Lysander szeme elkerekedett, élesen beszívta a levegőt és benntartotta. Lassan a társaira pillantott, akik egyenesen őt nézték, arcukra a félelem merev maszkot festett. Senki nem szólalt meg, olyan volt, mintha a világegyetem összes csendes pillanata belesűrűsödött volna abba az egyetlen perce, amíg Lysander egyenként végigmérte a többiek arcát. Shirley hófehér bőrét, kék és zöld haját, ami mindig úgy hullámzott, mint a tenger, meleg, barna szemét, amiben egyetlen egy könnycsepp csillogott, Mia arcba lógó hajzuhatagát, a két csillag alakú égésnyomot a jobb és bal arccsontján, a tűztől lángoló szemeket. Aztán vetett egy pillantást 430–asra, a fiatal fiúra, aki szemében még mindig ott volt a naiv remény, hogy kijutnak innen, csak azért, mert nem sokkal korábban ezt ígérték neki. Legutoljára James felé fordult, és az aranyló szempárban meglátta azt, amit nem akart, a néma könyörgést, hogy fontolja meg azt, ami a fejében jár. Látta az optimizmust, ami még hitt benne, hogy van más út. Egyszerre látta önmagukat, a félelmet és az aggodalmat, hogy nem akarja elengedni Lysandert, de közben félti Miát, Shirley–t és 430–ast. Látta, hogy James nem tudna dönteni, mert neki egyetlen élet feláldozása sem éri meg. De nem Jamesnek kellett döntenie.
Lysander visszafordult Mandrel felé, farkasszemet néztek egymással, aztán Lysander feloldotta a csendet.
– Rendben van. De garanciát akarok, arra, hogy élve kijutnak innen!
– Lysander, ne! – James kétségbeesetten kapott a fiú keze felé, de nem érte el, Lysander egy pillantást sem vesztegetett rá, végig Mandrelt bámulta, miközben önmaga felé fordította a fegyverét, és a hideg fém csövet nekinyomta a halántékának.
– Ha egyikőjük is megsérül, búcsút mondhat nekem!
Mandrel elégedett mosolyra húzta a száját:
– Éljen az intelligencia, amit tőlünk kaptál, nem igaz? De vajon mi történik, ha egy sakktáblán egyszerre kap mindkét fél mattot?
– Ott van vége a játéknak – szűrte Lysander a fogai között. – Adjon nekik egy autót és engedje őket elmenni!
– Lysander elég, találunk más kiutat! – James arca szürke volt, a napsugarak a félelem felhője mögé rejtőztek.
– Nem akarsz a barátodra hallgatni? Innen már nincs visszaút! – Mandler arcán szórakozott mosoly játszott.
– Engedje el őket! – Lysander egyáltalán nem nézett Jamesre vagy a többiekre. – Vagy itt és most meghúzom a ravaszt!
Mandler egyetlen laza intéssel jelzett az egyik katonának, mire az megnyomott egy gombot a falon, és az egyik garázsajtó halk susogással felnyílt. Kintről fagyos szél, és szürke fény szökött be, meglobogtatva Mia és Shirley haját.
– Nincs többé dolgunk egymással – Mandler szeme összeszűkült, ahogy Lysanderről a csapat többi tagjára nézett. – Tűnjetek el, és soha többé ne gyertek vissza.
– Lys… – James még utoljára lépett egyet az ezüsthajú fiú felé, de ő egyszerűen hátat fordított neki.
– Tegyétek, amit mondott. Eszetekbe se jusson valaha is visszajönni ide.
– Gyerünk James! – Mia megragadta az unokabátyja kezét, és az egyik autó felé kezdte vonszolni. Shirley épp besegítette 430–ast a fekete terepjáró hátsó ülésére, amikor odaértek melléjük. A kisfiú még egyetlen pillanatra felnézett a galériára, egyenesen a magas férfira, akinek zöld szeme elégedetten figyelte az eseményeket. Amikor észrevette, hogy 430–as őt figyeli, elmosolyodott, és kezével búcsút intett:
– Ég veled, 430–as! – a fiú megremegett, és Shirley szinte belökte őt az autóba.
