte, ami végleg zsákutcába viszi, mivel több, mint harminc, állig felfegyverzett emberrel még ős sem bír el, de úgy döntött, érdemes kockáztatnia, a számításai szerint már az épület legvégében kellett járnia, így az utolsó pillanatban lenyomta a kilincset.
Megkönnyebbülés suhant át a testén, amikor meglátta a lépcsőt, ami a feje felett a félhomályba kanyarodott. Azonnal elindult felfelé, kettesével, helyenként hármasával hagyva maga mögött a fokokat, hogy minél messzebb kerülhessen nehézkes mozgású üldözőitől. Ahogy a lépcső emeletbe torkolt, Lysander megtorpant. Visszaért a garázs szintjére, így választania kellett, megpróbál itt megszökni, vagy továbbmegy a tető felé. Mivel a fémdarabon kívül már semmilyen fegyvere, vagy kijátszható ütőkártyája nem maradt, a másodperc törtrésze alatt döntött úgy, hogy nem kockáztat meg még egy rajtaütést, hanem nyílt térre viszi az elkerülhetetlen utolsó találkozást. Ökölbe szorította a kezét, és tovább folytatta őrült rohanását a tető felé, de az első fordulóban újra meg kellett állnia.
– 421! – Mandler hangja a feje felől szólt, mintha egyszerre beszélt volna mindenhonnan. Lysander többször is körbefordult, védekezőn emelve maga elé, mire egy gúnyos kacajt kapott válaszul. – Tedd le a kis, khm… fegyvered 421. Alattad és feletted is őrök várnak, és természetesen ezen a szinte se jutnál messzire. Nem akarok felesleges vérontást, sem a tiedet sem a katonáimét!
– Nem félek a kutyáitól! Küldjön rám, amennyit csak akar! – Lysander nyakán kidagadt egy ér, ahogy kiabált, pedig abban sem volt biztos, hogy Mandler hallja–e amit mondd. Nem kapott választ, magára maradt a lépcsőházban a falakkal, amik nem adhatták meg neki a válaszokat, amiket keresett, és amik közül egész életében szabadulni próbált.
Lysander rátette a lábát az egyik a következő lépcsőfokra, és felnézett a kanyarra, ami mögött már nem látta, hogy mi vár rá. Behunyta a szemét, és a fülére bízta a tájékozódást. A földalatti szintről alig hallhatóan, de valóban lépések zaja szivárgott felé, és már tisztán ki tudta venni a körülötte hallatszódó neszezést is, a feje felett azonban még viszonylag nagy volt a csend, csak néhány ember járkált.
– Kevés volt az idő – formálta némán a szavakat Lysander, amikor rájött, hogy a legtöbb ember odalent van, mert nem számítottak rá, hogy felfelé fog menekülni. Most előtte csak néhány katona volt, akiket valószínűleg csak másodpercekkel korábban tájékoztattak arról, hogy megszökött. Még meglepheti őket.
Nem tétovázott tovább, Lysander kinyitotta a szemét, és teljesen erőbedobással rohanni kezdett a tető felé, az egyetlen irányba, ahol még szabadságot remélhetett.
James arca kivörösödött a futástól, de ott volt az Intézet lábánál. Meglepő módon egyetlen őrt sem látott, a bejáratoknál, egyedül a tetőn tűnt fel egyszer egy magányos őrszem. A gyanú és a kétely kellemetlen csomagként telepedett meg a vállán, ahogy méterről méterre közelebb ért a szürke falakhoz. Egy pillanatra megtorpant, a szeme sarkából mintha mozgást látott volna, de a csalóka árny szinte azonnal eltűnt. James végül elérte az épületet, hátát szorosan a falnak nyomta, és maga elé emelt fegyverrel araszolt tovább.
Hirtelen felbukkant az ajtó, ahol először behatoltak, akkor még egymás hátát fedezve. Itt sem állt egyetlen őr sem, viszont Jamesnek elég volt egyetlen pillantás a megjavított biztonsági zárra, hogy tudja, ez alkalommal esélye sincs ezt a bejáratot használnia. Csak egyetlen helyet tudott, ahol semmiféle zár nem fog az útjába állni, és az az épület főbejárata volt.
A gondolatra, hogy mi vár, az éber őrség, ami fogadni fogja, gombócot növesztett a torkába, és mázsás súlyokat rakott a lábára. A gondolat, hogy Lysandernek valójában nincs is szüksége rá, új parazsat kapva lobogott fel benne, és csak úgy tudta rávenni magát arra, hogy megtegye a következő lépést, hogy egyik lábát lassan a másik után tudja helyezni, hogy felidézte maga előtt azt az egy évvel korábbi fiút, aki ott feküdt a műtőasztalon, készen arra, hogy elvegyenek tőle mindent. A kép jeges zuhanyként érte, és sikerült gyorsabb lépésekre ösztökélnie magát. Végigtrappolt a fal melletti keskeny ösvényen, amit valószínűleg az őrség használt átlagos napokon, most viszont egyetlen lélekkel sem találkozott rajta. A szél, ami hirtelen támadt felkavart néhány hópelyhet a földről, aztán óvatosan lerakta őket James vállán.
– A következő kanyar után ott lesz! – James szinte megszokásból szólt hátra, és amikor rájött, hogy ezúttal nem követő őt Lysander ezüstös hajkoronája, a bűntudat olyan erővel vágta gyomorszájon, hogy meggörnyedt a fájdalom alatt, pedig tudta, hogy az egészet csak a fejében érzi. Szabad kezével, ami nem a fegyvert szorította, megtámaszkodott a falon. Tüdejéből hangos zihálás szakadt fel, és érezte, hogy kiveri a víz. Hosszú percek kellettek hozzá, hogy sikerüljön annyira megnyugtatnia magát, hogy felegyenesedve tovább tudjon menni, igaz, minden lépésért keményen meg kellett küzdenie. A sarkon túl azonban ott várta az Intézet kétszárnyú, üveg főbejárata, így muszáj volt koncentrálnia.
Újra nekilapult a falnak, épp időben, mert egy talpig feketébe öltözött őr tűnt fel, szinte a semmiből, alig pár méterre tőle.
James kivárta a megfelelő pillanatot, amíg a magas férfi elég közel nem ért hozzá, és egy pillanat alatt mögé kerülve leütötte a fegyver markolatával.
Nem volt ideje azzal foglalkozni, hogy megkötözze az eszméletlen alakot, azonnal kiáltások harsantak és két másik katona jelent meg. James az egyiket még futás közben vállon lőtte, a másik viszont, átugorva elesett társán, tüzet nyitott Jamesre. Az egyik golyó súrolta a fiú vállát, aki felordított fájdalmában, de azonnal ellentűzet nyitott, és az Intézet ügynöke használhatatlan térddel rogyott a földre.
James a kezét sérült vállára szorította, és megállás nélkül futott tovább a bejárat felé. Nem látott több őrt, úgy tűnt csak hárman vigyáztak a bejáratra, amit James most a szerencséjének tudott be, mit sem törődve a fülébe suttogó kis hanggal, aki figyelmeztetni akarta, hogy a helyzete koránt sem ilyen rózsás.