Criszi

– Mi ez az… – Annabeth jobb halántékán nehézkesen fordult az egyik fogaskerék – Mi ez az érzés?
– Ne aggódj kislány, mindjárt kapsz friss alkatrészeket a csinos kis fejedbe és megszűnnek a furcsa érzéseid! – a sötét dohos műhely ablakait olyan vastag koszréteg fedte, hogy Annabeth alig látott a félhomályban, épp hogy megtalálta az alkatrészektől tömött polcok között mozgó Hubert hatalmas vállait. Türelmetlenül lóbálta a lábát a piros, bőr széken, amire a férfi néhány perccel korábban lenyomta, a jobb agyfélét és koponyáját helyettesítő szerkezet apró fájdalomimpulzusokkal kínozta és a sok fogaskerék, csavar és rugó még kellemetlenül nyikorgott is. Azt mondták neki orvosi csoda, karokat meg lábakat már régóta helyettesítettek mechanikus szerkezettel, de ő volt az első, akinek sikerült a fejsérülését helyreállítani. Most kicsit se érezte magát ennek a csodának, a por piszkálta az orrát, úgy érezte a fekete bőr fűző, amit visel mindjárt összeroppantja és semmi mást nem akart csak végre szabadulni.
Hirtelen megbánta, hogy nem ment be valamelyik rendes ellátó helyre, igaz a kosz ott se lett volna kevesebb és még várakoznia is többet kellett volna, de talán addig is adtak volna neki valami jó erős fájdalomcsillapítót.
– Itt is vagyok! – Hubert lapátmarkai tele voltak apró rézszínű alkatrészekkel, és Annabeth már kis is verte a fejéből az uralkodói elsősegélynyújtó helyet, a hegymagas férfira sokkal szívesebben bízta rá magát, mint a hosszú fonnyadtbarna köpenyt viselő, mindig ideges orvos-szerelők bármelyikére.
Hubert a kezébe nyomott egy aranyozott hajtűt, Annabeth azt se látta honnan varázsolta elő.
– Elővigyázatosságból fogd össze a hajad, kérlek, nem akarom, hogy valahova feltekeredjen egy hajszál!
Annabeth megforgatta a kis hajtűt a kezében. Egy borostyán méhecske díszítette és nem úgy tűnt, mint ami el fog bírni a rengeteg hajjal. A lány mindig magán érezte az irigy női pillantásokat, még úgy is, hogy koponyájának már csak a felét borította haj, az úgy omlott alá göndör fürtökben, mint egy hatalmas csokoládé zuhatag. Általában igyekezett úgy fésülni, hogy eltakarja a bal szeme melletti hosszú hegeket, amik a balesetből maradtak hátra, és azért választott mindig magas nyakú ingeket és hosszan leomló szoknyákat vagy bőr nadrágot, hogy a lehető legkevesebb bőrfelületet kelljen megmutatnia a nagyvilágnak. Jobban viselte a haja miatti irigy pillantásokat, mint a lesajnálást, ha az emberek meglátták a hegeket a testén.
Miközben ezen merengett, sikerült a hajtűvel elfogadható keretek közé szorítania a haját. Felsandított Hubertre, aki ledobta az egyik sarokba a bőrmellényét, egykor fehér ingujját pedig felgyűrte. Az anyag alól előbukkant kávébarna bőre és az azt behálózó bonyolult tetoválás.
– Na figyelj, kislány – a férfi barna szeme mintha aggodalomtól fénylett volna, de Annabeth igyekezett ezt a gondolatot elhessegetni magától -, valószínűleg pokolian fog fájni amikor kicserélem az elhasználódott alkatrészeket. Két lehetőségből választhatsz, vagy leszíjazlak, vagy kiütünk egy injekcióval, de te is tudod, hogy ha akkor nyúlok bele, amikor nem vagy magadnál az súlyos memóriavesztéssel járhat…
– Te is tudod, melyiket választom – Annabeth igyekezett magabiztosan válaszolni, de tudta, hogy Hubert túl régóta ismeri, pontosan azóta, hogy 13 éves korában lezuhant vele és a családjával az egyik léghajó, azaz lassan több mint öt éve, és azonnal kiszúrta a barna szemekben a félelmet.
– Gyors leszek, ígérem! – Hubert megszorította Annabeth vékony vállait és amint a lány becsukta a szemét erős bőrszíjakkal a székhez rögzítette. – És sikíts nyugodtan…
Annabeth sikított, és úgy érezte a percek, amíg a bőrszíj a csuklóinak feszült valójában órák voltak, de amikor Hubert bepattintotta az utolsó réz fogas keret a helyére már csak egyetlen gondolatra tudott fókuszálni. Egy majdnem öt éves emlékre.
– Hubert! – Annabeth felpattant amint a bőrszíjak elengedték a kezét. Szembe fordult a férfival, és bár alig ért a mellkasáig igyekezett egyenesen a szemébe nézni. – Valaki megölte a szüleim.
