Criszi

James szoros ölelésbe zárta Miát, aki egészen eltűnt a széles vállak között.
– Vigyázz magadra!
– Ti is! – Mia kibújt az ölelésből, és felemelte a lába mellett várakozó két fegyvertokot. – Nemsokára találkozunk!
– Sok sikert, Mia! – Lysander olyan halkan szólalt meg, hogy Mia elsőre azt hitte, csak a képzelete játszott vele, de aztán belenézett az ezüst szempárba, ami épp úgy csillogott, mint körülöttük a hó, és rájött, hogy nem tévedett. Szája önkéntelenül is mosolyra húzódott, és szíve szerint azonnal megölelte volna Lysandert is, de sikerült visszafognia magát.
– Te is vigyázz, és semmi felesleges hősködés!
– Akkor nemsokára újra itt! – James még egyszer röviden megölelte Miát, aztán a két fiú hátat fordított neki, és elindultak az Intézet felé, Mia pedig a megbeszélt kiszögellés felé, hogy elfoglalja a helyét.
James és Lysander némán ereszkedett le a hegyről, igyekeztek a lehető legkevesebb zajt csapni, és végig a fák rejtekében maradni. A körülöttük lévő csend egyszerre volt megnyugtató és idegőrlő. Azonnal észrevették volna, ha valaki feléjük közeledik, de őket is sokkal könnyebb volt meghallani.
Bár nem beszéltek, Lysander tökéletesen ki tudta olvasni a társa testtartásából mire gondol éppen. Ahogy James egyre jobban a fejébe húzta a fekete kapucniját, ahogy újra és újra ökölbe szorította a kezét, aztán hagyta elernyedni az izmait, mind az aggodalom jelei voltak, az arcán viszont az egyre erősebb koncentráció tükröződött, ahogy beharapta az ajkát, és mereven előre figyelt.
Lysander sem volt nyugodt, de tudta, hogy az ő aggodalmainak tárgya a lehető legmesszebb van James gondolataitól. Lysander azért aggódott, ami előttük volt, James pedig azokért, akiket maguk mögött hagytak.
Ahogy elérték az erdő szélét megtorpantak. Mást nem tehettek, meg kellett várniuk, hogy Mia letisztítsa előttük az utat. Az Intézet körülbelül ötven méterre volt tőlük, egy–egy fa mögött lapultak meg, és onnan figyeltek.
Lysander számításai szerint gyorsabban leértek, mint, hogy Mia felállíthatta volna a puskáját, a lánynak még körülbelül két percre lehetett szüksége, hogy tökéletesen előkészüljön.
Megkereste James tekintetét, aki pár lépéssel odébb rejtőzködött. James észrevette, hogy a fiú őt figyeli, feszült vonásai egy pillanatra elernyedtek, és Lysanderre mosolygott. Lysander őszintén csodálta ezt a ragyogó mosolyt, ami neki még az igazán felhőtlen pillanatokban is csak nehezen sikerült.
A következő pillanatban zajt hallottak az épület felől, így mind a ketten arra kapták a fejüket, de csak egy beszélgetés halk foszlányait hozta feléjük a szél, az embereket, akiktől a hang származott egyikőjük se látta. Még egy perc lehetett hátra addig, míg Mia megkezdi a terv első részét.
Mia hosszasan kifújta a levegőt, amit eddig bent tartott. A két fegyver, az átalakított puska a méreglövedékekhez, és a Remington 700–as, amit nemrég kapott, ott álltak egymás mellet használatra készen. Mivel a mérget még nem volt idejük tesztelni, megegyeztek a többiekkel, hogy Mia a klasszikus megoldásnál marad, és csak végső esetben használja az átalakított lövedékeket.
