Lysander és James egymással szemben ült a földön, de mind a ketten azonnal felpattantak, és a fegyverükért nyúltak, amikor Shirley berontott a kis raktárhelyiségbe.
– Csak én vagyok! – Shirley védekezőn maga elé emelte a kezét, mire a két fiú megnyugodott egy kicsit. De az érzés azon nyomban elillant, amint meglátták Shirley halálosan sápadt arcát, és kikerekedett, riadt tekintetét.
– Baj van? – lépett felé James.
– Lebuktál? – tette fel a kérdést Lysander.
– Nem, nem buktam le, ez annál rosszabb… – Shirley vett egy mély levegőt, és egyenesen Jamesre nézett: – Elkapták a lányt… vagyis Miát.
– Hogy mi? – James megtántorodott, Lysandernek kellett mellé ugrania, hogy megtartsa, pedig ilyet még soha életében nem tett. – Nem, az nem lehet, értesített minket a csapdáról…
– Mégis megtörtént, hallottam, hogy erről beszéltek a laborban… – Shirley eddig bírta, félrefordította a szemét Jamesről. – Valószínűleg épp most próbálják meg kihallgatni.
– Az én hibám, nem szabadott volna belemennem abba a hülye ötletbe, hogy hozzuk el őt is! – James idegesen végigszántott az ujjaival a barna hajtincsek között, szeme kidülledt, tartása meggörnyedt, ahogy az aggodalom átvette felette az uralmat, Lysander és Shirley pedig csak tehetetlenül nézték. Lysander megrémült attól, hogy így látja Jamest, Shirley pedig egyszerűen nem tudta mivel lehetne a segítségére, úgy érezte, még nem ismeri eléggé ahhoz a magas, széles vállú férfit, hogy bármit is tehessen érte.
– Ez az egész az én lelkemen szárad… – James hangja elcsuklott a mondat végére.
– Ez nem igaz – Lysander ügyetlenül a fiú vállára tette a kezét, bár nem volt benne biztos, hogyan tudná, igazán megvigasztalni őt, de James sokszor segített már neki, amikor kétségbe volt esve, és most talán törleszteni tud neki egy keveset belőle. – És ki tudjuk hozni őt is. Ráadásul Miáról beszélünk…
James erőtlenül felnevetett, ami abban a pillanatban hatalmas megkönnyebbülés volt Lysandernek.
– Igazad van. Mia a pokolból is kidumálja magát.
– Megtaláljuk – Shirley halkan, de határozottan beszélt. – Az első szinten lesz, ahol az ügynökök kiképzőterme és szállása van. Ha a kamerarendszert teljesen kilőjük, akkor egy használaton kívül lépcsőházban feljutunk arra az emeletre, és akkor már csak…
– Lesz rá elég időnk? – James próbált nyugodtnak és összeszedettnek tűnni, de a szája szeglete újra és újra megrándult.
– Nem biztos – Shirley ökölbe szorította a kezét, és kihúzta magát, és bár még így is körülbelül húsz centiméter volt közte és James között, egyenrangú félként nézett a szemébe. – Az időbe telik, mire észreveszik a kikapcsolt kamerákat, de utána azonnal tudni fogják, hogy mi voltunk. Onnantól maximum perceink lesznek, hogy ránk találjanak.
– És ha kettéválunk? – Lysander váratlan megszólalását csönd követte, amiből James ocsúdott fel először.
– Hogy gondolod?
– Shirley megmutatja neked a lépcsőházat, felmész, megtalálod Miát, addig mi elmegyünk a fiúért, és utána találkozunk.
– Nem lenne biztonságos Jamest elküldeni egyedül, amikor egyáltalán nem ismeri itt a járást! – vetette közbe Shirley. – Valami mást kell kitalálnunk, és minél gyorsabban, mert a nálam lévő kódok már nem élnek sokáig!
– Szerintem viszont jó ötlet! – James szemében is fellángolt az elszántság tüze. – Meg tudom találni Miát, ti pedig addig kimentitek 430–ast. Utána találkozunk abban a lépcsőházban, amit Shirley az előbb említett, és együtt elhagyjuk ezt az átkozott helyet.
– Nem! – Shirley most először emelte fel a hangját, kiáltása úgy csapott le, mint az ostor. – Odafent minden tele van állig felfegyverzett ügynökökkel, senki nem megy oda önként és dalolva, ráadásul egyedül. Tudom, hogy én vagyok a kis csapatotokban a kívülálló, de figyelhetnétek arra, amit mondok!
– Oké, akkor mégis mi a te ötleted? – James ingerültebben szólt vissza, mint ahogy szeretett volna, Shirley riadt pillantását látva egyből a szívébe tépett a bűntudat. – Nem így akartam, ne haragudj!