Hubert vastag fekete szemöldöke egész a homlokáig szaladt, majdnem eltűnt a hajában.
– Milyen bolondságot beszélsz? Azt hiszem rosszul állíthattam be valamit, ülj vissza, megnézem!
– Nem Hubert figyelj rám! Ez egy emlék! Valamelyik meghibásodott alkatrész biztos egész idáig blokkolta! De most már emlékszem!
– Butaság! Mégis miért akarta volna bárki megölni a szüleidet? Szörnyű baleset volt, és bizonyára remek emberek lehettek, ha egy ilyen csodás lányuk lett, de ők is csak hétköznapi emberek voltak. Mint te meg én. Senkinek nem lett volna oka megölni őket!
– Éppen ez az! Nem olyanok voltak, mint te meg én! Most azonnal meg kell találnom Monroe-t! Ő majd segíteni fog!
– Az a dilis kölyökképű még saját magán se tud segíteni, nem hogy neked! Annabeth, mondd el értelmes mondatokban, hogy mi ütött beléd vagy kénytelen leszek a teljes fejedet szétszerelni és magam kiszedni az információt!
– Csokoládé fondü!
Hubert kettőt pislogott, de Annabeth arcán még mindig ugyan az a lelkes tűz lobogott. Megint pislogott kettőt, de a lány nem tört ki nevetésben, mint a viccek végén szokás.
– Csokoládé… fondü?
– Jól hallottad.
– Gyere, tényleg rosszul illeszthettem be valamit! – Hubert finoman a szék felé kezdte tolni a lányt, de az nem hagyta magát.
– Megmagyarázom, várj egy picit! – Annabeth fogaskerekei eszméletlen gyorsasággal pörögtek, a lány arca szinte kipirult, ujjbegyei pedig bizseregtek az új információktól. Nehezére esett, hogy összeszedje a gondolatait és érthetően elmagyarázza őket Hubertnek, mert azonnal cselekedni akart.
– Apa hajómérnök volt. Éghajó, hogy pontos legyek. A csokoládés fondü egy új típusnak volt a neve. Azért emlékszem… – Annabeth egy pillanatra elcsendesedett – Azért tudom, mert én neveztem el! Azon a napon amikor a baleset történt apa épp prezentálni ment a terveket! Anya és én elkísértük… – Annabeth szeme előtt gyorsan peregtek a képek. Önmagát látta kislányként, épen és egészségesen hegek és fémrészek nélkül…
Édesanyja magas, karcsú nő volt, aznap lila bársonyruhát viselt, olyan fekete fűzővel, amiben nem is e világinak, hanem angyali szépségűnek tűnt, a fején hatalmas kalap imbolygott, amit a kis Annabeth egy elképesztő aprócska világnak látott a nagy tollakkal és gombokkal.
Az apja előttük szállt fel a Zeppelin típusú, öreg, de megbízható léghajóra, a kikötőbe épp bedokkolt egy hatalmas több árbocos éghajó, aminek karcsú hajóteste mézszínűre volt pácolva. Annabeth érezte a levegőben a só, a hal és a trópusok illatát, az éghajó messzi kereskedővárosban járt.
– Apaaa! – megragadta édesapja öltönyén a fényes, zöld kővel kirakott mandzsettagombot. – Apaaa! A Csokoládé is kereskedő hajó lesz? Elutazunk vele valahova messzire?
– Nem kislányom! – az apja arca homályos volt az emlékben. – Annak a hajónak egész más feladata lesz, de hidd el legalább olyan fontos, mint a kereskedőhajóké!
– Mi lesz vele akkor? – Annabeth félrebillentette a fejét, a haja jobb oldalról a szemébe hullott.
– Gyere, szálljunk be és elárulom!
Annabeth követni akarta az apját a fém pallón a léghajó belsejébe, de egy furcsa bizsergés miatt a tarkóján hátrafordult. Édesanyja is elsétált mellette, eltűnt a bejárat sötétjében, de ő csak állt, és farkasszemet nézett egy magas nővel.
A nő bal karja és a lába is mechanikus volt, a fogaskerekek öregnek és rozsdásnak tűntek. De nem ez vonzotta magára a kislány figyelmét, hanem az ibolya lila szemek. Aztán pedig tűz és sikoltások.
– Én nem a léghajóval zuhantam. – Annabeth arca a jelenben egészen elsápadt, az izgalom piros rózsái nyom nélkül eltűntek, ahogy egyre több részlet a helyére került. – A léghajó kigyulladt a dokkban, mielőtt elindulhatott volna. Anyáék már rajta voltak, de engem… engem utánuk lökött az a nő… A lila szemekkel.
– Szent egek, Annabeth! Hallod egyáltalán, hogy miket hordasz itt össze? – Hubert arca egészen megszürkült, és a lány figyelmét az sem kerülte el, hogy a férfi szája enyhén remegett.
