Olaj csöpögött a műhely padlójára, a tartály már majdnem egy hete szivárgott. Az ütemes csipp-csöpp lassan az őrületbe kergetett mindenkit, de akkora volt a forgalom, hogy senkinek nem akadt még két szabad pillanata a hatalmas bádog tartály befoltozására.
– Mei! Hol vannak a P-38-as gép papírjai? Már megint elkeverted őket valahova, nem igaz, hogy nem tudsz ilyenre odafigyelni! – a szőke tornádó végigsöpört a tervrajzok között, alkatrészekről és motorokról készült skiccek hullottak az olajos padlóra.
– Még hogy én nem tudok figyelni? – az apró ázsiai lány átbújt a műhelyben veszteglő repülőgép szárnya alatt, mandula szeme mérgesen villant, ahogy észrevette a lassan fekete masszákká olvadó papírokat a földön. – Ruby! Több hónapnyi munkámat teszed épp tönkre! Nincs nálam a hülye papírod! Segíts összeszedni, mielőtt mind tönkre megy!
– Nem érek rá! – Ruby idegesen megrángatta homokszínű inggallérját, karcsú ujjain elfehéredtek a bütykök. – Holnap hajnalban jön átvenni Ronald kapitány és még nem naplóztam a változtatásokat!
– Ruby… – Mei formás fekete szemöldökei a homlokára szaladtak, miközben nekiállt menteni a menthetőt az olajos rajzok közül. – Ugye tudod, hogy csaknem éjfél van? Alig pár órád van akkor!
– Tudooom! – Ruby idegesen topogott, mint egy hisztis ötéves, vékony ajka lebiggyedt hosszú orra alatt.
– Nevetséges vagy így! – Mei keresztbe fonta karját gömbölyű keblei előtt, a szigorú pillantás, amivel felnézett a majdnem két fejjel magasabb Rubyra, csak még jobban felbosszantotta a szőke lányt.
– Tudom, hogy az vagyok, ne dörgöld az orrom alá! Egész nap a papírokat kerestem és feltúrtam már értük az egész műhelyt és a szobámat is!
– Biztos a macskád használta megint alomnak! – Mint egy végszóra, a nyitott kétszárnyú ajtóban hosszú árnyék jelent meg, ami a felszállópályáról beszűrődő gyenge sárgás fényben szétfolyó tintapacára emlékeztetett. Az árnyék végén kecses kandúr lépkedett, piszkosszürke szőre a plafonon lógó gázlámpa fényében olyan volt mintha lángok nyaldosnák a hátát.
– Rendkívül stílusos belépő Cody! – Mei szigorú arcán egy kis mosoly jelent meg, Ruby pedig azonnal ellazult, ahogy a kecses kandúr a bakancsához dörgölődzött. Leguggolt hozzá és ujjait végigfuttatta a hosszú szőrszálak között.
– Nem te voltál igaz, hercegem? – gügyögte a macskának miközben az álla alatti selymes szőrt vakargatta. A kandúr elégedett dorombolással válaszolta meg a kérdést.
– Ha a kicsi fiaddal töltöd a hátralévő óráidat, sose találod meg a papírokat! – Mei fekete bőrcsizmába bújtatott lába tolakodott be Ruby látóterébe. – Körbekérdezted a többieket? Lehet az öreg rakta el valahova, vagy Rodney egyszerűen begyűrte a táskájába, mint ahogy mindent szokott, amikor kivitte az utolsó próbakörre az óriást.
– Őt már megkérdeztem, az öreg meg egy hete elutazott az új alkatrészeket beszerezni – Ruby összehúzta őz barna szemeit. – Nem tűnt fel, hogy nincs itt?
Mei összecsücsörítette cseresznyeszínű ajkait.
– Veled ellentétben én belemerültem a munkámba, nem volt időm a környezetet fürkésznem szende romantikus pillantásokkal!
– Mintha én azt csinálnám! – Ruby felállt, és így újra Mei fölé magasodott, a fekete bőrkabátot viselő lányt ez azonban kicsit sem rettentette el, álmodozón összekulcsolta a kezét, és kislány módjára elvékonyította a hangját.
– Jaj, annyira szeretnék pilóta lenni, de a gonosz, csúnya társadalom ezt nem engedi!
