Criszi

– Nem gondolkoztatok azon – Gabriel laza copfba kötötte a haját, ami a gyenge téli fényben majdnem olyan fehérnek tűnt, mint Lysanderé –, hogy miért nem lőttek le engem és Miát?
– Talán csak szerencsénk volt, és nem gondoltak rá? – James maga sem hitte el a szavait, az erdőt fürkészte, mintha további ellenségektől tartana.
– Engem majdnem lelőttek… Lehet, hogy azt hiszik sikerült is, ezért hagytak titeket békén. – Lysander összerugdalta a havat, hogy eltüntesse a vérfoltokat.
– Nem is tudom, nekem itt valami nem stimmel… – mondta James miközben felsegítette a földről Gabrielt, aki a karjába kapaszkodva tett néhány lépést bicegve. A látvány furcsán komikus volt, mert Gabriel még Jamesnél is majdnem egy teljes fejjel magasabb volt. Mia halkan felkuncogott, amiért bezsebelt egy rosszalló pillantást Theodore–tól.
– Vissza kell mennem, így nem veszitek sok hasznomat… – a finom vonások csalódott fintorba húzódtak.
– Mi is visszamegyünk, jobb, ha azonnal indulunk! – Marcus jelent meg a kis körben, a bőre hamuszínű volt, úgy tűnt rosszul érzi magát, kéregszínű haja összetapadt a tarkóján.
– Nem gondoltam volna, hogy még ide dugod az orrod! – Mia keze szinte azonnal ökölbe szorult, ahogy meglátta a fiút. Marcus barna szeme riadtan ugrott Miára, Lysander figyelmét az sem kerülte el, hogy a fiú keze enyhén remegett, ezért közelebb lépett.
– Ti nem sérültetek meg a lövöldözésben? – James hangja is gyanakvó volt, valószínűleg ugyan úgy észrevette Marcus idegességét.
– Nem, ki se szálltunk az autóból…
– Hazudsz! – Lysander éles hangjára Marcus jól láthatóan összerezzent, ha eddig nem is, most mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben. Mia egész közel lépett hozzá, és bár sokkal alacsonyabb volt, mint Marcus, alig ért fel a mellkasáig, valahogy mégis úgy tűnt, hogy a fiú fölé tornyosult.
– Mit rejtegetsz Marcus?
– Mia, erre semmi szükség! – Gabriel megragadta a lány karját, és finoman visszahúzta, bár a zöld szempárból csak úgy süvöltött a néma segélykiáltás, hogy Marcus cáfolja meg az ellene felhozott vádat, de a fiú csak némán állt és nem nézett Gabrielre.
– Marcus, válaszolj a kérdésekre, kérlek! – Theodore a két szemben álló fél, a reszkető vállú Marcus és az egyre feszültebb kis csapat közé lépett, és békítően felemelte a kezét. – Semmi bajod nem származik, ha elmondod az igazat!
– Nem tartozik vallomást tenni nektek! – Alexander mintha a semmiből termett volna Marcus mellett, homlokáról veríték csorgott, és legalább annyira ideges volt, mint az ügynöke. – Egyedül nekem kell elszámolnia, ha problémája van.
– Ezt te sem gondolod komolyan! – Theodore szinte rárivallt az öccsére. – Mi nem valami kiképzőtábor vagyunk! Marcus pedig nem a tulajdonod!
– Talán éppen ez a baj, mostanában nagyon szabad pórázra van mindenki engedve! – Szinte látni lehetett a szikrákat a két férfi között, a többiek egy emberként léptek hátra, hogy szabadjára engedjék a hirtelen kirobbant, de már hosszú ideje a felszín alatt kavargó összecsapást.
– Te viszont annyira beleragadtál a saját korlátaidba, hogy elvesztetted a józan ítélőképességedet! – Theodore egyre hangosabban kiabált, és nem akart egyhamar megnyugodni. – A saját döntésünk volt, hogy csatlakoztunk Miss. M–hez, amikor megkeresett minket, mondhattál volna nemet!
– Úgy volt, hogy a génmanipuláció ellen fogunk harcolni! Erre befogadtunk egy ilyet – megvetően Lysander felé intett –, aztán meg hagyjuk, hogy a gyerekeink kockára tegyék az életüket egy másikért is?
– Mi nem a tudomány, és az új dolgok ellen harcolunk, hanem a kegyetlenség ellen! Nem hibáztathatod Lysandert azért, ami!
– De, ha egyszer nem olyan, mint mi? Ő nem normális!
– Mit jelent az, hogy nem normális? – Theodore hirtelen újra halkan kezdett beszélni, mintha a haragja elpárolgott volna, a helyét a kétségbeesés vette át. – Túlságosan régi eszmékhez ragaszkodsz!
– Ti viszont minden kivert kölyköt összeszedtek!
