Criszi

– Szerintem az lenne a legbölcsebb, ha mindenki visszajönne. – Órák óta tartott a vita arról, hogy mi lenne a helyes döntés, továbbmenni az Intézetbe, vagy visszafordulni, és úgy tűnt Theodore hajthatatlan abban, hogy mindenkit biztonságban hazavigyen.
– Nem! – Lysander karba font kézzel állt az egyik szürke fatörzsnek támaszkodva, és arra sem volt hajlandó, hogy egyáltalán meghallgassa Theodore érveit. – Nem vagyok hajlandó több időt elvesztegetni!
– Én meg nem vagyok hajlandó hagyni, hogy az életetekkel játszatok! – Theodore felváltva nézett a fiára és Lysanderre, akiknek az arcán egyforma eltökéltség ült.
– Nem tudom, hogy feltűnt–e bárkinek is – Gabriel a földön ült, arca sápadtsága szinte világított, szeme alatt két sötét karika húzódott. Nagyon megviselte őt az elmúlt néhány óra fizikailag, de még így is mosolygott. –, de jelenleg csak egy autónk van, ami édes kevés ahhoz, hogy egyáltalán menjünk valahova!
– Felhívom Dennist, hogy küldjön értetek valakit – James arca elkomorodott. – Neked mindenképp vissza kell menni, és egyébként is…
– Jelenteni kell a történteket. – Fejezte be helyette Mia, aki idáig némán figyelte a vitát, ami a küldetés felett bontakozott ki. Bár az arca már nyugodt volt, lemosta magáról a könnyeket, de a szeme még piros volt a sírástól, és a sötétbarna tincsek is kócosan, összetapadva tekeregtek a feje körül.
– Nincs más választásunk… – James tett egy lépést a lány felé, de ő csak megrázta a fejét.
– Nem gond, tudom, hogy ezt kell tenni. Menj csak!
James beszállt az autóba és a szájához emelte a kis mikrofont. A többiek figyelték, ahogy beszélt, de Lysander kivételével senki nem hallhatta mit mondd pontosan, ő pedig elfordult mielőtt bárki is megkérdezhette volna tőle.
Néhány perccel később James visszatért a kis körbe és végignézett az aggódó arcokon.
– Portert fogják ideküldeni, hogy felvegyen titeket. Én pedig megkaptam az engedélyt, hogy továbbmenjek Lysanderrel.
– Velem mi lesz? – Marcus, aki Gabriel mellett kuporgott, úgy nézett fel Jamesre, mint egy nyúl a fölébe tornyosuló farkasra.
– Miss. M személyesen fog kihallgatni – James ajkait fáradt sóhaj hagyta el. – Ha úgy ítéljük meg, hogy veszélyes vagy, megkaptuk a felhatalmazást, hogy ártalmatlanítsunk.
– De ő nem veszélyes! – Gabriel védelmezőn kinyújtotta a karját Marcus mellkasa előtt. – Hibázott, de nem veszélyes!
– Én is tudom, Gabriel! – James hangjában egy csepp indulat feszült. – Ezért szabad még mindig!
– Ezzel így már én sem szállhatok vitába! – Theodore vállai megereszkedtek, a hangjából csöpögött a csalódás és a félelem, ahogy a fiára nézett. – Nem lenne jobb, ha én is veletek mennék?
– Nem, apa! – James az apja karjára tette a kezét. – Neked haza kell vinned őket!
– Én viszont megyek! – öt döbbent szempár fordult Mia felé, aki épp egy utolsó tincset tűzött bele a tarkójára feszülő kontyba, arca lángolt az eltökéltségtől.
– Szerintem ez nem jó ötlet Mia! – Theodore arcán őszinte rettegés látszott.
– De igen is az! – Mia körül szinte izzott a levegő, ahogy egy percig némán farkasszemet nézett a nagybátyjával, aztán kialudt a tűz, és elfordította a tekintetét. – Nem tudnék most anya szemébe nézni…
– Ő meg fogja érteni! Mia, ez most nem a te harcod!
– De igen az enyém! – a lány hangja elkeseredetten csattant. – Némán néztük végig, ahogy apát elragadja az őrület! Nem fogom hagyni, hogy még valaki sorsa azon múljon, hogy becsuktam a szemem!