– Nem is ilyen a hangom! – Ruby csalódottan nézett körbe még egyszer a mini hangárban, ami a műhelyükként szolgált, és amit teljesen kitöltött a majdnem 16 méter szárnyfesztávolsággal rendelkező P-38 Lightning vadászrepülő. – Hihetetlen, hogy nem tudnak nekünk egy nagyobb hangárt adni! Mei, ha mégis megtalálod, kérlek, szólj! Megyek, megnézem, hátha az öreg irodájában hagytam!
Ruby benyitott az alig pár négyzetméteres lyukba, amit mindenki irodának csúfolt a műhelyben. A sarkokban és a pici íróasztalon halomban álltak a papírkupacok, Ruby pártfogója, az öreg Gregor épp annyira gyűlölte a papírmunkát, mint ő maga.
– Itt sosem fogjuk megtalálni… – Ruby sóhajtva ült le a furcsán sárga karosszékbe, aminek ívelt fém kartámaszaitól már akkor kirázta a hideg, ha csak épp hozzáért fehér bőre.
Cody felugrott mellé az asztalra, mancsai picit megcsúsztak a szétszórt papírokon, de sikerült megtartania az egyensúlyát. Ruby vidáman elmosolyodott, a méltatlan nyávogást hallva. Az irodában terjengő enyhe szivarszag, ami mintha a rémes, homok színű tapétából áradt volna, csavarni kezdte az orrát. Beszerzési listák, költségvetések és számlák hevertek szanaszét és kisebb-nagyobb kupacokba, de a repülőgép aktáit mintha a föld nyelte volna el. Ruby érezte, hogy egy izzadságcsepp indul meg a méz szőke, lágyan göndörödő tincsek alatt. A meleg beette magát a szobába még úgy is, hogy éjszakára is huzatot csináltak, a műhelyajtó szinte mindig nyitva volt, a gyenge szél semmit nem segített a motorok és gépek által generált fullasztó hőségben.
– Cody! – a macska kérdőn leült gazdája elé, kék szemeiben ülő értelem még Rubyt is meglepte minden nap. Megvakarta Cody fejét és bőrnadrágja hátsó zsebéből előhalászott egyet, a külön-külön csomagolt száraz kekszek közül, amiből mindig volt nála pár darab. A fényes zacskó zörgött a kezében, ahogy kinyitotta, Cody egyből megélénkült a hangtól, fejét Ruby olajfoltos karjához dörgölte. – Nagyobb haspók vagy, mint én, hercegem!
A kekszmorzsák a papírokra potyogtak, ahogy Ruby félbetörte. Az egyik darabot a saját szájába tömte, a másikat pedig a kandúr elé pottyantotta.
– Ruby! – Mei feje bukkant fel az ajtóba, arcát kosz és tintafolt maszatok díszítették, hollófekete haja olyan szoros kontyban ült a feje tetején, hogy Ruby elgondolkozott rajta, le tud e ennyitől szakadni a fejbőre az embernek.
– Ha csak nem azt mondod, hogy megvan a papír, nem érdekel!
– Rodney-tól jött távirat, azt mondta eszébe jutott hol van!
– Hol? – Ruby reménykedve pattant fel az asztaltól, a szék fémlábai megcsikordultak a polírozott padlón, amire Cody mérges sziszegéssel válaszolt.
– Ne örülj, a próbaút során leszállt a városi reptéren, és lelépett csajozni – Mei megforgatta a szemét miközben beszélt -, és a papírokat ott hagyta az irányítótoronyban.
– Megölöm, ha a kezem közé kerül! – Ruby mérgében a földre söpörte a papírokat az asztalról, lesodorva velük Codyt is, aki a karjában igyekezett megkapaszkodni hosszú, vérző csíkokat hagyva a lány bőrén. – A francba!
– Nem kéne így heveskedni! Gyere te szegény kandúr, látod milyen szétszórt gazdád van? – Mei felemelte Codyt, aki a karjai közül pislogott sértődötten Rubyra, miközben elégedetten dorombolt, megköszönve a simogatást.
– Van olyan gép, amivel mehetek érte? – Ruby egy darab textillel, ami az asztalon hevert, letörölte a vért a kezéről.
– Hát vagy elviszed a Lightningot, de szerintem egy picit pánikot keltenél vele, mivel nem vagyunk bejelentve próbaüzemre, vagy a nagy hangárban parkol Gregor sétarepülője, de azt meg valahogy ki kell csempésznünk, mert arra meg engedélyünk nincs.