– Én vezetek – mondta Mia, alig hallható, de ellentmondást nem tűrő hangon, és még egy utolsó pillantást vetett a tőlük nem messze, mozdulatlanul heverő Aaron felé, aztán bevágta magát a vezetőülésbe. James ezúttal nem tiltakozott, megkerülte az autót, és anélkül, hogy egy pillanatra is felemelte volna a tekintetét a földről, beült Mia mellé. Már csak Shirley állt az autó mellett, a galériát fürkészte, ahol Mandler társaságában az anyja figyelte az eseményeket, kifejezéstelen arccal.
– Tudom, hogy azért utálsz, mert rá emlékeztetlek! – a lány egy pillanatra összepréselte a száját. – És, hogy teljes legyen a kép, ugyan úgy hagylak itt, mint apa! – ezzel ő is beült, és becsapta a kocsi ajtaját.
Lysander nem fordult a lassan kigördülő autó után, a fájdalom, ami a mellkasát marta így is olyan erős volt, hogy maximális koncentrációt igényelt tőle, az, hogy ne görnyedjen össze tőle, és a Mandler szemében fellobbanó elégedettség csak még rosszabbá tette az egészet.
– Elég könnyen itt hagytak a te drágalátos barátaid. Milyen érzés, hogy ilyen könnyen elárultak?
– Nem árultak el! – Lysander szavai dühösek voltak, de koránt sem magabiztosak.
– Nem? Pedig nem igazán igyekeztek meggyőzni arról, hogy ne maradj itt. Csak a saját bőrüket mentették.
– Nem! – Lysander erősebben nyomta a halántékához a fegyver csövét, a hideg fém, ami lassan a bőrébe vájt, segített tisztán tartani a gondolatait.
– Ideje, hogy letedd azt a fegyvert. Ne félj, nemsokára megszabadulsz ezektől az őrjítő érzelmektől, amik most összezavarnak – Mandler pillantása olyan volt, mint egy gondoskodó apáé, a hangja kedveskedőnek tetszett és ettől Lysandernek felfordult a gyomra.
– Majd leteszem, ha a többiek elég messze lesznek!
– Hát nem bízol a mi szavunkban? – Mandler színpadiasan végigmutatott magán, és az állig felfegyverzett ügynökökön. – Ne aggódj, én se bíznék…
– Maga őrült!
– Vagy talán zseni? Szerinted hol a határ, Lysander? – Mandler, mintha csak egy gyerek lenne, aki egy érdekes dolgot figyel, oldalra biccentette a fejét. – Mindig határok közé szorítjuk magunkat. Nincs itt az ideje végre eltörölni őket?
Lysander nem válaszolt, magában számolta a perceket, amik azóta teltek el, hogy elvesztette a duruzsoló motor hangját a messzeségben, és igyekezett pontosan meghatározni, milyen messze juthattak ez idő alatt, ha Mia a maximális sebességgel vezetett.
– Nem is figyelsz rám, igaz? Még mindig azokkal a gyerekekkel foglalkozol? Pedig, ők magukra hagytak téged, 421! Nekik nem jelentesz már semmit, csak a kulcs voltál a szabadulásukhoz. Te mindig is csak egy eszköz maradsz!
Lysander arca megrándult, bármennyire is igyekezett elrejteni a benne dúló csatát, ez az egyetlen kis rándulás mindent elárult Mandlernek, és Lysander gyűlölte magát ez miatt. A kételyek, amik lassan lyukat égetek belé olyan kínzóak voltak, mint még soha életében, a szeme égett, pedig tudta, hogy képtelen a sírásra.
– Mi legalább tudjuk, hogyan kell kihasználni a beléd táplált lehetőségeket. Náluk csak haszontalan kacat voltál. Bár, nem is kellene ezeket neked magyaráznom. Hamarosan semmit nem fognak neked számítani, egy kiadott parancssor, és egyszerűen véget vetsz az életüknek, hezitálás nélkül. Hát nem lesz nagyszerű, ha végre minden olyan világos lesz? Egyszerű adatok Teljesítendő parancsok. Ennyi lesz számodra a világ, és nem kell ilyesmiken gondolkoznod.
– Fogja be, vagy most azonnal véget vetek a kísérletének! – Lysander kezét szinte égette a fegyver.