– Ez nem azt jelenti, hogy becsukod a szemed! Mi oda megyünk, szóval nem hagyunk magára senkit! – James abban a pillanatban mindenki közül a legjobban Miáért aggódott – Az otthoniaknak szükségük van rád!
– Nem. Én nem tudok most hazamenni, értsétek meg! Nekem muszáj…
– Muszáj elterelned a figyelmed, igaz? – Lysander olyan hirtelen lépett oda Mia mellé, hogy a lány összerezzent. Bár Miához beszélt, Lysander egyenesen Jamesre nézett közben, ezüst tekintete foglyul ejtette a másik pillantását. James végül elkapta a tekintetét, ahogy megszólalt a hangja alig volt több suttogásnál:
– Azt hiszem, szükségünk van egy mesterlövészre… Aaron információi szerint sok őrszem van… – James szinte azonnal hátat fordított a többieknek és elsietett az autóhoz. Csak a válla felett kiáltott még hátra. – Itt hagyjuk a sátrat, ha minden igaz Porter hajnalban fog ideérni.
– James ne csinálj hülyeséget! – Theodore megragadta a fia karját. – Mia nem mehet veletek!
– Kockáztassuk inkább, hogy megszökik tőletek? – James kirántotta magát apja szorításából, és kiemelte a sátrat a gondosan összepakolt holmik közül.
– Erre nektek lesz szükségetek, amikor jöttök vissza!
– Nem lesz időnk megállni visszafelé! – Lysander arcáról semmit nem lehetett leolvasni, a hibátlan, szimmetrikus vonások rezdületlenek maradtak, ahogy beszélt. – Több mint valószínű, hogy üldözni fognak minket. Az egyetlen lehetőségünk az lesz, ha nem állunk meg.
– Azt hiszem, nekem már rég nincs beleszólásom a dolgokba! – Theodore gesztenyebarna szeme alatt apró ráncok szaladtak össze, ahogy egy fájdalmas mosoly kíséretében elvette a sátorponyvát a fiától. Lysander kiemelte a cölöpöket, és minden mást, amire szükségük lehetett, aztán lerakta őket egy kupacba a mező közepén. James felpillantott az égre, ami lassan narancssárgára színeződött.
– Ha most indulunk, akkor hajnalra odaérhetünk.
– Akkor mire várunk még? – Mia elcsörtetett a két fiú mellett, feltépte az autó ajtaját, aztán eltűnt a két ülés mögött. Lysander szó nélkül követte, az ajtó hangos csattanása végigvisszhangzott a tájon. James még utoljára az apja felé fordult.
– Nem tudlak marasztalni igaz? – Theodore magához szorította a fiát.
– Visszajövünk! – James finoman eltolta magától a férfit, odaintett Gabrielnek és Marcusnak, búcsúzásképp, aztán beszállt ő is a terepjáróba. Ahogy gázt adott a hó megcsikordult a kerekek alatt.
– Biztos, hogy így is végig tudjuk majd csinálni? – az autóra telepedő kellemetlen csendet James törte meg, miután hosszú kilométereket a hátuk mögött hagytak.
– Szerintem igen – Lysander a visszapillantó tükörben Mia tekintetét kereste, de a lány csak mereven bámult maga elé. – Csak bízz benne!
– Ezt pont te mondod? – James mosolygott, de keserűség bujkált a szavai mögött.
– Soha nem mondtam, hogy itt – Lysander megérintette a halántékát –, nem vagyok képes felfogni a bizalom jelentését és fontosságát. Csak megtenni nem olyan egyszerű.
– Majd lesz valahogy! – James kibámult a szélvédőn. A hó lassan kavargott előttük, és mivel teljesen besötétedett idő közben, csak annyit láttak az útból, amit előttük megvilágítottak a reflektorok.
– Mindig lesz valahogy! – Mia felült és közelebb húzódott a két fiúhoz. – Tudjátok, az élet nem áll meg!
Lysandernek az az érzése támadt, hogy Mia nem is őket, inkább saját magát igyekszik meggyőzni, azért válasz nélkül hagyta a lányt. James is hasonló véleményen lehetett, mivel csak annyit mondott
– Próbáljatok meg aludni! Három óránként cserélünk, hogy mindenki aludhasson, mielőtt odaérünk.