– Csempésznünk? – Ruby kérdőn felvonta egyik szemöldökét, keskeny szája szélébe mosoly költözött. – Ezek szerint elkísérsz?
– A sétarepülő két személyes, és épp ráérek – Mei megvonta a vállát, mintha az egész titkos akció nem jelenteni semmi kockázatot.
– Induljunk akkor! – Ruby kirobogott az irodából, az egész teste bizsergett, hallotta a rotorok hangját a fülében. Hetek óta nem tudott repülni, akkora volt a forgalom a bázison, hogy még az eldugott helyekről sem tudott biztonsággal észrevétlenül felszállni, pedig amikor Gregor felvette magához, megígérte az öreg szerelőnek, hogy nem reklámozza pilóta képességeit.
– Egyébként, ha Maxim van őrségben még ki is engedhet minket! – Mei sokat sejtetően megriszálta a csípőjét, amíg Ruby belebújt a dzsekijébe. A barna bőr barátságosan simult a karjára, az illat feltöltötte energiával. – Történetesen jön nekem egy szívességgel!
– Mei neked mindenki jön itt egy szívességgel! Mégis ki az, akivel nem bújtál még ágyba mióta itt dolgozol? – Mei somolyogva végigmérte Rubyt. – Nem, már megbeszéltük, hogy erre nem fog sor kerülni!
– Ne már Ruby, olyan ünneprontó vagy! – az apró ázsiai lány kihívóan beharapta az ajkát. – Nekem nem adod be, hogy kicsit se vagy kíváncsi, látom, néha mennyire megnézel magadnak!
Ruby érezte, hogy fehér bőrét elönti a pír, Mei akkor érkezett ide, mint tehetséges mérnök-feltaláló, amikor ő 18 éves volt, és épp egy éve élt a műhely feletti apró padlásszobában. Azóta már eltelt két év, és bőven kiismerte magának a most 21 éves Meit, aki nem sokat válogatott, hogy kivel bújik ágyba, de a munkájába végletekig szerelmes volt és az egyik legjobb volt abban, amit csinált. Ruby soha nem érzett magában kísérletező vágyat a hálószobában, de amikor Mei beköltözött hozzá és célzatosan, de finoman elkezdte folyamatosan ajánlatokkal bombázni, még ő is összezavarodott egy cseppet.
Megrázta a fejét, a vállát verdeső csigák rugózni kezdtek az arca mellett.
– Koncentráljunk Mei! Bárki is lesz az irányítóba, remélem jönni fog neked egy szívességgel, vagy ráveszed, hogy tegyen a kedvedre! – Ruby végigtrappolt a kihalt felszállópályán, hallotta, hogy Mei csizmái is utána sietnek, de nem fordult hátra, hogy lássa a mosolyt a lány arcán.
A központi hatalmas hangárban, ahol több száz vadászrepülő és néhány monstrum léghajó parkolt, egyetlen lámpa világított csak. Az apró őrszoba nagy üvegablakán szűrődött ki a fény. A két lányt főleg a megszokás vezette a gépek között, naponta cirkáltak a parkoló repülők között. Az őrszoba előtt megálltak, a néhány hete beüzemelt biztonsági kamerának egy apró sárga izzó szolgáltatta a fényt.
– Integessünk a bent ücsörgőnek? – vetette fel az ötletet Ruby, de tettekre már nem volt szükség, mert a zár kattant az ajtón és egy bozontos fekete fej dugta ki rajta a fejét.
– Szép estét az amerikai légvédelem legszebb hölgyeinek! – a fiatal őr arcán egyből széles vigyor terült el, Ruby pedig úgy látta a gyenge fényben, hogy a pupillája túlságosan is ki van tágulva.
– Maxim! – Mei mézesen elhúzta az utolsó szótagot. – Mi vagyunk itt a teljes női létszám, szóval ez nem igazi bók! Próbálkozz jobban egy picit!
– Gyertek beljebb! – Maxim odébb állt, így Ruby és Mei belépett mellette az apró szobába, amiben összesen egy műanyag szék, egy kis asztal és a kamerák felvételét közvetítő monitorok voltak. A szemcsés képet sugárzó, rézbevonatú dobozok Rubyt leginkább egy bádogfazekakra emlékeztették, de ezt sose tette szóvá, mivel az egész bázis büszke volt a húsz kamerára, amiket különböző pontokon szereltek fel szerte a támaszponton.