– Túlságosan öntudatos lettél az elmúlt egy évben, 421! – Mandler egy pillanatra felcsattant, de aztán újra kedélyesen folytatta. – Persze, ha belegondolunk, ez egész ironikus. Minden esetre – újra intett a katonának, aki egy bólintás kíséretében bezárta a garázsajtót –, jobb, ha nem próbálkozol semmivel.
– Egyszer véget fognak vetni ennek az őrületnek, ami itt folyik!
– Véget vetni? De hiszen pont te mondtad nekik, hogy soha többet ne jöjjenek vissza!
– Ők jó emberek!
– És mi vagyunk a…
– Maguk az őrültek! – Mandler és Lysander is az új hang felé kapta a fejét. Aaron az egyik autó kerekének támaszkodva ült, hosszú véres ösvény jelezte merre vonszolta magát előtte.
– Te még élsz? – Mandler már–már nevetett, mint aki végtelenül szórakoztatónak találja a helyzetet. – És az a kislány elment úgy, hogy azt hitte halott vagy! Micsoda kár, micsoda kár!
Aaron Lysander felé fordította bevérzett szemeit.
– Mi történt a többiekkel?
– Elmentek – Lysander torkát jobban égette ez az egyetlen szó, mint bármilyen sav, amivel korábban megbirkózott.
– Rendben elég az üres fecsegésből! – Mandler rácsapott a korlátra, ezzel újra magára vonva mindenki figyelmét. – 421 ideje, hogy letedd a fegyvert. Ami pedig téged illet – smaragdzöld szeme Aaronra villant –, nagyon érdekes, hogy még mindig életben vagy, ráadásul az agyad is hibátlanul működik annak ellenére, hogy teljes egészében a saját akaratod irányít… Azt hiszem, ezt érdemes lesz tanulmányoznunk!
Néhány ügynök leengedte a fegyverét, és egy lépcsőn, amit Lysander eddig észre se vett, leereszkedtek hozzájuk a földszintre.
– Utoljára mondom, dobd el a fegyvert, 421 és rúgd a lehető legmesszebbre magadtól! – Lysandernek nem volt más választása, ezúttal egyetlen szó nélkül engedelmeskedett a parancsnak, és csak remélte, hogy Jamesék elég messzire jutottak ennyi idő alatt. Egy ügynök azonnal mellette termett, kirúgta a lábát alóla, és a fegyverér a halántékához szegezte, amíg egy másik megbilincselte. Lysander a szeme sarkából látta, hogy Aaronnal ugyan ez történik, aztán két ügynök felnyalábolja a magas fiút és egy oldalajtón eltűnik vele.
– 421, a műtőben találkozunk! – szólalt meg még utoljára Mandrel, mielőtt ő, és a két kísérője szintén távoztak volna. – És csak, hogy tudd: ha tudomásomra jut, hogy szökni próbálsz, a kis barátaid egyenként lesznek levadászva.
Lysander nem válaszolt, a földre szegezte tekintetét, haja az arcába hullt eltakarva őt Mandler elől, és megadóan hagyta, hogy a két ügynök, a puskájuk csövét használva kilökdösse a garázsból.
– Ugye nem hagyjuk ott? – Mia tekintetét az útra szegezte, miközben őrült sebességgel kanyargott a fák közt, de hangja zavart és kétségbeesett volt.
– Persze, hogy nem. De szükségünk van egy új tervre. És őket biztonságba kell tudnunk először! – James idegesen markolta a műszerfalat, ujjai egészen elfehéredtek, csak álla hegyével bökött hátra Shirley–re és a mellette kuporgó 430–asra.
– Akkor hova menjek?
– Elmegyünk a védett házba, ahova egy évvel ezelőtt Lysander vittem – James előre bámult a szélvédőn keresztül. – Ti ott megvártok, amíg én visszamegyek.
– Úgy érted, ők megvárnak, amíg mi visszamegyünk! – Mia tekintete úgy perzselt, mintha keresztül akarná égetni James arcát.