– Nem lesz végső eset! – a fegyverek mellett felhalmozott lőszerkupacra nézett. – Ennyivel egy hadsereget is kivégezhetnék…
Furcsa gombóc kezdte birizgálni a torkát, ahogy arra gondolt, nemsokára élő embereket kell majd célba vennie, de nem tétovázott, ahogy lehasalt a puska mellé, és belenézett a távcsövébe. Először az erdőt kezdte pásztázni, hátha kiszúrja Lysander vagy Jamest, de a sűrű tűlevelek mindent elrejtettek előle, így az Intézet felé fordította a figyelmét. A célkeresztben hamar feltűnt az ajtó, amiről Aaron beszélt nekik. Mellette két őr állt, és ahogy Mia jobban megnézte őket, egy pillanatra bent akadt a lélegzete. Aaron sem volt sokkal idősebb nála, így számíthatott volna rá, de a két talpig feketébe öltözött alak határozottan fiatalabbnak tűnt, mint Mia.
– Ez két kölyök – ujja ráfeszült a ravaszra, ahogy maga elé motyogott, arcából nagyon gyorsan kiszaladt minden szín. – Nem arról volt szó, hogy gyerekeket kell lelőni…
James azt mondta, elég, ha harcképtelenné teszi őket, szóval nem kell gyilkossá lennie már most, de a lány mégis tétovázott. Elvétheti a lövést, véletlenül is okozhat halált. Ezt a kockázatot még a legelején kész volt vállalni. Azt hitte, gonosz arcú felnőttekre fog lőni. Azt gondolta, úgy majd könnyebb lesz beléjük látni a sok rosszat, amit elkövettek. Az adrenalin és a félelem nem sokkal korábban, az erdei lövöldözés során, segített neki, hogy gondolkozás nélkül meghúzza a ravaszt, a jelenlegi helyzete azonban egyszerű kivégzésnek tűnt. Az ajtó előtt ácsorgó fiatalokat nem tudta azoknak látni, akik voltak, nem látta bennük a vérszomjat és a kegyetlenséget, amiről Lysandertől hallott. Az agyában egyre csak az zakatolt, hogy a társai odalent vártak rá, bíznak benne, hogy képes megtenni, amit ígért, a teste mégsem akart engedelmeskedni neki. Lassan elhajolt a távcsőtől, tekintete a másik felállított puskára siklott. Michael tizenkét méregtöltényt készített, betárazva várták, hogy valaki használja őket. Ha Michael számításai helyesek voltak, a méreg azonnal kiüti az idegpályát, de aztán magától lebomlik a szervezetben, így csak pár óra eszméletvesztést okoz.
– Már ha tényleg helyesek… – Miának vészesen fogyott az ideje, el kellett döntenie a két rossz közül melyiket választja, esélye sem volt visszaszereznie azt a határozottságot, ami néhány perce még ott lobogott benne.
– Michael, kérlek, ne kelljen csalódnom benned! – mielőtt az agya tovább gondolkodhatott volna, átkúszott a másik puskához, az ujját a ravaszra illesztette, néhány pillanatig célzott aztán leadta az első lövést. A távcsövön keresztül tökéletesen látta, hogy a lövedék épp az egyik fiú combját találja el, de nem volt ideje végignézni, mi történik vele, azonnal célpontot váltott és egy golyót eresztett a másik fiú lábába is. Mind a ketten azonnal összecsuklottak, idejük se volt kiáltani, a táj tökéletesen néma maradt, hála a hangtompítónak, az egyetlen hang, amit Mia hallott az a fülében zubogó vér volt. A szíve olyan gyorsan vert, hogy úgy érezte kiszakad a mellkasából, ha nem sikerül azonnal lenyugtatnia.
– Gyerünk, Mia, még nem végeztél! – vett pár mély levegőt, és bár a szívverése cseppet sem csillapodott, újra belenézett a távcsőbe. Megkereste az ajtót, ami előtt a két fiú mozdulatlanul feküdt. A méreg hatott, már csak az volt a kérdés, halálosan, vagy csak kábítóan. Mia ebből a távolságból nem tudta eldönteni, így erővel elszakította róluk a tekintetét és további őröket keresett. Három a tetőn, és kettő további nem messze az ajtótól. Mia ezúttal már gondolkodás nélkül húzta meg a ravaszt, könnyebb volt teljesen üres fejjel nézni, ahogy az emberek összecsuklanak a szeme előtt.
Újra végignézett a területen, de nem talált több célpontot. A fülében lévő kis adóvevőhöz nyúlt, és egy óvatos mozdulattal bekapcsolta.