– Tudom, és elképzelni se merem milyen érzés lehet ez most, de akkor is józannak kell maradnunk! Azt mondtátok, hogy Mia ügyes. Van rá esély, hogy az őröktől megpróbál megszökni?
– Lehet, hogy már meg is tette – Lysander a plafont nézte, miközben beszélt, mintha csak látta volna maga előtt, ahogy Mia minden egyes őrt térdre kényszerít.
– Akkor a vezérlő teremben megkeressük őt a kamerán, és üzenünk neki. Elmondjuk, hogy hova jöjjön, és mi is oda megyünk majd a gyerekkel.
– És mégis hogyan tervezel üzenni neki? – Lysander kérdőn felvonta a szemöldökét, még a feje is oldalra biccent kicsit, ahogy Shirley–t figyelte.
– Minden emeleten van néhány vezetékes biztonsági telefon vészhelyzet esetére. Az egyikkel biztos el tudjuk majd érni.
– Elég logikusnak hangzik – James mintha egy kicsit megkönnyebbült volna, még ha ezt igyekezett nem is mutatni.
– Valóban ez a terv fog a legnagyobb valószínűséggel sikerülni – bólintott rá Lysander is.
– Akkor megegyeztünk? – Shirley meg sem várta a valódi választ, a kilincsre tette a kezét, majd résnyire nyitva az ajtót kilesett rajta. – Oké, nincs itt senki, kövessetek!
– Várj csak! – James az utolsó pillanatban állította meg a lányt, mielőtt az kirontott volna a folyosóra. Célzatosan felemelte a pisztolyát – Én megyek elől, utána te és Lysander fedez. Oké?
– Igen persze! – Shirley bólintott, és előre engedte Jamest.
Kihalt folyosókon haladtak keresztül, Shirley tökéletes navigátor volt, mindig tudta merre lehet elkerülni a kellemetlenségeket. Néhány perc alatt elértek egy üvegajtóhoz, amin sötétkék függöny himbálódzott belülről, távol tartva a kíváncsi szemeket. James intett Lysandernek, aki mellé lépett aztán némán háromig számoltak, és berontottak a terembe.
Odabent két alak tartózkodott, James egyből fegyvert nyomott egy idősebb, szakállas ember fejéhez, a másikat, az őrt, Lysander kicselezte az egyik követhetetlen mozdulatával, és a következő pillanatban már az ájultan összerogyó ügynök háta mögött jelent meg, keze még mindig magasba volt emelve, az ütés után ott felejtette.
Az öregember, aki James pisztolyával nézett farkasszemet térdre vetette magát.
– Mit akarnak tőlem? – vastag keretes szemüvege mögül apró, könnyes kék szempár bámult fel rájuk.
– Magától semmit! – lépett mögé Lysander és egyetlen jól irányzott csapással őt is kiütötte. – Shirley rajtad a sor, keresd meg Miát a kamerán!
A lány azonnal levetette magát a fotelbe, ami a hatalmas irányítópult előtt állt, barna szemét pedig a falon lógó, körülbelül húsz képernyőre függesztette. Ujjai végigszántották a számos gombot és kapcsolót, míg végül megtalálta a tökéleteset, és behívta a megfelelő képet a legnagyobb kijelzőre.
– Szerintem ő lesz az. A leírásotok illik rá!
A képernyőn valóban Mia volt, az alacsony lány ruhája cafatokban lógott, de élt, és úgy tűnt valaki térdel is előtte, a folyosón.
– Az ott Aaron? – Lysander először nem akart hinni a saját szemének, de minél tovább bámulta a képet annál biztosabb volt benne.
– Igen, ő lesz az! – James szemében visszatükröződött a villogó kép, ahogy pislogás nélkül bámult előre. – Gyerünk Shirley, hogyan tudunk vele kapcsolatba lépni?
– Azonnal intézem! – Shirley megnyomott néhány gombot, aztán fejével az egyik fal felé intett, ahová egy régi módi, vezetések telefon volt felerősítve. – Vedd fel, és kapcsollak!
James a telefonhoz lépett, és a füléhez emelte a kagylót. Shirley ismét megnyomott néhány gombot, mire a vonal életre kelt. James le sem vette a szemét a kijelzőről, figyelte, ahogy Mia gyanakodva körbenéz, valószínűleg meghallotta a csöngést, aztán egyetlen mozdulattal leüti Aaront és imbolyogva, de kisétál a képből. Shirley azonnal új monitort hívott be a nagyképernyőre, jól látszott rajta a telefon, ami előtt Mia állt, azon gondolkodva felvegye–e vagy se.