Néma fejbólintások voltak a válaszok, Lysander és Mia máris elhelyezkedett, hogy pihenjen egy keveset, bár Lysander és James is sokáig hallgatta még a lány felől jövő mocorgást, mielőtt a kimerültség legyűrte volna.
Lysander szinte percre pontosan három óra múlva ébredt fel, a szervezete teljesen kipihente magát.
– Mia? – nézett hátra az apróra összegömbölyödött lány felé.
– Fel sem ébredt azóta. Bár lehet, hogy rémálmai vannak… – James nem nézett hátra, mert a hóesés felerősödött idő közben, így teljes figyelmével az útra kellett koncentrálnia, nehogy megcsússzanak, vagy a sötétben egy állat kiugorjon eléjük a bal kézre eső erdőből, ami mellett épp elhajtottak.
– Leváltalak! – a két fiú ezúttal minden különösebb vita nélkül cserélt helyet, James is belátta, hogy pihenésre van szüksége.
– De ne merészelj megint többet vezetni! – James elnyomott egy ásítást, miközben egy utolsó szigorú pillantással végigmérte Lysandert. – Ha nem akarod Miát felkelteni, akkor kelts engem. Bár szerintem jót tenne neki egy kis feladat, amivel rendbe szedheti magát…
– Majd meglátom! – Lysander nem volt benne biztos, hogy James hallotta a válaszát, a légzése nagyon hamar egyenletessé vált, és az aranyszínű szemek is lecsukódtak. Lysander halkan felsóhajtott, aztán gyorsított az autóval. Az út teljesen kihalt volt körülötte, az éjszakára teljes csend borult, amit csak a motorhang tört meg. A szélben kavaró hópihék, amiket a lámpák világítottak meg, néha furcsa szellemalakokat rajzoltak a levegőbe, de ezen kívül még Lysander is csak nehezen tudta kivenni a környezetét a tökéletes sötétségben. Tekintete a műszerfalon lévő órára vándorolt, ami épp akkor váltott át a következő napba, azaz december harmincadikába. Furcsa érzés kerítette hatalmába Lysandert. Újévig már csak két nap volt, ami azt jelentette, hogy minden esélye megvolt annak, hogy éppen elsején fognak majd végigmenekülni hegyen völgyön, talán egy gyerekkel az oltalmuk alatt. Persze, még ő is belátta, hogy kevés esély van rá, hogy minden olyan egyszerű legyen, jó esély volt rá, hogy egyikük otthagyja a fogát, vagy minden információjuk téves, és nem vár rájuk az Intézetben semmi, csak Dr. Mandrel csapdája. Gyorsan megrázta a fejét, hogy kiűzze a gondolataiból azt a zöld szempárt, amit soha életében nem akart újra látni, most mégis arra készült, hogy önként menjen elébe. Tovább gyorsított, hátha lehagyhatja a képet, ami nem akarta őt elengedni, a hópelyhek vadul táncoltak a menetszélben. A magányos éjszakákon az Intézet emlékképei mindig megkísértették, és most még az sem segített rajta, hogy James és Mia ott aludtak tőle mint egy karnyújtásnyira, érezte, hogy a mellkasa összeszorul. Szemeit szigorúan az útra tapasztotta, és próbálta kizárni az emlékeket, amik egyre csak kúsztak be a látómezejébe. Lysander nem értette, miért törnek rá ilyen erőszakosan ezek a képek, egyre hangosabban vette a levegőt, érezte, hogy a hideg verejték odatapasztja a tarkójára a haját, a négy vonal szinte égett a bőrén. Az Intézet már a közelben volt, és ő most először az út során elbizonytalanodott, hogy valóban képes lesz–e bemenni oda, és megtenni, amit kell, vagy annyira gyenge a valóságban, hogy még azelőtt elbukik, mielőtt megpróbálhatta volna.
A sötétség egyre nyomasztóbban borult rá, ahogy a kerekek alatt fogyott az út. A hóesés elállt, csak egy–egy hóátfúvás zavarta a látási viszonyokat, de ezeket Lysander szinte észre sem vette. Az órára pillantott, úgy tűnt több, mint négy órát vezetett, úgy, hogy fel sem tűnt neki, annyira lekötötték a gondolatai. Lehúzódott az út szélére, és halkan szólongatni kezdte Miát, aki szinte azonnal ébren ugrott fel, de amikor meglátta Lysander arcát valamivel nyugodtabb folytatta a kászálódást.
