Criszi

Csönd. Három másodpercnyi csönd jutott ki a tetőn tartózkodó embereknek, mielőtt a hirtelen feltámadó szél felkavarta a levőt, és a távoli rotor zúgás újra végigrezonált az egymással farkasszemet néző Lysander és Mandler között.
– Értetek jönnek. De nem fogsz elmenni velük – Mandler hangja nyugodt volt, csendesen és tisztán beszélt, mintha csak az időjárásról csevegne valakivel.
– Honnan tudja? – Lysander arca csupa kihívás volt, vállait hátraszegte, állát enyhén felemelte, így alig pár centivel, de úgy tűnt Dr. Mandler fölé emelkedett. – Honnan tudja, hogy nem megyek el?
– Ismerlek. Én alkottam meg a teljes sejttérképed, minden egyes molekuládat én válogattam össze! Tudom, hogyan működsz.
– Semmit nem tud rólam! Azt a valakit ismerte, aki tizenhat éven át ült a cellába, hagyva, hogy arra használják, amire csak akarják. Maga 421–est ismerte, de én nem ő vagyok!
– Valóban? – Mandler arcán mosoly szaladt keresztül, az egész nem volt több egyetlen izom megrándulásánál, de Lysander figyelmét nem kerülte el. – Akkor ki vagy most?
Körülöttük félkörben álltak az Intézet ügynökei, úgy kerítve be őket, hogy a kémény, ami eddig a fedezékük volt, most a csapdájukká váljon. Létszámuk erősen megfogyatkozott, alig több mint egy tucat, talpig feketébe öltözött férfi szegezte rájuk a fegyvert. Némelyik puskacső a földön heverő James és a mellette guggoló Aaron, de a legtöbb egyenesen Lysander feje felé célzott.
– Ki vagy most? – ismételte meg a kérdést Mandler. – Egy szerencsétlen fiú, egy névvel, amit idegenek aggattak rá. Büszke a nevére, de mégse találja a helyét azok között az emberek között, akiktől kapta.
– Ez nem igaz! – Lysander tett egy lépést a férfi felé. Egy ügynök figyelmeztetően felkiáltott, de Mandler csitítóan felemelte kérges, ráncokkal keresztülszabdalt tenyerét.
– Ők nem a családod, még ha próbálod is elhitetni magaddal – Mandler zöld szemében ravaszság bujkált, a szavai úgy csorogtak végig a levegőben, mint az aranyló méz, de érezni lehetett a mérgező bűzüket. – Neked nincs családod, mert nem átlagos ember vagy.
– Miért tart szóval még mindig? – Lysander James felé pillantott, bármennyire is fájt ránéznie a fiúra, aki már alig lélegzett. – Már rám sincs szüksége, nem igaz? Csak lövessen minket agyon és kész.
– Ne aggódj, mind halottak lesztek, még mielőtt a kis felmentő seregetek ideér a helikopterrel. De vétek lenne ezt az időt elpazarolni, még van néhány kérdésem, amire csak élve tudsz válaszolni.
– Nem mondok magának semmit!
– A tetteid is beszélnek, 421. Csak néz magadra! – Mandler mintha halkan felnevetett volna. – Remeg a kezed, ahogy arra a fiúra nézel, még mindig hiszel benne, hogy meg tudod menteni, pedig már réges–rég halott. Abban a percben halott volt, ahogy másodszor is betette ide a lábát.
– Miért baj az, ha aggódok érte? – Lysander haja az arcába hullott, sötét örvény kavargott körülötte. Még nem nézett fel, a földet bámulta, de testtartásából fenyegetés áradt. – Miért baj az, ha fontos?
– Mert ezek olyan emberi érzések, amik csak hátráltatnak téged a sikerességben. Épp ezt akartunk kiküszöbölni az utolsó műtéttel.
– Nem hátrány, ha ember vagyok.