– Mia, ezt nem gondolod komolyan! – James olyan hangosan csattant fel, hogy Shirley összerezzent. – Az agyad több helyen lyukas, csak sejteni tudjuk milyen emlékeket vesztettél el, a kötésed lassan teljesen átvérzik, az égések sürgősen ellátásra szorulnának, és te vissza akarsz velem jönni? Mégis hogy gondolod ezt?
– Pontosan így. Fogom magam és visszamegyek veled!
– Nem. Ki van zárva, hogy ebbe valaha is beleegyezzek! – James szinte kiabált, és az autó kis légtere még jobban felerősítette a hangját. – Elég volt abból, hogy csak mész a saját fejed után! Hát nem tanultál ebből? Mia, levágták az ujjadat! Mit akarsz még? Másodszor nem úszod meg ennyivel, egyszerűen golyót kapsz a fejedbe! Valószínűleg most is csak azért vagy életben, mert Aaron kijátszotta őket és megvédett!
Mia nem válaszolt, de a szemében összegyűltek a könnyek. Ahogy James meglátta őket, a bűntudat ostorként csapta arcul.
– Nem úgy értettem…
– Tudom, hogy értetted! – Mia beleharapott az ajkába, amiből apró vércsepp serkent. – Erre kell lefordulni?
– Igen – James elfordul tőle és kibámult az ablakon, ahogy ráfordultak a hóval fedett földútra. – Már nem vagyunk túl messze.
– Szerinted mit csinálnak most vele?
– Szerintem – Shirley halkan beszélt, idegesen tördelte az ujjait közben –, egyenlőre pár óráig, vagy ha szerencsénk van pár napig, csak megfigyelik, valamint előkészítik a műtétre. De nem hinném, hogy sokat várnának, nem akarják majd elpazarolni ezt a lehetőséget. De mi ez a hely, ahova most megyünk?
– Egy ház, ami nem is létezik – James jelzett Miának egy újabb kanyarnál. – Nem találja meg semmilyen radar vagy megfigyelő sem.
Mintha csak Jamest akarta volna igazolni, a semmiből hirtelen felbukkant az aprócska faház, ahogy az út végére értek. Mia leállította a motort, és mindnyájan kiszálltak.
– Gyerünk, ne időzzünk sokat itt, az autót valószínűleg hamarosan bemérik! – James előre sietett, és kinyitotta az ajtót. A zár keservesen megcsikordult, egy éve nem nyúlt hozzá senki, odabent is vastag por fedte azt a néhány bútort, ami berendezésként szolgált. Mia bizonytalanul lefújt egy kevés port a kopott piros kanapéról, amin talán még soha nem ült senki, mégis megviseltnek tűnt, míg Shirley a másik bútort, az üres könyvespolcot vizsgálta meg közelebbről. James egyikkel sem foglalkozott, gyakorlott mozdulatokkal kereste meg a pincébe vezető, titkos járat ajtaját.
– Nem lesz túl kellemes odalent várni, de legalább biztonságos – a fiú Shirley kezébe nyomott egy zseblámpát. – Ha egy napig nem jelentkezünk, akkor valaki más fog eljönni értetek, ne aggódj. Ti már biztonságban vagytok.
– Remélem veletek is minden rendben lesz! – Shirley Jamesre emelte a tekintetét, amiben őszinte remény tükröződött vissza, az egyetlen aprócska ablakon beszűrődő kevés fényben, aztán a lány elfordult, és a lejárathoz lépett.
– Gyere 430! – Shirley megragadta a vékony fehér csuklót. – Minden rendben lesz.
– Mi lesz a fiúval? – 430–as megállt a lejárat szélén, ezüst gyűrűs pillantását James szemébe fúrva. – Miért hagytuk ott?
– Nem volt más megoldás – James csak suttogta a szavakat, attól félt, ha hangosan mondja ki őket, kiderül, hogy csak hazugságok. – Ez volt az egyetlen lehetőségünk, hogy elmeneküljünk.
– De elmész érte, ugye? – a gyermeki hang naiv kérdése tőrdöfésként hatolt Jamesbe, válla alig észrevehetően megroggyant.
– Igen elmegyek.
– És visszajöttök?
– Elég lesz a kérdésekből – Shirley a kisfiú vállára tette a kezét, hogy elhallgattassa.