– Ahogy engem is? – Gabriel eddig tűrte némán a vitát. – Ezek a kivert kölykök pedig csak addig jók, amíg úgy táncolnak, ahogy te fütyülsz, igaz? Talán Marcust tudod befolyásolni, de nekem elegem volt belőle, hogy az őrült elméleteidet hallgassam!
– Hogy…? – Alexander el akarta hallgattatni Gabrielt, aki viszont nem hagyta magát.
– Túl sok volt már, Alex! Felnéztem rád, mert apám helyett apám voltál, ahogy Marcusnak is. De néha épp az apákban csalódik a legnagyobbat az ember! – Marcus felé fordult, és kinyújtotta felé a kezét. A kabátujja felcsúszott, felfedve egy kevés, világítóan fehér bőrt, amit rengeteg apró fehér sebhely szabdalt össze. – Mondd el, hogy mi történt, aztán gyere haza velem!
– Én nem… – Marcus először Alexanderre, aztán Gabriel kinyújtott kezére nézett. Az arcán sokféle érzelem, harag, bánat, félelem és legvégül megbánás suhant át. – Visszamehetek utána?
– Marcus ne higgy nekik! Utolsó árulók! Elárulják a saját vérüket is! –Alexander szeme fehérje kivillant, ahogy végignézett a körülötte állókon. – Ők se normálisak… Nem szabad elfogadni azt, ami más, igaz? A szüleid is egy ilyen bevetésen haltak meg!
– Marcus szülei is ügynökök voltak, tudták mit jelent ez! – Theodore hangjában fájdalom csendült, barna szemei elszomorodtak, és a széles vállak is megreszkettek egy pillanatra. – Mi mind tudjuk, mit jelent ez, talán csak te nem!
– Marcus! – Gabriel nem engedte le a karját, kitartóan kereste Marcus tekintetét, aki egyre bizonytalanabbnak tűnt.
– Én… – mindenki egyszerre fordult Marcus felé, még Alexanderben is benne rekedt a szó. – Az előbb én…
– Te lőttél meg – Lysander hangjában nem volt semmi meglepettség vagy harag, egyszerűen, tényként közölte az információt. – Le akartál lőni, mert Alexander azt mondta ez a helyes.
– Azt mondta, előbb utóbb ártani fogsz… Hogy nem vagy idevaló, hogy egy szörnyeteg vagy… – a fiún lassan teljesen úrrá lett a remegés.
– Marcus, elég! – Gabriel megragadta Marcus vállait. – Nem te hibáztál!
– Elég? – Alexander hangosan felnevetett. – Te mondod, hogy elég? Ti az én ügynökeim vagytok! A lányom már hátat fordított nekem, ne merjetek ti is!
– Apa! – Mia egész idáig némán és mozdulatlanul figyelte a történéseket, de az arcán már patakokban folytak a könnyek, maszatos csíkokat húzva a szeplőkön keresztül. – Apa, ne csináld!
– Az én lányom soha nem tartana többre egy ilyen teremtményt, mint a családját! – Alexander szeme üres és tompa volt, ahogy Mia felé fordult.
– De ők is a családom! – Mia lassan elkezdett az apja felé sétálni, valószínűleg észre se vette, hogy sír. – Mint ahogy te és anya is! Mit mondunk majd anyának?
– Anyád is gyenge! Elvakították a szép szavak, amiket Miss. M mondott neki annak idején! – Mia megtorpant, és csak bámult kerekre nyílt szemmel az emberre, akit apjának hitt, de most alig ismert fel. – Nekem nincs többé lányom, vagy feleségem!
– Alexander, ezt nem gondolhatod komolyan! – Theodore kétségbeesetten nyúlt az öccse felé, de az elütötte magától a kezét.
– Elegem van abból, hogy ti minden szánalmas fattyút embernek neveztek! – Alexander torkaszakadtából üvöltött, a nyakán kidagadtak az erek, ahogy előrántotta a fegyverét és Lysander fejére szegezve elsütötte.
Senki nem sikoltott vagy kiáltott, az erdőre néma csend telepedett, és öt halálra rémült szempár fordult Alexander felé. James volt az, akinek először sikerült megmozdulni, gépiesen kapta elő a saját pisztolyát, és Alexanderre szegezte.
– Dobd el a fegyvert! – a hangja is üres, és érzelemmentes volt, szemét a nagybátyjára függesztette, szándékosan nem fordult arra, ahol Lysandernek állnia kellett volna. – Most azonnal!
Alexander nem reagált, csak meredten bámult maga elé, arcából egyre jobban futott ki a szín, szája elnyílt és némán tátogott valamit, de senki nem értette.