– De igen az. Ott a kezedben egy megtöltött fegyver, és még csak eszedbe se jutott, hogy használd rajtam, mert azzal az azonnali halált választod magatoknak. Reménykedsz. Hiszel. Emiatt pedig hibázol.
– Ez nem hiba!
– Mégis értelmetlenül fogtok meghalni mind a hárman, azzal a tudattal, hogy nem teljesítettétek a feladatotokat. Ha nem lennének érzéseid, nem kellene ezzel a következménnyel számolnod!
– Maga téved! – Lysander és Mandler egyszerre fordult a reszelős, halk hangoz. James nagy nehezen felkönyökölt és, bár arca hamuszürke volt, és verejtékcseppek csillogtak a homlokán, tekintetét határozottan Lysanderre szegezte. – Azért jöttünk ide, hogy elvigyük 430–ast. Ő pedig már nincs itt!
– Ez csak pillanatnyi hátrányt jelent a fejlődésben, amit nem állíthattok meg – Mandler lesajnáló pillantással végignézett Jamesen, akinek izmai remegtek az erőfeszítéstől, hogy megtámassza magát, még úgy is, hogy Aaron próbált segíteni neki.
– Ha szükséges lesz, majd újra eljönnek mások, hogy megállítsák. Nem folytathatja a kegyetlen kísérleteit!
– Ne gyere nekem az emberi életek marhasággal, úgy, mint Ő! – Mandler arcán egy pillanatra megrepedt a magabiztos páncél, ahogy rákiáltott Jamesre. Szeme elfeketedett, a nyakán kidagadt a lüktető ütőér, kedélyes mosolya állatias vicsorgásba torzult. – Csak félt a változástól, aminek a kapujában állunk! Félt meghozni az áldozatokat! Pedig a fejlődés áldozatokat kíván mindenkitől!
– Miss. M.–ről beszél? – Lysander elszakította a tekintetét Jamesről, hogy kérdőn felvont szemöldökkel az őrjöngő tudós felé forduljon. – Miss. M nem félt! Ott van minden a jegyzeteiben, ő épp úgy a fejlődést akarta, mint maga, csak egy másik úton!
– Soha nem vezetett volna eredményre a csacska álmodozása! Nem ebben a világban!
– Maga az, aki hibázik, hibát hibára halmoz! – köhögte James, akinek a légzés egyre nehezebb feladat volt, a mellkasa alig emelkedett, minden alkalommal egy kisebb csatát kellett megvívnia saját magával az életben maradásért.
A rotor zúgás hirtelen felerősödött, a helikopter a szeplőtlen szürke égen már világosan kirajzolódott, csupán pár percnyire lehetett tőlük.
– Ezek szerint letelt az időnk! – Mandler visszarendezte a vonásait, és egy határozott mozdulattal megigazította a nyakkendőjét. – Viszlát 421, találkozunk a boncasztalon!
– Ne olyan gyorsan! – Mielőtt Mandler elfordulhatott volna, Lysander mögötte termett. Senki nem látta a pillanatot, amikor megmozdult, mintha egy akadó felvételt néztek volna, ahol kimarad egy képkocka, az egyik pillanatban még állt egy helyben, a másikban már az ősz és fekete hajszálak közé nyomta a kezében tartott pisztolyt, a másik karja pedig Mandler nyaka köré fonódott. – Még nincs vége!
– Engem akarsz pajzsnak használni? – Mandler köhögve felnevetett. – Okos, de a barátaidat még így is lelövethetem!
– Ha megteszi maga is meghal. Tudom, hogy a saját életét félti és eddig csak a bizonytalanságunkra alapozott, amikor rá akart venni, hogy lőjem le! – Lysander férfi fülébe suttogott, érezte az öreg bőr száraz érintését az ajkain. – Maga nem harcos, hanem tudós. Engem viszont harcra tervezett. Arra, hogy öljek, ha kell.
– Mit akarsz tőlem?
– Engedje leszállni a helikoptert és hívja vissza az agyatlan katonáit! – Lysander taszított egyet Mandleren a bizonytalan arccal bámuló emberei felé. – Mondja nekik, hogy dobják el a fegyvert. Magára feltétel nélkül hallgatnak, nem igaz?