– Körülbelül két órát kell vezetned, már nagyon közel járunk. – Egy kellemetlen pillanatra, amíg Lysander hátra, Mia pedig előre mászott, olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Lysander még a lány testéből kiáradó hőt is tisztán érezte, a ruháik pedig halkan egymásnak súrlódtak. Lysander szinte azonnal hátraugrott, minél messzebb a lány érintésétől. Amikor elhelyezkedett egy pillanatra még látta Mia szomorú pillantását, aztán a lány előre fordult, és bekapcsolta a biztonsági övét.
– Egyéb tudnivaló?
– Mint, ahogy Aaron is mondta, az Intézet egy völgyben van – a gyűlölt név kimondása savként égette Lysander torkát, de igyekezett nem foglalkozni vele. – Ne menj le a völgybe, állj meg valahol a hegytetőn, aztán megbeszéljük. Vagy inkább vezessek én végig?
– Nem, meg tudom oldani! – Mia egyszerre tűnt sértettnek és dühösnek, a keze enyhén megremegett, ahogy rámarkolt a kormányra, és gázt adott.
Lysander hátradőlt, de valójában eszébe se jutott aludni. Neki az a három óra bőven elég volt, ráadásul biztonságosabbnak érezte, ha Mia mellett van még valaki, aki figyel, mert nem tudta pontosan milyen gondolatok zakatolnak a lány fejében.
Így telt el a két óra, szinte tökéletes némaságba burkolódzva, egy keskeny szerpentinen kanyarogva fölfelé, és épp akkor érték el a hegygerinc csúcsát, amikor az ég alja halványan derengeni kezdett.
– Hajts be a fák közé! – Lysander fojtott hangon adta ki az utasítást, amit Mia szó nélkül követett. Nem tudhatták mennyire figyelik a völgybe vezető egyetlen autóutat, erről Aaron se tudott semmit mondani nekik, így jobbnak látták, ha óvatosak, és mivel a gerincet sűrű fenyőerdő borította, télen is tökéletes menedéket találtak benne. Mia néhány száz méter után, ameddig még elfért az autó a fák között, leállította a motort. James szinte azonnal felébredt a hirtelen beálló teljes csöndre.
– Itt vagyunk – Lysander maga elé bámult, ahogy beszélt, éjszakai kételyei még mindig vasmarokként szorongatták a gondolatait.
– Akkor ideje körbenézni! – James kinyitotta az ajtót, beengedve a fagyos szelet, ami összekócolta Lysander fehér haját, és megborzongatta Miát. A lány is kipattant, és Jamesszel hátra sietett, hogy előszedjék a csomagok közül a két kabátot, amire az út alatt nem volt szükségük, a meleg autóban.
Közben Lysander is kimászott, és nekiállt leltárba venni a fegyvereiket.
– Valahonnan körbe kéne néznünk. Talán kicsit lejjebb van egy kiszögellés vagy ilyesmi.
– Igazad lehet – James fürkészve figyelte a kihalt erdőt, a fehér hó, a szürke törzsek, a méregzöld tűlevelek mind olyan mozdulatlanok voltak, mintha megfagyasztotta volna őket az idő. Nem lehetett hallani madáréneket, vagy más állatok neszezését, a csend nyomasztóan költözött be minden apró kis résbe. – Menjünk!
Felkapta az egyik géppisztolyt, amit magukkal hoztak és a hátára szíjazta, aztán elővett egy távcsövet is a kupacból.
– Még visszajövünk, szóval csak annyit hozzatok, ami önvédelemre elég.
A másik kettő bólintott, Mia is magához vett egy pisztolyt, Lysander pedig villámgyors mozdulattal újra cserélte a tárat a sajátjában, hogy hiánytalan legyen a golyók mennyisége.
– Indulhatunk? – James egy pillanatra Mia szemébe nézett, az arany szemek aggódtak, de Mia határozott arckifejezése mintha egy kis megnyugvást hozott volna nekik. Senki nem válaszolt hangosan, de némán egymás mögött elindultak a fák között.