– Dobd el a fegyvert, nem ismétlem meg többször! – James ujjai egyre jobban ráfeszültek a ravaszra, kész volt rá, hogy bármelyik pillanatban elsüsse, ha úgy véli, Alexander gyanús mozdulatot tesz, de a köpcös férfi mást sem csinált, ajkai némán mozogtak, akár egy partra vetett hal kapkodott levegő után.
– Azt mondja: ez lehetetlen! – mindenki a hang irányába fordult. Lysander a fák közül lépett ki, fegyverét egyenesen Alexanderre irányítva. – Pedig nem az. Ez történik, ha egy szörnyet próbálsz megölni!
A dermedtség egyszerre szállt fel mindenkiről, a rémület és a pánik furcsán csapott le rájuk. Alexander kiejtette a kezéből a fegyverét és térdre rogyott, Mia hangosan felzokogott, Theodore–nak meg kellett tartania, nehogy elessen. James azonnal Lysanderhez rohant.
– Megsérültél?
– Meg, de nem számít! – Lysander még mindig Alexanderre szegezte a fegyverét, nem is nézett senki másra, csak egyenesen a hóban térdeplő férfira.
– Egy szörnyeteg vagy! – Alexander felnézett rá, a szeme fehérje alig látszott a vérerektől, amik behálózták, arcán eszelős mosoly ült.
– Igen az vagyok. De közel sem akkora, mint te!
– Lysander ne lődd le! – Mia kiáltása keresztülszelte a levegőt. – Kérlek! Ő az apám!
– Azt mondta nem vagy a lánya, akkor meg mit ér neked az élete? – Lysander egy picit oldalra biccentette a fejét, mintha mérlegelné a dolgokat.
– Azt mondta, de nem számít! A lánya vagyok, ráadásul nem lőhetsz le egy fegyvertelen ember, ezt épp te mondtad! Adj neki még egy esélyt! – Mia zokogva könyörgött, az orra, ami még nem forrt össze teljesen, feldagadt és kivörösödött, az egész arca maszatos volt.
– Miának igaza van! – James lassan lépett Lysander mellé. – Ha lelövöd, te se vagy jobb nála!
– Talán már most sem vagyok! – Lysander leengedte a fegyverét és elfordult.
– Kötözzük meg? – James még szinte ki sem mondta a kérdést, Alexander talpra ugrott, és elkapta Gabrielt, egy kést szegezve a torkának, aztán a terepjáró felé kezdett araszolni.
– Csak hagyjatok elmenni, és nem bántom! – A jelenet furcsán groteszk látvány volt, Gabriel kétszer olyan magas volt mint Alexander, ahogy a férfi mégis a mellkasa elé rántotta pajzsnak és a kést a torkának nyomta, Gabriel teste furcsán kicsavarodott, alig bírta megtartani az egyensúlyát.
James utánuk akart iramodni, de amit tett egy lépést a penge erősebben nyomódott neki Gabriel hófehér bőrének, vékony vércsíkot fakasztva.
Mindenki mozdulatlanul figyelte, ahogy Alexander elérte a vezetőülés ajtaját, ilyen helyzetben még Lysandernek sem volt esélye olyan pontos lövést leadni, ami nem kockáztatta volna Gabriel életét.
Alexander kinyitotta az ajtót, és beszállt, Gabrielt a földre lökve. A fiú köhögve mászott odébb az autó mellől, épp időben, mert a motor hangosan felpörgött, Alexander pedig padlógázzal hagyta ott őket. Lysander azonnal felemelte a fegyverét, ki akarta lőni az autó kerekeit, de egy kéz nehezedett a pisztolycsőre, és Theodore fájdalmas arca jelent meg mellette.
– Hagyd elmenni, kérlek! – Lysander nem igazán értette a férfit, de azért leeresztette a pisztolyt, és együtt nézték a távolodó hófelhőt, amit az autó kavart maga után. Theodore még akkor sem fordította el a fejét, amikor az autó eltűnt a szemük elől, így Lysander csendben ellépett mellőle.
Gabriel hanyatt feküdt a hóban, haja, ami valamikor kibomlott a copfból, legyezőként terült szét körülötte, a torkán, mint egy nyaklánc futott körbe a piros vágás. Marcus egy darabig messziről figyelte, csak amikor a zöld szemek elkapták az ő tekintetét, és Gabriel óvatosan elmosolyodott, akkor ment közelebb hozzá, és letelepedett mellé a földre. Nagyon halkan kezdtek beszélgetni, és Lysander úgy döntött inkább nem hallgatódzik, helyette Mia és James felé fordult. A lány már nem sírt, de a válla még mindig meg–megrázkódott James ölelésében, és akadozva motyogott valamit.
– Mi lesz így anyával? Hogy fogok tudni a szeme elé kerülni?