– Szóval Maxim! – Mei kényelembe helyezkedett a kis széken, és Ruby figyelmét nem kerülte el, hogy a fehér ingen, amit a lány viselt már kettővel kevesebb gomb volt begombolva, mint korábban. Tudta, hogy ha ő észrevette, akkor Maxim figyelmét is felkelthette, főleg mivel a férfi még leplezni se próbálta, hogy Mei dekoltázsát bámulja. – Nekünk egy kis segítségre lenne szükségünk, mit gondolsz, tudnál nekünk egy kis szívességet tenni?
Maxim nem válaszolt csak bólogatott, mire Mei bezsebelhetett egy megvető szemforgatást Rubytól. A szőke lány tudta, hogy szükség van erre, mégis irtózott a gondolattól, hogy Mei ennyire könnyen adja magát bárkinek, és attól még inkább, hogy ezt azért teszi, hogy őt ne rúgják ki. A bűntudat apró rózsát nyitott a mellkasában, ami szúró töviseket tekert maga köré.
– Kellene nekünk egy repülő, Maxim – folytatta Mei miközben kezét végigfuttatta a nyakvonalán, még inkább a mellei felé irányítva a férfi figyelmét, akinek lassan a nyála is kicsordult. Ruby legszívesebb elrángatta volna a barátját a kiéhezett tekintet elől, még akkor is, ha tudta Meinek ez csak játék volt. De Mei nem zavartatta magát, sőt a tekintetében ott csillogott a kihívás izgalma. Épp vadászott és Maxim volt a préda. – Itt áll a hangárban, neked csak annyit kéne tenned, hogy becsukod a szemed, amíg mi kirepülünk és vissza.
– Nem tudom Mei – ez volt az első, hogy Maxim megszólalt amióta rájuk csukódott a megfigyelőszoba ajtaja, de a hangja már reszelősre mélyült. – Tudod, van ára az ilyen kis szívességeknek.
– Ugyan Maxim, biztos meg tudunk egyezni! – Mei hangja olyan volt, mint a selyemruhák susogása egymáson. – Egyrészt jössz nekem egy aprósággal, másrészt még ráfizetni is hajlandó vagyok. Amíg Ruby elmegy előkészíteni a felszállást, én szíves örömest itt maradok veled, tudod, társaságnak. Nagyon magányos lehet itt egyedül, egész éjjel!
Maxim közelebb húzódott Meihez, a lány pedig egy bólintással jelzett Rubynak. Ő egy percet sem várt, semmit nem akart látni abból, ami a következő percekben a szobában fog történni, kimenekült az ajtón, és hosszú lábai vitték is a hangár leghátsó sarkába, ahol a parancsnokok magángépei álltak. Nem tudta, hogyan vagy miért, de az öreg George is kapott a luxus sétarepülők között egy kis parkolóhelyet, ahol Belinda, a kétszemélyes PZL lengyel sportrepülő állt.
Ruby lerángatta a ponyvát, hatalmas porfelhőbe burkolva magát. Amikor a köhögő roham, amit a szúrós kis szemcsék okoztak, alábbhagyott és a látása is kitisztult, bemászott a pilótaülésre. Mintha hazaérkezett volna, a bőrülés körbefonta, mint egy anyai ölelés. Felhúzta a puha, barna bőrkesztyűt, amit átlagos napokon egy dobozban őrzött a szobájában és csak repülések alkalmával vette elő. A gombok és kapcsolók szinte barátként üdvözölték, behunyt szemmel várta, hogy Mei megérkezzen és kigurulhassanak a felszállópályára.
Körülbelül húsz perc csendes ücsörgés után fel is bukkant a lány, állógalléros bőrkabátja csak hanyagul lógott a vállán, a kontya pedig több helyen megbomlott, Rubynak mégis egy régi újság képe villant be, amit gyerekkorában látott otthon a kukoricafarmon, és amin egy szimmetrikus arcú gésa pózolt a kamerának. Néha kicsit féltékeny is volt Mei szépségére, úgy tűnt a lány csupa kívánatos géneket örökölt, ellenben vele, aki húsz évesen is leginkább csak a haja miatt volt megkülönböztethető egy langaléta kamasz fiútól. Csontos, hosszú végtagok, kiugró arccsont, keskeny orr, az egyetlen dolog, amit még nőiesnek talált önmagán az a bőrkesztyűbe bújtatott, finom kézfeje volt, bár azt is bőrkeményedések csúfították a szerelői munkának hála.