– Nem számít, ha nem hiszel nekem. Megtalálom a bizonyítékot és megtalálom azt a nőt is, aki ezt tette velem! – vékony ujjait végigfuttatta a réz alkatrészeken, a hideg fém kellemetlenül szúrta az ujjbegyeit. – Monroe majd segít, ő biztos hinni fog nekem! A végén pedig te is!
Annabeth ezzel sarkon fordult, a mozdulattól kiesett a hajtű a barna csigák közül és az egyik polc alá gurult csilingelve. A lány oda se pillantva, öles léptekkel indult meg a kijárat felé, hosszú szoknyája hullámzó tengerként kavargott utána. Valahol mélyen várta, hogy Hubert megállítsa, de a férfi nem mozdult.
– Megtalálom a bizonyítékot! – mondta Annabeth és kilépett a nyüzsgő Új London utcájára.
– Csak vigyázz magadra közben! – Hubert utolsó mondata kígyóként tekeredett fel a nyakán és kúszott be a fülébe, ahogy az ajtó zárja a helyére kattant.
A mellékutcában, ahol a műhely lejárata volt, még elviselhető volt az emberek mennyisége, de amint kilépett a sugárútra, Annabeth-et elragadta a tömeg. Vasparipák vontatta kocsik, gőztől süvítő városi vonatok között lavíroztak az emberek, igyekezve nem elüttetni magukat. Lila szaténruhás úri hölgyek vágtak utat maguknak hatalmas, csipkés napernyőikkel, zsebórájukra oda-odapillantó, bőrkesztyűs, cilinderes urak kerülgették lenézően az út mentén kéregető koldusokat. Mindent narancsbarna színbe burkolt a felvert poron keresztül ragyogó napfény, olyan volt, mintha még a magasba nyúló épületek, az emberek feje fölé magasodó fémből felhúzott hajódokkok is aranyból lennének. Az egész város halkan morajlott az égen lusta aranyhalként úszó léghajók miatt; egyetlen, három árbócos, nemesi lobogós éghajó siklott át közöttük kecsesen és hangtalanul.
Annabeth általában megállt volna gyönyörködni, akár még egy gyors skiccet is készített volna a forgatagról a szoknyája zsebében lapuló kis füzetbe, de most csak félrelökte az útjában toporgókat és céltudatosan tört előre.
A melegtől megjelent néhány verejtékcsepp Annabeth homlokán, ezért boldogan üdvözölte a sikátorok nyirkos, szürke világát, ahogy eltűnt az utca embere elől, egy bádogkerítés mögött. Barna csizmája alatt pocsolya loccsant, de azt szinte észre se vette, hogy szoknyája alja is átnedvesedett.
Komor téglaépület állta útját, amin szabályos közönként feketére festett ajtók voltak. Annabeth jobbra indult, amerre az ajtókra festett fehér számok csökkenni kezdtek.
– Huszonnégy, huszonhárom, huszonkettő, huszonegy – mormolta az orra alatt. A tizenhetes szám előtt megállt és néhányat koppantott. Odabentről gyerekvisongás és kiabálás szivárgott ki az ajtó résein.
– Mit akarsz? – Harmincas éveiben járó nő nyitott ajtót, hamuszürke bőre ráfeszült a koponyájára, élesen kirajzolva minden vonását. Fekete haja drótkefeként meredezett a szélrózsa minden irányába. Karján kisbaba lógott, akinek az arca maszatos és vörös volt egy kiadós sírástól.
– Jó napot Miss Andreas! – Annabeth mosolyt erőltetett az arcára, bár legszívesebben sarkon fordult volna, a nőből áradó szesz- és ópiumszagtól felfordult a gyomra. – Monroe-t keresem!
– Keresheted kislány, Monroe nem ér rá ilyen ocsmány félemberekkel beszélni, mint te!
– Nézze Miss, tudom, hogy minden alkalommal lefolytatjuk ezt a beszélgetést, Ön pedig tudja, hogy Monroe igenis a barátom. Kérem szépen, a mai napon könnyítsük meg egymás életét! Nem bájcsevegni jöttem, szükségem van Monroe segítségére, még pedig azonnal. Vagy szól neki, vagy én megyek be, de akkor felforgatom az egész bűzös kócerájt!
– Velem akarsz ujjat húzni? – a nő oldalra köpött egyet.
Annabeth mély levegőt vett. Szüksége volt Monroe segítségére, de mélyen legbelül még remélte, hogy nem kell ténylegesen keresztül kasul feltúrnia a lakást.
Végül azonban nem is neki kellett döntenie, a kisbaba felsikkantott, ahogy a lakás sötétjéből kivágódott egy folt, kis híján eldöntve mindenkit. A paca karon ragadta Annabeth-t, akinek csak egy meglepett nyikkanásra futotta, máris rohantak visszafele az úton, Miss Andreas dühödt rikácsolása már alig érte utol őket.