– Mia ez nem a te hibád, egyedül Alexanderé! – James igyekezett megnyugtatóan beszélni, de ő is fel volt zaklatva. Lysander Mia anyukájára, Catharinára, a csendes, mosolygós nőre gondolt, aki bár nagyon keveset beszélt, profi módjára intézte a Csoport összes adminisztrációs ügyét, és mindig mindent precízen fejben tartott. Biztos volt benne, hogy nagy csapás lesz számára, ha megtudja mi történt.
– De valahogy biztos meg lehetett volna akadályozni! – Mia teljesen belefúrta az arcát James kabátjába, a hangja reszelős volt a sírástól és a sokrétegnyi ruhától, amibe beszélt.
– Meg lehetett volna, de sajnos kényelmes volt becsukni a szemünket, amikor cselekedhettünk volna – Theodore lépett oda melléjük, és vigasztalón Mia vállára tette a kezét.
– Sajnálom Mia! – Lysander maga is meglepődött milyen könnyen tudja kimondani a szavakat. – Ha nem jöttem volna…
– Az a helyzet Lysander – Theodore egy fájdalmas mosollyal fojtotta belé a szót –, hogy akkor is ugyan ide jutottunk volna, csak egy másik úton. Alexander frissen végzett, jóhiszemű tizennyolc éves fiú volt, amikor Miss. M. megkeresett engem, és megkért, hogy segítsünk neki… Túl kiábrándító volt neki, amit akkor hallott.
Mia kibújt James karjai közül, és Theodore felé fordult.
– Még soha nem kérdeztem meg senkitől, de miért alakult meg a Csoport?
– Miss. M. is onnan menekült, ahonnan Lysander. Ő és Dr. Mandrel együtt alapították meg az Intézetet.
Ez a kijelentés mindenkit váratlanul ért, a szüleik múltjáról csak nagyon ritkán hallhattak bármit is, és azok a csöpp információk is általában csak homályos utalások voltak. Theodore arcára most viszont leplezetlen nosztalgia költözött, bús fájdalommal vegyítve.
– Mindketten lelkes tudósok voltak, tele ambíciókkal, és meg akarták váltani a világot. Ez akkortájt volt, amikor a világ elkezdett újra fejlődni, az utolsó háború után.
– Abban a háborúban törölték el az összes vallást a felszínről. – Gabriel Marcusra támaszkodva sántikált oda a többiekhez.
– Pontosan. A tudományok ez által szinte korlátlanul tudtak fejlődni, az etika, az erkölcsök, amikért a hívők olyan elszántan küzdöttek eltörpültek, és csak nagyon kevés emberben maradtak meg. Miss. M közéjük tartozott, Dr. Mandrel viszont nem. Ennél többet erről az időről sajnos én sem tudok, de az biztos, hogy egy év közös munka után Miss. M ráébredt arra, hogy mit tesznek, és eljött. Lilly ismerte őt korábbról, talán a gimnáziumban voltak barátnők, vagy ilyesmi, ezért a Miss. megkeresett minket, akkortájt végeztünk mind a ketten, mint képzett katonák, és szinte könyörgött nekünk, hogy segítsünk. Talán azt képzeltük, hogy szuperhősök lehetünk, akik megmentenek mindenkit, de közel sem így alakult… – Theodore egy pillanatra összepréselte a száját. – Tudjátok, hogy van ez. Egy győzelem itt, tíz vereség máshol. Ráadásul idővel egyre nehezebb lett elválasztani a jót a rossztól, és azt hiszem Alexander ebbe roppant bele. Ő sose tudta elfogadni, ha valaki más volt, mint mi. Néha úgy viselkedett, mint a régi emberek, akik képesek voltak bőrszín vagy más külsőségek miatt ítélkezni.
Mindnyájan csendesen hallgattak, amíg a férfi beszélt, és még utána se akaródzott megszólalni senkinek, pedig a Nap egyre lejjebb vonult a láthatáron. Lysander beletúrt a hajába, és meglepetten pillantott a kezére, ami vörösre színeződött. James is észrevette, és ez kirángatta őt a hallgatásból.
– Az ott vér?
– Igen, el is feledkeztem róla – Lysander szórakozottan megforgatta a tenyerét. – Nem voltam elég gyors, és a golyó végighorzsolta a jobb oldalamat. – Úgy fordult, hogy James is láthassa a sávot, ahol a fehér tincsek vörösre voltak festve. – Valószínűleg már nincs is ott a seb, csak elfelejtettem lemosni a vért…
– Hozok vizet! – Mia elsietett a terepjárójukhoz, látszólag örült, hogy van mivel elfoglalnia magát, és elűzni a gondolatait néhány percre. Nemsokára visszatért egy üveg vízzel és egy anyagdarabbal, és Lysander szó nélkül hagyta, hogy a lány mossa le a vért róla.

<< Előző fejezet I Következő fejezet >>

[supsystic-social-sharing id=’2′]