– Na, mi lesz, indulunk? – Mei arcáról eltűnt a játékos mosoly, inkább fáradtnak tűnt, Ruby kiszúrta a szeme alatt húzódó halvány karikákat.
A felszállás zökkenőmentesen ment, amikor már biztonságos magasságban suhantak a felhők felett Ruby hátrapillantott Meire, aki az ablakon bámult kifelé, figyelve az alattuk elsuhanó alacsony hegygerinceket.
– Köszönöm, hogy segítesz! – szólalt meg halkan Ruby. – Szeretném majd meghálálni valahogy, azt hiszem megmentetted az állásom! – kínosan felnevetett a mondat végén, zavarta, hogy a kis repülőben csend honolt, csak kintről lehetett hallani a rotorok monoton zúgását.
– Nem csak az állásod mentettem meg szívem! Ha kirúgnak, mehetsz haza a kis kukoricaföldetekre, én meg itt maradok egyedül lány a sok alfa hím között – Mei előrehajolt az ülésén, így arca Ruby mellé került.
– Mintha te azt annyira bánnád! – Ruby most őszintén felnevetett. – Nem mintha most nagy vetélytársad lennék!
– Hála istennek jól elrejted magad a göndör hajacskád meg a hatalmas kabátod alá! – Mei megrángatta Ruby dzsekijét. – Komolyan honnan szalasztottad ezt? Majdnem kétszer beleférsz!
– Természetesen apáé volt! – Ruby nem is igyekezett titkolni a büszkeségét.
– Ó igen, apuci, aki olyan remek pilóta volt, és akinek minden tudásodat és álmodat köszönheted, és aki miután neked adta őket össze is zúzta egy nagy kalapáccsal! Milyen kedves!
– Ez ennél bonyolultabb!
– Nincs abban semmi bonyolult, hogy a családodnak nem ért meg egy kis társadalmi visszaesést az, hogy te pilóta lehess! Most meg itt dolgozol, mint egy güzü, és orgazmusod van csak attól, ha beülhetsz egy gép pilótaülésébe!
Rubyt rögtön zavarba hozta Mei szabadszájúsága, amit két év együttélés alatt sem tudott megszokni. Elcsöndesedett, és figyelmét inkább az alattuk felbukkanó Los Angelesre összpontosította. A gyárkémények öntötték magukból a füstöt és a kátrányt, de a városi fények, a több ezer sárga fényű izzó és gázlámpa a vastag füsttakarón is átvilágított. A város éjjel sem aludt, autók és a függő villamos apró fénypontjai rajzolták meg a főutakat, amik a repülő ablakából villódzó kígyóknak tűntek csupán. A mocsok, a szenny és olajfoltok, a földalattik és a csatornák bűze nem jutott el olyan magasba, ahonnan a két lány szemlélődött.
A rádió megreccsent a műszerfalon, Ruby engedélyt kért a városi légtérbe való belépéshez és a reptér használatáért.
Ahogy a helyére pattintotta az apró adóvevőt, megérezte Mei pici kezét a vállán.
– Ruby. Miért van az, hogy ha egy vadidegennel kell rádión beszélned egy olyan repülős nyelven, amit még én is csak nehezen értek, akkor te vagy a megtestesült magabiztosság, de ha velem kell beszélgetni, akkor olyan leszel, mint egy kedves fehér nyuszi, akit a gyárakban az annyira imádott sötétvörös rúzsod tesztelésére használnak?
– Azért Mei – Ruby tartott egy kis szünetet, hogy megálljt parancsoljon az arcába szökő pirosságnak -, mert te túl harsány vagy.
– És ezt a harsányságot két év alatt nem sikerült megszoknod? – Ruby érezte a tarkóján, hogy a mögötte ülő lány vigyorog.
– Nem, nem sikerült. És ha most megbocsájtasz, nekem a leszállásra kell koncentrálnom! – abban a pillanatban Ruby óvatosan megdöntötte a gépet, és megkezdte az ereszkedést.
– Mind a ketten tudjuk, hogy csukott szemmel leraksz egy ilyen gépet! – Mei azért az utolsó megjegyzése után csendben maradt, és hátradőlve figyelte a leszállópálya kivilágítását szolgáló, pislákoló reflektorokat, és a Ruby füle tövében lévő anyajegyet, ami csak akkor látszott, ha a haját hátrasimította.