– És mit ajánlasz azért cserébe, ha kiadom a parancsot? – Mandler is lehalkította a hangját, így bár mindenki őket nézte, senki nem hallhatta miről beszélnek.
Lysander egy pillanatra vonallá préselte a száját, tudta, hogy Mandlernek nem lesz elég, ha elengedi, valami mást akart. Valamit, amit Lysander tudott csak megadni neki.
– Tudom, hogy van magánál méreg injekció, mindig tartott magánál. Ha a többiek elmehetnek, én beadom magamnak. Akkor semmi nem fog roncsolódni, a boncoláshoz tökéletes teste lesz.
– Szinte hihetetlen, hogy tudsz az injekcióról, régen is olyan gondosan próbáltam titokban tartani. De a te figyelmed semmi nem kerülheti el, nem igaz, 421?
– Nem 421 vagyok. Soha többé ne merészeljen így nevezni.
– Igazad van, az a 421, akit egy éve láttam utoljára tudta, hol a helye a világban, és világosan követte az utasításaim. Te mára csak egy elszabadult kísérlet vagy.
– Nem érdekelnek a mondókái többet, csak mondja meg az embereinek, hogy tegyék le a fegyvert!
– Pedig nem üres beszéd, amit mondok – Mandler úgy mosolygott, mintha sokkal mélyebb összefüggéseket látna, amiket Lysander csak sejteni sejthetett, és ettől a mosolytól Lysander akaratlanul is engedett a férfi torkát fojtogató szorításon. – Bizony, ha az agyad mások véleményét is képes lenne feldolgozni, talán most nem is állnánk itt. De a te gondolataid tökéletesek, igaz? Miért lenne szüksége akkor mások véleményére?
– Csak játszik velem! Fejezze be, vagy most azonnal végzek magával!
– Lehet, hogy játszok. Ismerem a gyenge pontjaid. Elég lenne csak ellentmondást keltenem az agyadban és kikapcsolna. Mint egy gép, aminek összeomlik a rendszere.
– Nem vagyok gép! – Lysander a körülöttük állókra nézett, Aaron és az ügynökök is ugyan olyan döbbent tanácstalansággal bámulták őket, az eddig mereven rá szegezett fegyverek most készenlétben, félig leengedve várakoztak. Ők nem tudták mi lesz a következő lépés, és Lysander is bizonytalanabb lett minden egyes szóval, amit Mandler kiejtett a száján. Mintha a lassan őszülő, szikár férfi minden lépést tudott volna előre, mintha pontosan látta volna, hogy végül ebben a helyzetben kötnek ki a tetőn.
Lysander Jamesre nézett, akinek a testében már alig volt élet. A látványa egyszerre dühítette elkeserítette, de ezekből a kavargó érzelmekből erőt tudott meríteni, hogy folytassa.
– Nem tudom, hogy maga végig ide akart–e kilyukadni, vagy csak még mindig próbál úgy tenni, mintha a kezében lenne az irányítás, de én nem vagyok gép, akinek ki lehet számolni a lépéseit egy adatsorral! – Lysander kihúzta magát, és a fegyvercsövet egy leheletnyivel erősebben nyomta Mandler bőréhez. – Most pedig, tegyék le a fegyvert, vagy Mandler a kezeim között végzi! – kiáltott a katonákra.
A férfiak egymásra pillantottak, a szemekben tanácstalanság, az arcokon zavar ült, de a fegyvert egyikőjük se dobta el.
– Parancsoljon rájuk, vagy meghal! – szólt rá Lysander Mandlerre, hangja sokkal határozottabb volt, mint korábban bármikor.
– Hallották, amit mondd! – Mandler, Lysanderrel ellentétben, ezúttal közel sem volt magabiztos, arca alig láthatóan megrándult, ahogy összeszorított szájjal formázta a szavakat. – Tegyék le a fegyvereket!