Félórányi bolyongás után az úttalan utakon, végül meglelték azt, amit kerestek, egy sziklakiszögellést, ami kinyúlt a fák feje felett. Mia gondolkodás nélkül indult volna a peremre, de Lysander villámgyorsan elé került.
– Megőrültél? – szűrte a fogai között. – Ha csak úgy kisétálsz oda biztos, hogy azonnal észrevesznek!
– Igazad van, sajnálom… – Mia borzasztóan szégyellte magát, hogy ilyen hibát akart elkövetni, a pír forrón égette az arcát, barna szemeit lesütötte.
– Mindegy, az a lényeg, hogy Lysander gyors volt. De mostantól figyelj oda! – James előre lépett és lehasalt a hóba. Először Lysander, aztán Mia is követte a példáját, és kúszva tették meg azt a néhány métert, ami elválasztotta őket a peremtől.
A völgyben pedig ott volt az Intézet. A hatalmas épület úgy terült szét, mint egy szürke óriás. Vastag falai több emelet magasan nyújtóztak az ég felé, ablakok csak a legfelső szinteken voltak, és ott is csak elvétve, néhány helyen. Lysander tüdejében egy pillanatra megrekedt a levegő, ahogy végighordozta a tekintetét a tökéletesen sima falakon, aztán a lapos tetőn, amin körülbelül harminc napkollektor szívta be a felkelő Nap első sugarainak energiáját. Apró fekete alakok mozogtak a tetőn és az épület mellett is, valószínűleg az őrség tagjai, de ezen kívül semmilyen más mozgást nem láttak.
– A labor a föld alatt van – fordult oda James Miához.
– Felette egy raktár, aztán az ügynökök szállása és kiképzőtermei, aztán végül tárgyalótermek – fejezte be Lysander az ismertetést – Az utolsó szintről csak feltételezni tudjuk, de akár csak otthon, lakószint lehet.
Mia bólintott, aztán előhúzta a kis gépet, ami Aaron térképét tárolta és behívta rajta. A rajzon szereplő adatok pontosan megegyeztek azzal, amit láttak. James a szeme elé emelte a távcsövet, és néhány pillanatnyi fókuszálás után megtalálta, amit keresett.
– Ott az ajtó, amiről beszélt nekünk! Két fegyveres van közvetlenül mellette, meg még néhány a környéken.
– Kell találnunk egy helyet, ahonnan lőni tudok! – Mia a környezetet kezdte pásztázni. – Innen túl messze vagyunk, nem tudnék pontosan célozni.
– És onnan? – Lysander tőlük jobbra mutatott, lefelé, ahol egy nagyon hasonló sziklakiszögellés volt, mint amin ők hasaltak. Mia követte a kinyújtott úját, és arcára elégedettség ült, ahogy meglátta mire mutat a fiú.
– Igen, az tökéletes lesz!
– Amíg mi leérünk, neked le kell szedned az összes őrt a környékről – James aggódva engedte le a távcsövet a szeme elől, és Miára nézett. – Nekünk az is elég, ha harcképtelenné teszed őket, de…
– Ha kell, akkor ölni fogok, James. – Mia arcvonásai megkeményedtek, ahogy James felé fordult. – Gondolkodás nélkül.
– Bárcsak minden máshogy lenne! – James szája széle fájdalmasan megvonaglott, ahogy az alacsony lányt nézte, akiből csak úgy sütött az eltökéltség miközben a szürke falak tetején mászkáló embereket figyelte. – Ezúttal kevesen vagyunk. Tavaly a frontális támadás jól működött, mert nem számítottak ránk, és viszonylag sokan voltunk…
– Ezúttal viszont csak a láthatatlanságunkban bízhatunk! – Lysander szeme furcsán csillogott a reggeli gyenge fényben, sokféle érzelem kavargott benne, a fájdalom és a rettegés harcot vívott az eltökéltséggel és az elszántsággal. Az utóbbi végül győzedelmeskedhetett, mert elszakította a szemét az Intézettől, és egyenesen Jamesre nézett. – Induljunk!

<< Előző fejezet I Következő fejezet >>

[supsystic-social-sharing id=’2′]