A reptéren egész kis fogadóbizottság várta őket. Ruby elegánsan kiugrott a gépből, mintha egész életében mást se csinált volna, szinte észre se vette, hogy mögötte Meinek mennyivel nehezebben megy a mutatvány. Kihúzta magát, és a reptéri delegáció elé sietett. Széles mosollyal az arcán nyújtott kezet, és igyekezett még akkor sem fintorogni, amikor a főigazgató szóvá tette, hogy milyen ritka manapság a női pilóta, és hogy tehetségessel meg még igazán soha nem találkozott. Ruby óvatlanul elárulta, hogy ő sem hivatásos pilóta, csak egy szerelő, amiért rögtön bezsebelt egy egyetértő buksi simogatást a díszes, aranygombos egyenruhát viselő főigazgatótól, aki személyesen tisztelte meg őket azzal, hogy lefáradt eléjük.
– Tudja Igazgató úr, ez bizonyára azért alakult így, mert kevés nő akarja kellemetlen helyzetbe hozni a családját. Lehet, kicsit barátságosabban kéne feléjük nyitni! – jegyezte meg Ruby, széles műmosollyal az arcán. Az alacsony, kopaszodó kis embernek nem tűnt fel a gúnyolódás, átadta a papírokat, amiért jöttek, és még egy megjegyzést is elejtett arra vonatkozóan milyen megbízhatatlanok manapság a fiatal kezdő pilóták, és hogy Ruby mennyivel jobban járt, hogy szerelőként helyezkedett el. Ruby lenyelt egy sértést, ami kikívánkozott belőle, és még arra is volt lélekjelenléte, hogy megragadja Mei kabátja szélét, aki már ugrott volna neki a kapitánynak.
– Igazán hálásak vagyunk, hogy a rendelkezésünkre álltak ezen a késői órán, további szép és nyugodt estét kívánunk az Igazgató úrnak! – búcsúzott el Ruby sietve, megelőzve ezzel azt, hogy összetűzésbe kerüljenek egész Los Angelesszel, az igazgató megsértése miatt.
– Még mielőtt azt mondanád, hogy többet nem jöhetek el veled! – Mei azonnal megelőző csapást mért Ruby-ra ahogy a rotorok felpörögtek. – Egy szót se szóltam egész idő alatt, és ne feledd, hogy nélkülem még az otthoni hangárból se jutottál volna ki!
– Csak meg akartam köszönni, hogy elkísértél és segítettél! – Ruby megforgatta a szemeit, miközben beállította a megfelelő magasságot. – Igazad van, nélküled elvéreztem volna még otthon. De ez most nem a saját hibám volt, hanem az idióta munkatársunké, Rodney-é, ne felejtsd el, kérlek!
– Igen, kivételesen nem a te szétszórtságod okozta a bajt! – a két lány egyszerre nevetett fel, ahogy maguk mögött hagyták a füsttakaró alatt pihenő Los Angelest, csilingelő nevetésük betöltötte az apró teret kettejük között.
– Ha holnap bejön dolgozni, biztos, hogy elevenen megnyúzom! Elméletileg ki kell pucolnunk és felmérnünk az egyik nagy zeppelin motorjait, biztos, hogy rá lesz testálva ez a nemes feladat.
– Jó terv, Miss. Bosszúálló – Mei hangja egyre fáradtabban csengett, mire otthon leszálltak a teljesen sötét leszállópályán és visszavitték a gépet a hangárba már szinte alig állt a lábán. A Nap közben kezdte bevilágítani a horizont peremét, így Ruby feltessékelte őt a szobájukba, ő maga pedig Cody-val az ölében befészkelte magát az Gregor apró irodájába, hogy kitöltse a P-38-as papírjait, mielőtt a pilótája megérkezik az átvételre.
Az utolsó vonalra épp akkor biggyesztette fel az aláírását, amikor az asztalon álló, félkör alakú, óra, aminek a borítását ugyan fának csúfolták, valójában valami túl fényesre polírozott utánzat volt, elütötte a hat órát, és a műhely ajtajában felharsant Ronald kapitány öblös köszönése. Ruby fáradtan sóhajtott egyet, nyomott egy puszit az egyik papírkupac tetején alvó Cody fejére, aztán mosolyt varázsolva az arcára és tökéletesre igazítva az ingét a kapitány elé sietett, hogy átadja neki a repülőjét.