– Nem, joga van hozzá, hogy megkérdezze – James újra kihúzta magát, aztán leguggolt, hogy közelebb kerüljön 430–ashoz. – Mindent meg fogok próbálni, hogy visszajöjjünk. De lehet, hogy nem fogunk.
A fiú nem válaszolt, de nem is tett fel több kérdést, csak bólintott, és minden további szó nélkül lemászott a pincébe. Shirley még egy pillanatig habozott, egy pillanatra odalépett Miához, és szorosan megölelte, amit a lány hálásan viszonzott, aztán Jamesre is rámosolygott.
– Sok szerencsét! – azzal ő is eltűnt a sötét pincében, magukra csukva az ajtót.
– Szóval mi a terv? – fordult Mia Jameshez.
– A terv az – James a kanapéhoz lépett, övéből előhúzott egy kést és felhasította vele a piros huzatot, amiből egy elsősegélyláda és egy apró fémszerkezet fordult ki –, hogy újrakötjük a kezed, aztán visszamegyünk Lysanderért. Ilyen egyszerű.
– Jó terv! – Mia letelepedett a koszos padlóra a ládával és ép kezével nekilátott letekerni magáról az átvérzett kötést, miközben fél szemmel Jamest figyelte, aki a kis, adóvevőre hasonlító szerkezettel babrált. – Az micsoda?
– Jelet küldd haza. – James megnyomott egy gombot, mire egyetlen éles sípszó harsant. – Ha huszonnégy óra múlva nem jelenkezünk be, akkor küldenek ide egy csapatot, és felszedik azokat, akik a pincébe vannak.
– És ha mi nem leszünk itt addigra? – Mia egy pillanatra abbahagyta a kötés babrálását, helyette gyanakvó pillantással végigmérte Jamest, akinek az arca olyan sötét volt, mint a csillagtalan éjszaka.
– Ez itt csak a legnagyobb vészhelyzetben használható. Ha nem leszünk itt addigra, és semmilyen más üzenetet sem küldünk, egyszerűen halottnak leszünk nyilvánítva.
Mia nagyot nyelt, de nem mondott semmit, csak fél kézzel előhalászott egy tiszta géztekercset.
– Tudnál segíteni?
– Persze – James odatelepedett mellé, és gyakorlott mozdulattokkal újrakötötte a lány kezét.
– Huszonnégy óra – suttogta Mia maga elé. – Nem valami sok.
– De elég kell, hogy legyen! – James a helyére igazította a friss géz végét és felállt. – Induljunk minél előbb!
Mia bólintott, és követte a fiút az autóhoz, ami odakint várakozott. Ez alkalommal újra James ült a kormány mögé, és padlógázzal hajtottak el a háztól.
– Valószínűleg van benne nyomkövető. Szerintem azért nem jöttek csak utánunk eddig, mert remélték, hogy elvezetjük őket haza. Szóval csak lerakjuk egy tisztáson és onnan gyalog megyünk tovább – James idegesen dobolt az ujjaival a kormányon. – Időt vesztünk, de talán egy kicsit össze tudjuk majd zavarni őket.
– Ez az utolsó dobásunk, szóval ne rontsunk el semmit! – Mia erőltetetten felnevetett, aztán néma csend telepedett rájuk, miközben az autó kerekei gyorsan falták a métereket. Ahogy újra közeledtek az Intézethez, a félelem a szívükben úgy nőtt egyre nagyobbra. James szinte észre sem vette, de egyre lassabban mentek, míg nem az autó teljesen megállt.
– Félek – Mia elfordult Jamestől, úgy beszélt. – Rettegek.
– Én is – James a kormányra hajtotta a fejét. – De vissza kell mennünk érte.
– Ő gondolkodás nélkül rohanna értünk.
– Tudom. Nem értékeli saját magát.
– És mi igen?
– Saját magunkat? Vagy őt?
– Számít ez? – Mia végre ránézett Jamesre. – Vissza fogunk menni. Mert fontos.
– Igazad van! – James újra rálépett a gázra, és ezúttal nem lassított, csak amikor elég közel értek az Intézethez.
<< Előző fejezet I Következő fejezet >>
[supsystic-social-sharing id=’2′]