Kifulladva álltak meg jó pár utcával odébb, egy apró szökőkutas téren, ahol rajtuk kívül csak alig páran lézengtek.
– Nagyon meg fog verni, ha hazamész! – Annabeth aggódva mérte végig az enyhén ziháló fiút. Anyajegyekkel borított arca kissé kipirult a futástól, zöld szeme viszont vidáman csillogott. Mézszínű hajába szinte beleolvadt a réz pilótaszemüveg, ami állandó kiegészítője volt. Barna bőrnadrágot viselt, amit már erősen megkoptatott az idő, Annabeth emlékezett rá, hogy ő vette három éve ajándékba Monroe-nak. A fiú besárgult inge ferdén volt begombolva, a viseltes bőrkabátja vállán megcsillant a napfényben a kapitányi rangot jelző aranyozott vállap.
– Miért nem költözöl már el tőle? – Annabeth a barátja vállára tette a kezét. – Jövőre, amikor betöltöd a húszat, és megszűnik a pénz utánad, úgy is kiteszi a szűrödet.
– Az lehet, de addig még vigyázhatok a többiekre odabent – Monroe cinkos mosolya kicsit átmelegítette Annabeth-t is. – Nem lehet mindenki olyan mázlista árva, mint te, hogy egy komplett villát örököl és olyan távoli rokonok gyámkodnak felette, akik rá se hederítenek.
– Ne mondd ezt… -Annabeth arca elsötétült. – Apukád hihetetlenül jó éghajó kapitány volt, a legjobb mind közül. Nem szándékosan hagyott ilyen helyzetben!
– Jaj, tudom én, te kis harci macska – Monroe átkarolta Annabeth vállát -, gondolom nem ezért a beszélgetésért farkas szemeztél a banyával! – lassan sétáltak egymás mellet a parkban. Hirtelen, mintha csak villám csapott volna belé, Annabeth szeme előtt újra lepergett az emlék.
– Ma reggel Hubernél voltam, mert a mechanikám egyik pillanatról a másikra szinte teljesen felmondta a szolgálatot. Az öreg néhány részem teljesen újra cserélte, és képzeld! Ez valahogy feloldott egy emléket, ami eddig valahogy blokkolva volt a memóriámban. Már emlékszem a baleset napjára, és arra is, hogy igazából nem baleset volt! – Annabeth izgalmában elvétette a lépést, és majdnem orra bukott, csak Monroe gyors reflexei és karja tartotta meg. Ahogy újra visszanyerte az egyensúlyát és belenézett a barátja szemébe, a szavak szinte maguktól hagyták el a száját:
– A szüleimet meggyilkolták.

Miután Annabeth mindent részletesen elmondott Monroe szinte ragyogott az izgalomtól.
– Meg kell tudnunk, hogy mi történt, még pedig amilyen gyorsan csak lehet! Annabeth, ki fogjuk deríteni, hogy mi történt a szüleiddel!
– Szóval akkor hiszel nekem? – Annabeth-en úgy futott keresztül a remény, mint egy kósza áramütés.
– Még szép, hogy hiszek! A legjobb barátom vagy, és látom az arcodon az összes érzelmed! Szent egek, ha most azt mondanád a Föld lapos, még azt is elhinném!
Annabeth elmosolyodott az esetlen viccen, nagyon jól esett neki, hogy nem kellett hosszasan győzködnie a fiút.
– Van esetleg valami ötleted, hogy hol tudnánk kezdeni a keresést?
– Elfelejtetted volna, hogy kivel beszélsz? – Monroe előre szaladt néhány lépést és onnan nézett vissza Annabeth-re. – Még szép, hogy van ötletem! Gyere, irány a negyvennégyes sugárúton lévő hajódokk!

Annabeth lélegzete mindig elakadt, valahányszor a negyvenes dokkban járt. A rengeteg léghajó és éghajó között az egyik legutolsó állásban ott állt a két fiatal legnagyobb kincse és szerelme, a Saggita, égvitorlás, ami Monroe egyetlen családi öröksége volt. Karcsú fürge teste és magasba törő vitorlái mindig kalandra hívták őket. Amikor megismerkedtek, és egymás legjobb barátai lettek, hosszú napokon át tervezgettek szökést, elképzelték, hogy járják majd be a Saggitával az egész világot, de végül soha nem jutottak távolabb a város légi határainál, mert valami mindig visszahúzta őket Új London poros utcáihoz.
– Hát akkor, készen állunk? – Monroe fellépett a fedélzetre, és miután lehúzott néhány kart, és megnyomta a megfelelő gombokat, Annabeth valamiért soha nem tudta megtanulni a ha irányítását és működését, a Saggita kicsit odébb siklott a dokk padlójától. Annabeth gondolkodás nélkül ugrott a fedélzetre, és néhány perc múlva már szelték is a levegőt.