– Tiszta minden, mehettek! – meg sem várta, hogy James válaszoljon, azonnal kikapcsolta a fülest. Megbeszélték, hogy nem lépnek kapcsolatba egymással, csak ha nincs más választásuk, nehogy esetleg lehallgassák őket. Mia nagyot sóhajtott, álmában sem gondolta, hogy ez az egész ilyen nehéz lesz. Utólag belegondolva, jó, hogy végül idekint maradt, valószínűleg csak hátráltatta volna Jamest és Lysandert, ha komolyabbra fordulnak a dolgok odabent. Innen viszont fedezheti őket később, ha úgy adódik.
James intett Lysandernek. Mind a ketten előhúzták a pisztolyaikat, és maguk elé emelték. Futva indultak el a szürke acélajtóhoz, remélve, hogy Mia fedezi őket a hegyoldalból. Ahogy odaértek James leguggolt a két földön heverő alakhoz.
– Elájultak… – a hangjába csodálkozás vegyült, ahogy a két fiút vizsgálta, akik egyenletesen lélegeztek, és az arcuk is békés volt. – Mégis, hogy?
– Gondolom az idegméreg! – Lysander felemelt fegyverrel őrködött James felett, feszülten figyelve a környéken minden apró rezdülést. – Ott a bemeneti seb a lábukon!
– Nem hiszem el, direkt megbeszéltük! – James egyszerre volt dühös és lenyűgözött, ahogy a két fiút nézte.
– Nem érünk rá erre, csak kösd össze a kezüket, és gyerünk! – Lysander hirtelen oldalra kapta a fejét, de úgy tűnt egyelőre senkinek nem tűnt fel, hogy ott vannak.
James gyors kötözőt szedett elő a nadrágján található számos zseb egyikéből, és összekötötte a két fiú kezét és lábát, aztán elvette tőlük a fegyvereiket.
– Mi legyen ezekkel? – emelte magasra a pisztolyokat.
Lysander szó nélkül elvette őket, egy–egy könnyed mozdulattal összenyomta a csövüket, aztán a földre dobta őket.
– Mehetünk végre? – türelmetlenség vibrált a hangjában, de James kihallotta azt az árnyalatnyi remegést is, ami a félelméről árulkodott.
– Készen állsz rá?
– Ha egy perccel is többet várunk, akkor már nem biztos! – Lysander elfordította a fejét, és az ajtót kezdte vizsgálni. A kilincshez számzár tartozott, a billentyűzet halvány, kék fényben derengett. – Aaron azt mondta egy üres folyosó van a másik oldalán.
– Boldogulsz a zárral?
– Igen, addig fedezz! – Lysander a tokjába csúsztatta a saját pisztolyát, és egy kést húzott elő az övéből. Néhány ügyes mozdulatra volt szüksége csak és a számlap engedett, halk puffanással csapódott a földre. Kusza dróthálózat került a felszínre, amit Lysander először csak némán tanulmányozott, aztán magabiztosan munkához látott. James próbálta fél szemmel nyomon követni, mit csinál pontosan, de amikor Lysander a harmadik drótot vágta ketté, és kötözte hozzá egy teljesen másikhoz, a fiú feladta a próbálkozást, hogy nyomon kövesse, és inkább lehetséges ellenségek után kezdett kutatni, bár körülöttük minden teljesen nyugodt volt.
A zár a következő pillanatban halkan sípolt egyet, aztán kattanva engedett.
– Fedezz hátulról! – Lysander újra elővette a pisztolyát, és meg sem várva James válaszát belökte az ajtót. Sietett, nehogy a bizonytalanság, és a rettegés utolérje, és hátulról rávesse magát. Megpróbálta elfelejteni, hogy hova akar épp belépni, csak arra koncentrált, hogy az egyik lábát a másik után rakja. Működött a terve, mert mire legközelebb felpillantott, már egy szűk folyosón állt, amit csak néhány gyenge spotlámpa világított meg, és a falait hófehérre meszelték.
– Bent vagyunk! – James csak suttogott, a hangja mégis visszaverődött a szürke csempéről, és a falakról.