– Gyerünk, Mia, légy jó! – fohászkodott James a telefonnak. Úgy tűnt el is érte vele a célját, mert Mia megragadta a készüléket és a füléhez emelte.
– Mia én vagyok az James! – kiáltott bele a fiú szinte azonnal, és aztán mind a hárman jól látták, ahogy Mia lerogyott a földre, két kezével markolva a kagylót.
– Ne, ne Mia szedd össze magad! Most rám kell figyelned! – James arcán félelem ült, ahogy pár pillanatig némán hallgatózott.
– Mia, életben vagyunk! Szedd össze magad, kérlek! Nem, minden rendben lesz, már csak egy kicsit kell kitartanod! – a képernyőn lévő lányt rázta a zokogás, de úgy tűnt néhány mély lélegzettel sikerült egy kis nyugalmat erőltetnie magára. – Jól van, ügyes vagy! Figyelsz? … Igen, remek! … – Látszott James arcán, hogy csak a legnagyobb erőfeszítések mellet tudja megőrizni a nyugalmát. – Mondom, mit csinálj jó? … El kell jutnod az egyik lépcsőhöz, csak néhány sarokra vagy tőle. Balra kell fordulnod, aztán majd végig a hosszú folyosón, és még egyszer balra. Meg tudod tenni? A lépcső alján várj meg minket, odamegyünk érted! Oké? Ne mozdulj majd el onnan! Minden rendben lesz, nemsokára kijutunk innen!
James a helyére tette a kagylót, Shirley pedig bontotta a vonalat. Némán figyelték, ahogy Mia lassan lábra áll, és elindul a kijelölt irányba.
– Oké, szerintem vele minden rendben lesz, jöhet a második fázis! – Shirley megpróbált rámosolyogni Jamesre, de ő maga is érezte mennyire erőltetett lett, így inkább elfordult. – Lysander, ki kell iktatnod az egész rendszert!
– Rendben, engedj oda! – Lysander leült Shirley helyére és munkához látott. A képernyőn megjelent egy adatsor, és egy kék felület, ami a belépési kódot kérte, de Lysander rá se pillantott, helyette az adatsort kezdte módosítgatni. Arcán feszült koncentráció jelent meg, a két szemöldöke egyetlen vonallá szaladt, ahogy minden figyelmét a billentyűzetnek és a különböző kapcsolóknak szentelte. Néhány percig így dolgozott, aztán egy hirtelen gombnyomással minden elsötétült körülöttük, majd a képernyő újra életre kelt, de csak egy vibráló fehér háttér jelent meg, egyetlen hibaüzenettel.
– Kész. Indulnunk kell, azonnal! – Lysander felpattant és a társaira nézett. A gyenge, fehér fényben, amit a képernyő biztosított, az ismerős arcok olyanok voltak, mint a halotti maszkok, azt leszámítva, hogy mindenki tekintete elszánt volt.
–– Mutatom az utat! – Shiley nem tétovázott, ezúttal a kis trió élére állt, és elindult az egyik végtelennek tűnő folyosón.
Egyszerű acél ajtó volt, épp olyan, amit Lysander tizenhat évig bámult belülről, majdnem egy méter vastag, erősített pántokkal. Az egyetlen különbség a zárak mennyisége volt. Tíz akkor, tizenhárom ezúttal, és Shiley már az utolsó mellett guggolt.
Lysander szíve a torkában dobogott, a négy vonal szinte perzselte a nyakát, a kezei remegtek, a gondolatai ezerrel száguldottak, és bármennyire is tiltakozott ellene a szervezete, össze–vissza kapkodta a levegőt, egyedük James meleg érintése a vállán tartotta őt a földön, pedig érezte, hogy a társa is egész testében remeg.
Az utolsó zár halkan pittyent egyet, aztán az ajtó engedett és résnyire tárult. Shirley egész testével nekifeszült, hogy teljesen belökje, és mind a hárman beléptek a cellába.
Minden hófehér volt, épp, mint tizenhét évvel ezelőtt, és a sarokban a priccsen egy vékony, pici alak kuporgott, maga elé bámulva a földre. Az egész gyerek hófehér volt, a vászonruha, amit viselt, a vékony csuklója és bokája, ami kivillant alóla. Az egyelten, ami megtörte a mindet beborító, vakító fehérséget, az a néhány sötét, majdnem hollófekete tincs volt, ami az ezüst színű hajába vegyült.
A gyerek riadtan kapta fel a fejét, ahogy meghallotta a belépőket, mogyorószínű szivárványhártyáját is ezüst gyűrű keretezte, bár ez most alig látszott, pupillája annyira kitágult a rémülettől.