– Hova megyünk, Monroe?
– Le a sziget déli végébe, Doverben van valaki, aki jön nekem egy szívességgel, és ha ő nem tud nekünk segíteni, akkor azt hiszem senki.
– Még soha nem jártunk a városon túl, akkor meg honnan vannak neked ilyen ismerőseid? – Annabeth kétkedően pillantott hátra a hajó végében kormányzó fiúra.
– Személyesen még nem találkoztam vele, vagy ha igen, akkor is túl fiatal vagyok, hogy emlékezzek, de apa levelében, amit a halála után kaptam meg, azt írja, hogy ha valaha nagy bajba kerülnék, akkor keressem meg ezt az embert.
– Nahát… Ha apád rá bízna téged baj esetén, akkor bizonyára egy közeli barátról lehet szó! – Annabeth szemei elkerekedtek. – Te voltál apád számára a legfontosabb, biztos nem bízna rá akárkire!
– Lehet, hogy igazad van – Monroe vékony szája pici mosolyra húzódott -, de az is lehet, hogy csak egy jó nagy adóssága van ennek a fickónak a családom felé, és most törlesztheti. Csak akkor fogjuk megtudni, ha megtaláltuk!
Innentől kezdve csendbe burkolódzott a fedélzet, mind a ketten az alattuk elsuhanó füves lankákat és fás ligeteket figyelték, és saját gondolataikba merültek.

Doverben nem az égi, hanem a vízi kikötő volt zajos és forgalmas. Hatalmas tengerjáró hajók érkeztek be, szinte percenként, több tonnás rakománnyal megpakolva. Matrózok kiáltoztak, hatalmas kötelek csavarodtak a kikötő póznáihoz, a szél a sós tenger illatát sodorta magával. A part menték halárusok igyekeztek túladni a portékájukon, kis sátraik és ponyvás asztalaik mögött hosszú raktárak sorakoztak, szabályos rendben egymás mellett. Monroe azok irányába húzta kézen fogva Annabeth-t, könyökök és vállak között lavírozva.
– Ha minden igaz, a tizenkettes számút kell megtalálnunk. – a fiú állkapcsa jól láthatóan megfeszült, tenyere forró volt az izzadtságtól. Annabeth aggódott érte, utálta, amikor Monroe-n ennyire meglátszott a félelem és az aggodalom. Felmerült benne a gondolat, hogy inkább megkéri, forduljanak vissza, és felejtsék el az egészet, de amikor szólásra nyitotta volna a száját, a fiú megtorpant.
– Itt vagyunk! – a tizenkettes raktár kívülről semmiben nem különbözött a többitől, hullámos, fekete bádoglemezekből emelték, hogy az időjárástól és a túl kíváncsi szemektől megvédje az árut, amit benne tároltak. Két bejárata volt, egy hatalmas kétszárnyú ajtó, amin a nagyobb konténereket vihették be az épületbe, mellette pedig egy egyszerű apró ajtó, az emberek számára. Annabeth elengedte Monroe kezét és az ajtóhoz lépett.
– Kopogni kéne? Vagy csak nézzük meg, nyitva van e?
– Szerintem csak… – Monroe lenyomta a kilincset és az ajtó nyikorogva kinyílt. Odabent félhomály fogadta őket, a tető tejüveg ablakain keresztül jutott csak be némi szűrt fény a hatalmas térbe.
– Hahó! – Annabeth hangja visszhangot vert a falakon.
– Van itt valaki? – Monroe körbefordult a tengelye körül – A nevem Monroe Drewell, Christopher Drewell kapitány fia vagyok!
– Rég hallottam ezt a nevet való igaz, de arra nincs szükség, hogy itt kiáltozzatok, mint akik félnek! – Monroe és Annabeth oldalra ugrott. Tőlük jobbra volt egy ajtó, amit eddig nem vettek észre, annak támaszkodva pedig egy férfi állt. Bőven benne járhatott már a korban, fejét ősz haj borította, apró bogárszemei körül elmélyültek a ráncok a gázlámpa fényében, amit a kezében tartott. Egyszerű ruhát viselt, az egyetlen, ami megragadta rajta az ember figyelmét, a mellkasán keresztülszíjazott, és jobb karját körbefonó mechanikus szerkezet volt. Annabeth azt gyanította, hogy a fizikai erő megnövelésére szolgált.
– Maga Elliot? – Monroe védelmezően a férfi és Annabeth közé lépett, bár a lány feleslegesnek érezte a mozdulatot, az idegen felől inkább csak kíváncsiságot, mint fenyegetést érzett, és volt valami a szinte fekete szemekben, ami furcsa, de egyben megnyugtató érzéssel töltötte el.