Az ügynökök erre a parancsra már azonnal reagáltak, volt, aki óvatosan a földre tette, mások csak hagyták, hogy kihulljon a kezükből és hangosan a betonnak csapódjon a gépfegyverük.
– Aaron, vedd fel az egyiket! – Aaron azonnal ugrott Lysander utasítására, és magához ragadta az egyik ezüstszínű géppisztolyt. – Most pedig megvárjuk, hogy leszálljon a helikopter!
Mintha csak azonnal fel akarta volna oldani a feszült várakozást, a helikopter rotorjai hirtelen közvetlen közelről zúgtak fel, és a fejük felett, szinte a semmiből, megjelent a hatalmas, dupla rotoros gépmadár.
Egy bő fél percig körözött a fejük felett, mire a pilóta lassan csökkenteni nem kezdte a magasságot. A rotor lapátok által gerjesztett szél beletépett a lent várakozók hajába és felkavarta a tető többi részét beborító finom porhót, a hangos zúgás még az emberek fejében cikázó gondolatokat is elnyomta. Mindenki azt várta, hogy a három kerék elérje a tetőt.
A landolás pillanatában a gép belsejéből három fegyveres alak ugrott elő, Lysander azonnal felismerte Theodore izmos alakját, Mia pici termetét és Cloe karcsú sziluettjét, a göndör hajglóriával, ami a fejét övezte, bár az arcát egyiküknek sem látta, az azt takaró sálaktól.
Mindhármuk fegyvert szorongatott, amit egyenesen előre szegeztek, és látszott, hogy bármelyik pillanatban használták volna őket, ha szükségesnek ítélik.
– Most figyeljen!– suttogta Lysander Mandler fülébe. – Nézze végig, ahogy elmennek! Nem nyert maga semmit, bármennyire is azt hiszi!
– Lysander? – Theodore szájából a neve egyszerre volt kérdés és felszólítás, aztán meglátta a földön heverő, mozdulatlan testet. Egyetlen pillanatnyi megtorpanás volt, de abban az egyetlen rezdülésben, ahogy az arcát takaró sál felett megvillant a mélybarna, meleg szempár annyi fájdalom és rettegés sűrűsödött, hogy Lysander mellkasában is újra fellángolt a maró, keserű érzés, ami úgy tépázta, mint vihar a száraz faágakat. Theodore semmi mással nem törődve vetette magát a fia mellé, a fegyvere kicsúszott az ujjai közül. Mia és Cloe is merő döbbenettel álltak, és a férfi megereszkedett válla felett bámultak le Jamesre, akinek mindössze annyi ereje volt, hogy felpillantson az érkezőkre.
– Életben van, csak gyorsan haza kell vinnetek! – Lysander olyan szorosan tartotta Mandlert, amennyire csak tudta miközben beszélt, nehogy a férfi bármivel is megpróbálkozzon. – Aaron segít elvinni a helikopterig, de sietnetek kell!
Theodore azonnal bólintott, és James fejéhez lépett, hogy megragadja a válla alatt, Aaron pedig, szinte a semmiből, a lábánál termett. Ketten, néma csapatmunkával megemelték Jamest, de amikor a fiú torkából egy fájdalmas kiáltás tört fel, mind a ketten megtorpantak.
– Csak vigyétek már, minden perc számít! – ordított rájuk Lysander, süvöltő hangja szinte magával sodorta Aaront és Theodore–t, akik azonnal elindultak a helikopter felé. Cloe és Mia végig fedezte őket, fegyvereikkel a bambán bámuló ügynökökre célozva, igaz azok meg sem mozdultak, csak üres tekintettel figyelték, ahogy távoznak.
Amint James végül eltűnt a helikopter ajtaja mögött, Lysander tüdejéből egy alig hallható sóhaj szakadt fel.
– Még így is lehet, hogy meghal, ne felejtsd el! – Mandler hangja álnok kígyóként sziszegett Lysander fülébe, de a fiúnak nem volt ideje válaszolni, mert elterelték a figyelmét.