– Bent – Lysander egy pillanatra megremegett, bár tudta, hogy még soha nem járt ezen a folyosón, minden túlságosan ismerős volt a számára. Az összes érzékszerve arra biztatta, hogy meneküljön, azonnal tűnjön el. A klórszagú levegő marta a torkát, a gyenge fényben máris árnyakat kezdett látni, amik hol feltűntek, hol köddé váltak, de csak arra vártak, hogy rá tehessék a karmaikat.
– Lysander! Hé! – Lysander két erős kéz szorítását érezte a vállain. James rázta őt, az arany szemekben páni félelem csillogott.
– Engedj el! – Lysander elütötte a kezeket, amik eddig tartották és hátrált egy lépést. James félelemmel teli pillantása jobban megijesztette, mint az Intézet maga.
– Percek óta szólongatlak! – James tett felé egy lépést, mire Lysander tovább hátrált. – Biztos, hogy meg tudod csinálni?
– Igen… Ez csak… – Lysander maga elé emelte a bal kezét, a jobbja még mindig a pisztolyát szorongatta. A hosszú, fehér ujjak, igaz már csak alig észrevehetően, de remegtek, a lila erek bonyolult térképet rajzoltak a bőre alá. – Csak túl hirtelen volt.
– Mi lesz, ha valami más is történik túl hirtelen? – James egy gyors mozdulattal hátrasimította a haját, Lysander figyelmét nem kerülte el, hogy mostanában milyen gyakran teszi ezt. James ideges volt, szinte szünet nélkül.
– Azt hiszem, akkor ez lesz a tökéletes alkalom, hogy megtanuljunk megbízni egymásban. – Lysander ellépett James mellett, és elindult előre a folyosón. – Mindig is ezt akartad nem? Hát akkor most majd megtanulom, hogyan kell!
Mia a távcsövén keresztül figyelte, ahogy a fiúk eltűnnek az ajtó mögött, de onnantól kezdve csak a várakozás maradt a számára. Újra és újra végigfuttatta a szemét a szürke falon, az erdőn maga körül, a legkisebb mozgást keresve, de úgy tűnt, ezen a vidéken minden halott és mozdulatlan, számolni kezdte a perceket, amik eseménytelenül teltek, de még az idő is lelassult körülötte.
– Még madarak sincsenek… – motyogta az orra elé, ahogy a tökéletes csöndben feküdt. Biztos volt benne, hogy az Intézetnek volt köze valamilyen módon a vadvilág teljes hiányához is. Otthon szinte állandó volt a zsivaj, kint mindig lehetett egypár énekesmadarat vagy mókust látni az ágak között, sőt néha szarvast, vagy rókákat is.
Mia akkor is ezen mélázott, amikor hirtelen mozgásra lett figyelmes az Intézet sarkánál. Egy négyfős csapat tűnt fel, és egyből az ájultan heverő őrökhöz rohantak. Mia azonnal készenlétbe helyezkedett, hogy a megfelelő pillanatban leszedje az újonnan érkezetteket is, de amikor a célkeresztben meglátta a hozzá legközelebb eső alakot minden gondolat elszállt a fejéből.
– Nem lehet… – Mia ismerte az arcot, a sűrű szatén fekete hajat, a hosszú sebhelyet, minden apró vonást az emlékezetébe vésett pár napja. – Nem lehet…
Minden apró idegszála azt sikoltotta lőjön, ő azonban képtelen volt megmozdulni. Úgy érezte a mellkasa összeroppan a mázsás súly alatt, ami hirtelen nyomni kezdte, alig kapott levegőt. Még akkor sem tudta elfordítani a tekintetét, amikor a férfi felállt, és kiadott néhány utasítást. Három társa azonnal elrohant, ő viszont csak komótosan nyújtózott egyet, aztán a hegyet kezdte pásztázni. A fekete szempár végül megállapodott, egyenesen Mián. A lány érezte, hogy vége, tudják, hogy ott van, percek kérdése csak hogy megtalálják. Értesíteni kell Jamest, amíg nem késő. Értesítenie, és… Aaron elmosolyodott. A magabiztos, felsőbbrendű mosolyt látva Mia agyát lerohanta egy olyan erejű hullám, amit még soha nem tapasztalt életében. Harag lángolt benne, szinte nem is látott a vörös ködtől, de nem is volt szüksége rá. A keze, a teste magától mozdult, ahogy elhelyezkedett a Remingtonja mögött, és ujját a ravaszra kulcsolta. Egyenesen célba vette az arcot, ami még mindig mosolyogva figyelte a sziklakiszögelést.