– Ráhibáztál fiam – az öreg arcán mosoly futott szét, ahogy közelebb lépett, és szemügyre vette a fiút. – Vártam rá, hogy egyszer végre felbukkanj itt, hiszen olyan sok év eltelt édesapád halála óta!
– Ki volt maga az apámnak? – Monroe hangja még mindig ellenséges volt, Annabeth nem értette miért ilyen gyanakvó az általában nyitott és jóhiszemű fiú, de úgy döntött jobb, ha nem szól bele a beszélgetésbe.
– A kadétiskolában édesapád mentora voltam. Vigyáztam rá, hogy a lehető legkevesebb bajba kerüljön, kihúztam a nagy csávából, bevezettem őt a repülés világába… Persze a tanítvány mindig túlszárnyalja a mestert – Elliot elmosolyodott. – Gyere, megmutatom!
A férfi kinyitotta az oldalsó ajtót és eltűnt az árnyékban. Annabeth azonnal követni akarta, de Monroe megállította.
– Mi bajod van? – Annabeth kérdőn felvonta egyik szemöldökét. – Szerintem megbízhatunk benne!
– Szerintem pedig nem! – Monroe arcát sötét fellegek borították.
– Inkább csak félsz szembenézni az emlékekkel! – Annabeth kirántotta a karját Monroe kezéből és sarkon fordult. – Nekem viszont szembe kell néznem a sajátjaimmal, és azt mondtad ez a férfi talán tud segíteni! Szóval, ha most megbocsájtasz!
Annabeth belépett az ajtón. Kis iroda szerű szobába jutott, a gázlámpa egy mahagóni íróasztalon állt. Elliotot hirtelen nem látta sehol, de hallotta, hogy Monroe is belép mögötte a szobába, így nem aggódott, figyelmét inkább a falon lógó fotóknak szentelte. Öreg, megsárgult képek voltak, némelyik újságkivágással párosult.
– Monroe ezt nézd! – az asztal felett középen egy csoportkép lógott, Annabeth könnyen megtalálta Elliotot, a férfi arcvonásain a ráncokon kívül semmit nem torzított az idő. A mellette álló suhancképű fiú pedig kísértetiesen hasonlított a legjobb barátjára, akinek meleg leheletét a füle mellett érezte, ahogy mind a ketten közel hajoltak a fotóhoz.
– Ez az apád, igaz?
– Igen… – Monroe hangja gyenge volt és bizonytalanul vibrált.
– Monroe édesapja maga volt a zseni, már ha éghajó kormányzásáról volt szó. Mindig is büszkeséggel töltött el, hogy egyszer régen engem nevezett a mentorának.
Monroe Elliot felé fordult, aki eddig valahogy észrevétlenül meghúzódott az ajtófélfa mellett.
– Megértem, ha nem bízol egy vad idegen férfiban, de nem vagyok számodra idegen – Elliot kezében egy újabb fotó lapult, amit átnyújtott Monroe-nak. Annabeth kíváncsian kukucskált át a fiú válla fölött a sárga papírlapra. Azonnal felismerte a két férfit, és azt se volt nehéz kitalálnia, hogy ki lehet kettejük között az épp, hogy totyogó kisfiú.
– Apám azt írta nekem az utolsó levelében, mielőtt kiküldték őt keletre harcolni, hogy ha valaha is segítségre lesz szükségem, keressem meg magát. Ha ennyire jóban voltak miért nem találkoztunk egyszer sem, amire emlékezhetnék?
– Tudod Monroe… Édesapád remek ember volt, és igazán hűséges. Amikor belépett a hadseregbe letett egy esküt, hogy a mi uralkodónkat szolgálja a végsőkig. Apád remek ember volt, de parancsokat követett. Egy idő után sajnos nekem megváltozott a véleményem az irányításról, amely alatt élünk. Rémesen összevesztünk, és többet nem beszéltünk egymással. Azért szerepelt a levelében mégis az én nevem, mert nem felejtette el az egymás oldalán töltött éveinket.
– Hogy érti, hogy megváltozott a véleménye? – Annabeth közbeszólása hirtelen mindkét férfi figyelmét rá irányította, amitől kicsit zavarba jött.
– Kisasszony, önnek egy valódi mestermunka díszíti szépséges arcát! – Elliot Annabeth mechanikus részét figyelte. – Ha nem csal egy öreg róka megérzése, ennek a csodálatos gépezetnek köze van a látogatásukhoz. Árulják el miért jöttek, és talán így erre a kérdésére is választ fog kapni.
Annabeth, bár zavara nem csökkent, csak még jobban megnőtt a furcsa bók hallatán, előadta a történetét, és hogy meg akarja találni a nőt, aki végzett a családjával.
– Érdekes dolgok a gyerekkori emlékek – Elliot körbesétált a kis szobában, tekintete a fotókat böngészte. – Ami azt illeti, pontosan ismerem azt az embert, akit ti kerestek, de csak egyetlen feltétellel tudom elárulni nektek, hogy ki ő, és hol találjátok!