Mia maradt legutoljára a megmentésükre érkező csapatból, még nem szállt be a helikopterbe, hanem előtte állt és Lysandert bámulta.
– Te nem jössz, igaz? – egyszerű kérdés volt, olyan halk és békés, mint a tavaszi záporok, amik lemosták a tél szürkeségét a vidékről.
– Én vagyok az ok, amiért ti elmehettek – Lysander, bár belülről olyasfajta fájdalom szaggatta, mint amikor évekkel korábban savat fecskendeztek a vérébe, nyugodtan formálta a szavakat, és úgy mondta ki őket, mintha csak az időjárást ismertetné. – Egy zálog, ha úgy tetszik.
– Nem lehetne, hogy mégis…? – Mia arcára a magány sötét felhője telepedett.
– Nem, nem lehet.
– James meg fog halni.
– Nem biztos.
– De ha igen, akkor egyedül leszek.
– Adj egy esélyt Aaronnak. Én is megtettem.
– Megöltem apát.
Mia váratlan vallomására Lysander nem tudott semmit mondani. Csak nézte a törékeny lányt, akit egy év alatt megismert, aki a fegyverek szerelmese volt, és akkor mégis bizonytalanul fogta a pisztolyát, akiről azt hitte, mindenre van valami csípős megjegyzése, most mégis némán állt. Mindezt ő tette vele, ő kényszerítette arra, hogy a saját apja gyilkosa legyen végül, és Mia most mégis arra kérte, hogy menjen velük. Lysander nem értette, nem tudta, hogy miért akar a lány még mindig ragaszkodni hozzá, de lejárt a gondolkodási ideje.
– Nem várok örökké, 421! Küld el őket, vagy kiadom a lő parancsot! – Mandler türelmetlen mordulása jelezte az utolsó pillanatot. Lysander belenézett Mia barna szemébe, még egyszer utoljára.
– Menjetek el. Nélkülem!
Mia nem szólt többet, megfordult, és némán beszállt a helikopterbe. Az ajtó becsukódott mögötte, és Lysander abban a pillanatban elengedte Mandlert, és a földre dobta a fegyverét.
– Akkor, most adja ide az injekciót!
– Ezer örömmel, 421! Ezer örömmel – Mandler egy mosollyal a szája sarkában benyúlt a zakója belső zsebébe, ahonnan óvatosan egy egyszerű, fekete, bőrtokot húzott elő. Egy szemüvegtokra hasonlított leginkább, de Lysander tudta, hogy Mandlernek majdnem olyan tökéletes látása volt, mint neki.
– Akkor itt a vége – nyújtotta ki Lysander a kezét a kis dobozért.
– Igen, ez lenne az – Mandler a fiú fehér tenyerébe ejtette a tokot. – Ne várass meg!
Lysander szórakozottan végigfuttatta ujjait a fényes felületen, egy pillanatra megállva a pici zárnál, amit csak fel kellett volna pattintania.
– Nincs több monológ? Játszadozás, hogy lássa, hogyan reagálok?
– Már mindent láttam, amit látnom kellett. Te vagy a legsikeresebb kísérlet eddig, de koránt sem a legutolsó.
– Folytatni fogja?
– Igen – Mandler gyorsan felemelte a kezét, mielőtt Lysander újra megszólalt volna. – Nem érdekel, hányszor jön majd vissza a kis csapatod, folytatom.
– Az már nem az én csatám lesz – Lysander kinyitotta a dobozt, és kiemelte az üveg injekciós tűt. Az átlátszó folyadék megcsillant a hóról visszaverődő fényben, egy pillanatra egészen ezüstszínűnek tűnt.
Kinyújtotta a jobb karját, szemét végig Mandleren tartott, miközben a bal kezét, amiben a tűt szorongatta magasra emelte.
– A maga arca volt az első, amit láttam, amikor tudatomra ébredtem. És a magáé lesz az utolsó.