– Shirley! Azt mondtad ma nem jössz! – a gyereknek vékony kisfiús hangja riadtan vibrált a levegőben, tekintete Lysanderre és Jamesre siklott, és a két magas alak látványától még inkább eluralkodott rajta a rémület. – Kik ezek?
– Ők jó emberek. Ki fognak vinni minket innen! –Shirley lépett egyet a fiú felé, de csak azt érte el, hogy a rémült gyerek egészen a sarokba hátrált. – Nem kell félned, nézd, ő pont olyan, mint te! – Shirley Lysanderre mutatott – Ő is innen származik, de egy éve megszökött. És most visszajött érted!
Lysander lassan tett két lépést a fiú felé, egy pillanatra megemelte a kezét, mintha el akarta volna érni, de ahogy látta a különös ezüstösen barna szemekben a fellobbanó félelmet, inkább visszaejtette maga mellé. Szája elnyílt egy pillanatra, mondani akart valamit, elmondani azt a rengeteg gondolatot, ami abban a pillanatban benne kavargott, de sehogy sem találta a megfelelő szavakat, úgy érezte minden lelassult és kiüresedett körülötte, csak a félve kuporgó gyereket látta, aki egyszer ő maga volt. A sok kimondatlan szó ott lebegett kettejük között, a fiú pislogás nélkül bámulta Lysandert, egyikőjük sem tudta elszakítani a pillantását a másikról, ám ekkor a folyosón kiáltások harsantak.
– Nincs több időnk! 430–as, indulnunk kell! – Shirley az ágyhoz rohant és megragadta a gyerek kezét. – Figyelj rám, minden rendben lesz! Együtt kijutunk innen, csak bízz bennünk!
– Shirley, erre nincs időnk, látod, hogy meg sem mozdul! – James is a priccs mellé lépett, hatalmas alakja árnyékot vetett a fehér lepedőre. – Valami mást kell kitalálni!
– Nem fog velünk jönni, én se tettem volna, ha nem vagyok benyugtatózva éppen – Lysander olyan szelíden, és halkan beszélt, mint még soha azelőtt, hangjában már–már lágyság bujkált.
– És akkor mégis mit csináljunk? – Shirley riadtan perdült körbe a tengelye körül, segítség után kutatva, de a hófehér falak nem adták meg a választ a kérdésre, a kiáltozás odakint ellenben egyre közelebbről hallatszódott.
– Majd én viszem! – James nem habozott tovább, egyik kezét a fiú vállait köré fonta, a másikat pedig a térdei alá csúsztatta és egy gyors könnyed mozdulattal, mintha nem is lenne súlya, megemelte. Tiltakozásra számított, de a fiú teljesen mozdulatlan és néma maradt, csak a tekintete ugrált ide–oda Lysanderről Shirleyre, aztán Jamesre és azonnal kezdte is újra a kört.
– Shirley tudsz lőni? – fordult a lány felé James.
– Még nem próbáltam…
– Nem baj, itt az alkalom! – James elfordult tőle, felfedve a hátára szíjazott géppisztolyt. – Ezzel elég, ha vaktában lövöldözöl, csak arra kell, hogy megriassza azokat, akik ránk támadnának. A többit Lysander elintézi. Te mész elől, mutatod az utat, ő fedez hátulról. Mindenki értette?
– Igen – hangzott a felelet kórusban Lysander és Shirley szájából. A lány leoldotta James hátáról a fegyvert, és bizonytalanul a ravaszra illesztette az ujját.
– Induljunk! – Lysander már az ajtóban állt, ezüst szeme sürgetőn villant, ahogy kilépett, pisztolyát maga elé szegezve. Néhány pillanat múlva visszakiáltott a bent várakozóknak – Tiszta, jöhettek!
James erősen a mellkasához szorította a fiút, aki még mindig halálra vált arccal figyelte az eseményeket. Lysander intett Shirley–nek, mire a lány sietős léptekkel elindult az egyik félreeső folyosón, amit egy sercegő neoncső világított meg, a többiek pedig zajtalanul követték. A kiáltozás lassan egészen elhalkult mögöttük, ahogy az Intézet kihalt szárnyába értek, úgy tűnt, sikerült ideiglenesen elszökniük az üldözőik elől.
– Messze vagyunk? – Lysander folyamatosan a hátuk mögé pillantgatott, érzékei a legapróbb rezdülésre is figyeltek, tökéletesen hallotta azt is, hogy a fiú James karjai között milyen szaporán kapkodja a levegőt, és, hogy bár Jamesen nem látszott, a légzése elárulta, hogy koránt sem olyan könnyű súlyt cipel, mint amilyennek az tűnt.