– Bármit megteszek! – Annabeth érezte, hogy fellángol benne a tűz. Végre nyomon volt, végre megtudhatta az igazságot arról, mi történt akkor a kikötőben.
– Ha megtalálja ezt a nőt, töviről hegyire el kell neki mondani, hogy hogyan talált rá, és hogy ki Ön. Utána pedig végig kell őt hallgatnia, és megengedni, hogy megmutassa Önnek azokat a bizonyítékokat, amire Önnek szüksége van. Mert bizony nála lesz az összes! – Elliot az asztalhoz lépett. Valahonnan lúdtoll és papír került a kezébe, amire sebesen lejegyzett néhány sort a fekete tintával, összetekerte és viasszal lepecsételte.
– Menjenek vissza Új Londonba. Keressék meg a huszonnegyedik sugárúton lévő Éghajó dokkot. Ha megtalálják az SS. Meredith-t, akkor megtalálták Mirandát, a nőt, akire szükségük van. Adják át neki ezt a levelet és akkor beszélni fog Önnel, Kisasszony.
Annabeth némát átvette a tekercset. Rossz érzés lett úrrá rajta, mintha a válasz, ami egyre közelebb sodródott hozzá veszedelmes lett volna, olyas fajta, amiről jobb inkább nem tudni. De a papír a kezében furcsa energiát sugárzott, mintha pulzált volna benne valami, ami azt üzente, itt már nem állhat meg.
Elköszöntek Elliottól, de Monroe megígérte neki, hogy hamarosan visszatér, mert meg akarta ismerni az apja igazi történetét. Annabeth egész visszaúton némán bámulta a viaszpecsétes levelet, és próbálta csitítani hangosan kalapáló szívét.
– Meg akarod tenni? – kérdezte Monroe, amikor a Saggitát már biztonságosan rögzítette a huszonnégyes kikötő egyik vendégeknek fenntartott állásában. – Most még visszafordulhatunk!
– Nem Monroe… Innen már nem lehet.

Már bőven a horizont alatt járt a nap, éjszaka a kikötőben felpezsdült az élet. A sok ember között a két fiatalnak több mint egy órába telt kideríteni, hogy melyik helyen állomásozik az SS. Meredith. Mire megpillantották a hatalmas hajót már mindketten fáradtak és elcsigázottak voltak.
– Nem jövünk vissza inkább holnap? Biztos itt lesznek még – Monroe szeme alatt sötét karikák húzódtak, válla jól láthatóan meghajlott.
– Nem! Kérlek Monroe, már olyan közel járok! – Annabeth legalább olyan fáradt volt mint a fiú, feje fájt a rengeteg gondolattól, fogaskerekei szélsebesen pörögtek, és ha hozzáért a fémhez, érezte, hogy forró. – Szükségem van arra, hogy mellettem legyél!
Monroenak már nem volt ideje válaszolni, mert egy alacsony férfi lépett elő a fal mellett sorakozó faládák közül, és egyenesen rájuk szegezte jókora vadászpuskáját.
– Gyerekek azt hiszem rossz helyre tévedtetek! – Monroe azonnal Annabeth elé akart lépni, de a lány ezúttal nem hagyta neki. Kihúzta magát és belenézett a fegyver csövébe.
– A nevem Annabeth Bloodstone. Beszélnem kell Mirandával. Van nálam egy levél, amit Elliot küldött neki.
Elliot nevének hallatára a férfi lejjebb eresztette a fegyverét.
– Nocsak! – oldalra köpött egyet. – Na, nem bánom, ma jó kedvemben vagyok én is és a kapitány is. Gyertek utánam, de ne nyúljatok semmihez!
A békésen lebegő éghajó belsejébe vezette őket, egyenesen a kapitányi szobáig. Ott aztán megállította őket az ajtó előtt, amíg ő bement. Csak percek elteltével tért vissza, arcán szórakozott mosoly ült.
– A kapitányt igazán felcsigáztátok! Ritkán jönnek hozzánk ilyen különleges mechanikus emberek, még ritkábban ilyen különleges családnévvel! És még Elliotot is ismeritek! A kapitány igazán meg akar veletek ismerkedni!
Annabeth torkát megszorította a félelem. Ránézett Monroe-ra, akinek arca szintén szürke volt. Mind a ketten most jöttek rá mekkora őrültséget csináltak. Besétáltak egy gyilkos területére mindenféle fegyver és védelem nélkül. Visszafordulni azonban már nem tudtak, így az egyetlen út előre vezetett, a faragott tölgyfa ajtón át.
Odabent kellemes meleg, barátságos fa bútorok, bársonyborítású székek és egy nő fogadta őket, akinek karja és lába is mechanikus volt, ibolya lila szeme pedig kíváncsian fürkészte őket.