Mindenkit váratlanul ért a vékony sikoly, ami keresztülszállt a levegőn. Lysander várta az apró szúrást, aztán a békés semmit, ami magába fogadta volna, de úgy tűnt körülötte nem állt meg az idő, még mindig érezte a bőrén a hideg szelet, hallotta a helikoptert. Maga előtt Mandler csodálkozó, de beletörődő arcát látta, amin valami furcsán nosztalgikus mosoly játszott.
Lenézett a kezére, de nem a saját porcelán simaságú bőrét, hanem egy vékony, enyhén szeplős kart látott, amibe mélyen belefúródott az injekciós tű, és a vér egy hajszálvékony patakban kicsordult a sebből.
Shirley szinte a semmiből termett ott, senki nem tudta mikor ugrott ki a helikopterből, de most gyengén esett össze, Lysander az utolsó pillanatban tartotta meg a testét.
Az őz barna szemek már alig csillogtak, ahogy a lány felnézett a fiúra, a kék hajszálak hullámzó tengerként mosták az egyre fehérebb arcot, de a kicserepesedett szájon mosoly ült.
– Nem is fáj – suttogta, aztán, mielőtt Lysander bármit is mondhatott volna lehunyta a szemét.
– Megöltem – Lysander száját mindössze ez az egy szó hagyta el, ahogy térdre esett, és hagyta, hogy a lány élettelen teste kicsússzon a kezei közül. Az egész olyan békés volt, ahogy ott feküdt a földön. Shirley mosolygott, szemeit lehunyta, mintha aludt volna. A tű időközben elgurult, így a vékonyka vörös csíkon kívül semmi nem jelezte, hogy baj volt, hogy nem volt természetes az, amit a szemük látott.
– Én inkább öngyilkosságnak mondanám, akkor is, ha nálad volt a tű – Mandler zöld szeme tárgyilagosan végigfutott a vézna testen. – Meg akart menteni. Ő döntötte el, hogy megteszi, nem te. Mindig is furcsán ragaszkodott hozzád, ez így nem olyan meglepő.
Lysander hirtelen felpattant, ezüst szemei lángokat szórtak.
– Ne próbálja nekem bemagyarázni, hogy maga ezt is látta előre! Úgy csinál mintha egy kicseszett sakktáblán lépegetne a parasztjaival! Csak maga mindenkit a saját bábujának hisz, akiknek minden lépését meg tudja mondani! – üvöltötte, keze ökölbe szorult, hiányzott az ujjai közül a hideg fegyvermarkolat tapintása.
– Sok minden van, amit még te sem érthetsz! Egy számodra soha meg nem érthető szintje is van a világnak 421, bármennyire is az okozza az emberiség romlását. Én a te érdekedben iktattam ki belőled az érzelmek nagy részét. Hogy ne legyen semmi, ami ilyen – fejével a holttest felé intett –, felesleges tettekre készet.
– Ne merészelje becsmérelni, vagy feleslegesnek nevezni! – Lysander mindent belesűrített az ütésbe, karját mégis ólomsúlyúnak érezte, Mandler könnyedén kitért előle.
– Valamit elhibáztam a számítások során, vagy valamelyik kísérletben, mert bizonyos érzések megjelentek benned. Ezek jelentősen rontják a teljesítményed.
– Megölöm magát! Nem érdekel mi lesz, de véget vetek az őrült kísérleteinek! Nem tehet tönkre több életet, csak azért mert maga számára nem értékesek!
– Hihetetlen, hogy egyetlen évet töltöttél ott, mégis úgy beszélsz, mint Ő!
– Miss. M–re gondol? Ne merészelje a szájára venni! Lehet, hogy régen együtt dolgoztak, de a Miss. mérföldekkel maga előtt van! Soha nem érheti el a szintjét!
– Látod, ebben azt hiszem, igazad van, 421!
– Ne nevezzen így! – Lysander a földön heverő pisztolyáért ugrott.

<< Előző fejezet I Következő fejezet >>