– Gyerünk, Mia lőj már! – azt hitte most sikerülni fog, hogy a benne tomboló harag elég lesz hozzá, hogy golyót repítsen az áruló fejébe, és most mégis kudarcot vallott. – A francba már!
Ott volt Aaron, mosolygott, a sebhely furcsán eltorzult tőle, de csak vigyorgott, és a szemeiben ott volt a kihívás, arra várt, hogy Mia lőjön.
– Pontosan tudja, hogy nem megy… – Mia elhajolt a távcsőtől egy pillanatra, és felnézett az égre. Lesújtotta saját gyengesége, a tehetetlenség, ami megbénította savként égette belülről. Lassan a füleséhez nyúlt, és bekapcsolta.
– James… – akadozva beszélt, ami miatt még jobban gyűlölte magát. – Itt van Aaron… Ez egy csapda…
Nem érkezett válasz, csak a csönd, de Mia tudta, hogy célba ért az üzenet. James és Lysander rendben lesznek, bármi is vár rájuk az elkövetkezendő percekben vagy órákban.
– De én nem leszek rendben! – beleharapott az ajkába, érezte, hogy a vére kiserken, de a fájdalom segített valamelyest. Újra képes volt belenézni a távcsőbe, aminek a túloldalán még mindig ott állt Aaron. Néhány pillanatig még felfele nézett, egyenesen Mia felé, mintha pontosan tudta volna, hol van a lány, de aztán elfordította a tekintetét és elindult.
– Nem. Ne merészelj itt hagyni! – Mia lőtt, mielőtt az agya gondolkodhatott volna. Az első lövés félre ment, majdnem egy méterre Aarontől, a hóba csapódott be, de arra elég volt, hogy megállítsa a fiút. – Most figyelj, nem fogok hibázni! Többet nem futhatsz el!
A golyó épp ott találta el Aaront, ahova Mia szánta, a fiú azonnal elesett, meglepett, fájdalmas kiáltása hosszan visszhangzott a völgyben. Mia látta, hogy összegömbölyödik a földön, és a lábát magához húzza. Tiszta lövés volt, ami valószínűleg teljesen szétroncsolta a térdkalácsát. Miának büszkeséget kellett volna éreznie, azonban csak a fájdalom és a rettegés tanyáztak a bensőjében, és egy forró könnycsepp szántotta végig az arcát. Fel akart állni, de a mozdulat félbe szakadt. Egyetlen ütés a tarkóján, a hideg hó, aminek arccal nekicsapódott, aztán a teljes sötétség.
– Csapda? – Lysander hangja megbicsaklott, ahogy kimondta a szót, ami megpecsételte a további sorsukat.
– Igen – James arca is fakó, szürkés színben játszott, ahogy maga elé bámult, hosszú ideje bolyongtak a végtelennek tűnő, kihalt folyosókon, de most nem tudták merre tovább.
– Én nem fordulok vissza! – Lysander végignézett a folyosón, aminek az elején megálltak, amikor Mia üzenete elért hozzájuk, lehetséges támadást vártak, de minden pont olyan kihalt volt, mint korábban.
– Szerintem már esélyünk sincs visszafordulni – sóhajtott James. – Remélem, Miának van annyi esze, hogy azonnal autóba ült és elhajtott.
– Nem hülye – Lysander szerette volna kicsit megnyugtatni a társát, de nem akartak a megfelelő szavak az eszébe jutni. – A következő sarkon túl már ott kell lennie a lépcsőnek, ami a laborba visz.
– Már ha ebben hihetünk Aaronnak.
– Nem kell neki hinni – Lysander nyakán megfeszültek az izmok egy pillanatra. – Innen én is ismerem a járást.

<< Előző fejezet I Következő fejezet >>

[supsystic-social-sharing id=’2′]