– Egészen hihetetlen, hogy életben vagy! – a nő tett egy lépést feléjük, középhosszú szőke haja betáncolt a szeme elé.
– Nem is tagadja akkor, hogy maga tette? – Annabeth-ben hirtelen lángolt fel a harag, ami bátorságot kölcsönzött neki. Azonnal a nőnek ugrott volna, de Monroe megragadta és visszatartotta.
– Emlékezz, mit ígértél Elliotnak, ne kockáztasd az életed azzal, hogy megszeged a szabályokat! –súgta a fülébe.
– A barátod okos dolgokat mondd Annabeth! Ne játssz olyan játékot, amit még nem ismersz! – Miranda a szoba közepén álló asztal mögé sétált és leült az egyik oldalára. A vele szemben álló két piros bársonyszékre mutatott:
– Üljetek le, és beszélgessünk!
Annabeth szívesebben ugrott volna neki a nő torkának, de Monroe szorítása nem engedte el egy pillanatra sem, így elfogadta a felajánlott helyet.
– Tudja, miért vagyok itt!
– Add oda Elliot levelét, utána beszélgetünk! – Annabeth átadta a tekercset, amint a kapitánynő azonnal feltörte a pecsétet.
– Mind a kettőtök igein érdekes családdal rendelkezett, remélem, tudjátok.
– Miért ölte meg a szüleimet és majdnem engem is? – Annabeth csak sziszegte a szavakat összeszorított fogai között, máshogy nem tudott parancsolni indulatainak.
– Mert a szüleid vakon szolgálták az uralkodót. – Miranda olyan könnyedén mondta ki a szavakat, mintha csak az időjárásról csevegne. – Hónapokig győzködtem őket, hogy fordítsanak hátat neki, mint ahogy Elliot hónapokig kérlelte a barátod apját. De hajthatatlanok voltak, a végsőkig hűek az uralkodóhoz. Így nekem döntenem kellett, hagyom megépíteni apád gyilkos hajóját, és veszni több ezer ártatlan, arctalan embert, vagy feláldozom a te családod.
– Mi az, hogy több ezer ártatlan embert? Apa a keleti háború miatt tervezett harci éghajókat, a Csokoládé fondü is azért készült, hogy megvédjen minket!
– Bárcsak igaz lenne, amit mondasz Annabeth… – Miranda az asztal alól fotókat vett elő. – Nézd meg magad, mit művelünk keleten. A gőz hajtású gépeink már nem elegek, újakat akarunk, amiket egy más anyag, az olaj működtet. Diesel forradalomnak nevezik udvari körökben. Csakhogy az olaj mélyen a földben van, keleten, olyan városok alatt, ahol több tízezer ember él. A Csokoládé fondü egy tömegmészárlásra alkalmas hajó volt.
Annabeth gyomra felfordult a fotóktól. Kiégett épületek, halott emberek egymásra dobálva kupacokban. Egy halomban akár több tucat ismeretlen fiatal gyerek, nő és férfi feküdt egymáson összeégve, hiányzó végtagokkal.
– Nem… Ez nem lehet igaz… – a lány szemét elfutotta a könny, az se segített, hogy Monroe erősen szorította a kezét. – Az én szüleim nem lehettek ilyenek…
– Sajnálom. Azért döntöttünk úgy, hogy az egész családdal végzünk, hogy neked soha ne kelljen egy ilyen örökséggel élned. Önző döntés volt a részünkről, és hihetetlen, hogy életben vagy. Én és Elliot egy olyan titkos mozgalom parancsnokai vagyunk, amik az ilyen tömegmészárlásokat próbálják megállítani. Ártatlanokat próbálunk menteni, és néha áldozatokat hozunk. Elhiszem, hogy mindez rettentően sok információ, és talán nem is hiszitek el mindet – Miranda arca ellazult, őszintén szomorúnak tűnt. – Sajnálom, amit tettem, nincs nap, hogy ne gondolnék azokra, akiknek az életét én vettem el.
– Hazamegyek! – Annabeth felpattant a székéről, arcát könnyek csíkozták. – Nem tudom ezt tovább hallgatni! Nem tudom mi igaz, mi hazugság, nem tudom elhinni, de látom, hogy nem hazudik, próbálom érteni a megérthetetlent… Lehet, hogy a szüleim valóban segítettek ezekben a borzalmakban, nem tudom… Lehet, hogy tényleg velük kellett volna halnom, de valamiért élek… Most hazamegyek, de jegyezze meg az arcomat Miranda! Jegyezze meg, mert hamarosan visszajövök. Visszajövök ide, Monroe pedig Elliothoz. Meg fogjuk érteni, mi zajlik körülöttünk a felszín alatt, mert többé nem két árva suhanc vagyunk! Készüljenek fel ránk!
– Megtisztelő lesz számunkra, ha megmutathatjuk nektek a világot.

Vége

<< Vissza a novellákhoz