– Nem, a következő sarkon… – Ahogy Shirley kimondta jobbra fordultak, és a lépcső szinte a semmiből ott termett előttük.
– Mia egyel felettünk, azon a szinten vár, ahol bejöttetek. – Shirley kettesével szedte a lépcsőfokokat, enyhén lihegett, miközben felfelé sietett, a többiek alig valamivel lemaradva követték, de csak az első fordulóig jutottak, amikor James megtorpant és felkiáltott.
– Te komolyan belém csíptél? – bámult le hitetlenkedő arccal az ölében tartott fiúra.
– Tegyél le!
– Ezt kérhetted volna kedvesebben is, csípés nélkül! – a fiú azonban úgy döntött, nem várja meg, hogy James magától elengedje, megpróbált kimászni az erős karok szorításából. – Hé, várj már, leteszlek, de így le fogsz esni!
Lysander és Shirley elkerekedett szemekkel figyelték, ahogy a vézna alak szabadulni próbál Jamestől, aki alig tudta megtartani magukat. A fiú végül kicsusszant a karjai közül, de mind a ketten elvesztették az egyensúlyukat. James még idejében megtámaszkodott a falon, de a fiú lebucskázott a lépcsőn.
– Ne! –Shirley kiáltása nyomán a levegő megtelt feszültséggel, a lány összeszorította a szemét, nem akarta látni, ahogy a fiú feje egyszerűen betörik a kemény kövön, azt valószínűleg a gyorsan regenerálódó sejtjei sem tudták volna helyre hozni. Azonban Lysander elég gyors volt, és az utolsó pillanatban meg tudta ragadni a levegőben kalimpáló vékony csuklót, így a fiú mindössze néhány lépcsőfokot csúszott, és csak egy két lila foltot szedett össze, amik szinte azonnal el is tűntek, ahogy megjelentek. Lysander vissza húzta maguk mellé 430–ast, de nem engedte el azonnal, hanem a szemébe nézett, ahol még mindig nem látott mást, csak a jeges rémületet, és a megszégyenülést, amit az esés okozott.
– Shirley! Milyen módosításokat hajtottak végre rajta? – nem nézett a lányra miközben beszélt, hanem a fiú arcát tanulmányozta.
– Intelligencia és gyorsaság. Megcserélték a sorrendet hozzád képest.
– Rendben. – Lysander egy kicsit erősebben szorította a fiú kezét. – Lehet, hogy gyors vagy, de tudnod kell, hogy én utol érlek. Szóval ígérd meg, hogy nem rohansz el, és elengedlek. Nem mi vagyunk a rosszak, hanem akik ott várnak rád lent. Tudom, hogy ezt nehéz elhinni, de egy éve pont ugyan olyan helyzetben voltam, mint te. Minden zavaros, és nem értesz semmit, de bízz bennünk, vagy ha bennünk nem tudsz, akkor Shirley–ben, és kövess minket! Képes vagy rá?
A fiú nem válaszolt hangosan, csak bólintott egyet. Ahogy Lysander szorítása enyhült, azonnal hátra lépett egyet, aztán Shirley–hez szaladt, és megállt szorosan mellette, onnan méregette ellenségesen Jamest és Lysandert.
– Indulhatunk tovább? Vészesen fogy az időnk! – Lysander türelmetlenül a hátuk mögé intett. – Nem kéne, hogy utolérjenek minket!
– Igaza van, menjünk! – James az övéből előhúzta a pisztolyát, és rámosolygott Shirleyre, amikor az vissza akarja adni neki a gépfegyvert. – Azt jobb, ha magadnál tartod!
– Köszönöm! – Shirley újra a csapat élére állt, és elindult felfelé a lépcsőn, a fiú árnyékként követte minden egyes mozdulatát. A lépcső végül egy félhomályba burkolódzott folyósra futott ki, amiről majdnem egy tucat fém ajtó nyílt, a szinten található számtalan raktárhelyiségek néhányát rejtve. Lysander kilépett a fal rejtekéből, ahova a többiek behúzódtak, és lassan körbenézett. Jobb kéz felé számos dobozt tornyozott valaki egy kupacba, és ha nincsenek a különlegesen éles érzékei, valószínűleg észre sem vette volna a közöttük kuporgó alakot.
– Mia! – gondolkodás nélkül odasietett a lányhoz, aki a térdét átkarolva ült, és lassan hintáztatta magát, miközben arcán csorogtak a néma könnyek.
<< Előző fejezet I Következő fejezet >>
[supsystic-social-sharing id=’2′]