Criszi

Az utolsó pillanatban sem bántam meg a tettem. Amikor a kemény löket a mellkasomnak csapódott, és én hátrafelé zuhanni kezdtem, akkor is csak arra tudtam gondolni, megérte. Kilökhetnek a mennyből, megfoszthatnak a rangomtól, elszakíthatnak mindentől, amit ismerek, akkor sem fogom megbánni, amit tettem.

Azt mondják a hazugság bűn. Ne higgyetek nekik. Az angyalok is hazudnak.

A zuhanás hosszú és csendes. Biztos azért van így, hogy legyen idő átgondolni a tetteket. Arra számítanak, a végén majd eljutok a bűnbánathoz. Oldalra nézek. A szárnyaim fehér palásként lobognak mellettem. Használhatatlanok. A végük lassan feketedik, mintha egy festő elkezdte volna átszínezni őket. Fáj, ahogy a sötét egyre többet elemészt a tiszta fehérségből, de nem foglalkozok vele. Nem érdekel a fájdalom, vállalom a következményeket. Akkor is, ha biztos vagyok benne, hogy nem nekik volt igazuk.
Az emberek védelmében cselekszünk, mindenki ezt mondja. Valójában azonban csak e mögé a magasztos mondat mögé rejtjük milyen romlottak is vagyunk mi magunk. Büntetjük a vétkezőket, ítélkezünk, és közben azt állítjuk mi felsőbbrendűek, jobbak vagyunk.
Lenézni a szerelmet, a vágyakat, a reményt, az akaratot, az egyéni gondolatokat, megvetni a csábítást, a félelmet, a magányt. Csak azért, mert mi egyiket sem birtokolhatjuk.

Az emberi életek, az apró kis fellobbanások a világmindenség végtelen történetében, számunkra értéktelenek, és mégis a mi feladatunk védeni őket. Ezért gondolják az angyalok jobbnak magukat. De tévednek. Az emberek egyszerre képesek szeretni, gyűlölni, utálkozni, ölelni. Élnek és meghalnak. Igyekeznek nyomot hagyni a világban. Verseket és regényeket írnak, zenét szereznek, képeket festenek. Ők maguk az élő művészet, az egyéniség. Fájdalmasan él bennük saját halandóságuk, épp ezért igyekeznek minél jobbak és jobbak lenni. Számunkra az idő végtelen, így elfelejtettük értékelni ezeket a dolgokat. Elfelejtettük a tökéletlenség varázsát, a hibák szépségét.

Még mindig zuhanok, a szárnyaimat égeti a fekete forróság. Egy szempár képe úszik be csukott szemhéjam elé. Olyan zöld, mint a tavaszi fű, a friss hajtás. Az angyalok az összes érzelem közül a szerelmet tartják a legkevesebbre. Én tudom, hogy ez a legcsodálatosabb mind közül. Jobbra és többre ösztönzi őket. Vannak hirtelen és lobogva égők, vannak csendesen és sokáig parázslók. A szerelem képes porba dönteni világokat, majd újakat felépíteni belőlük. A legszebb dalok mind belőle táplálkoznak. És én is miatta zuhanok a mélybe.

A zöld szempár egy művészé. Tehetséges festő, akiben olyan tisztán és bemocskolhatatlanul lobog az alkotás iránti vágy, mint a hajnalcsillag az égen. Megmásíthatatlanul és kitörölhetetlenül. Nem ez volt a feladatom, én mégis mellé szegődök. Mert vonz valami, ami erősebb minden köteléknél, szabálynál vagy eszménél, amik szerint eddig léteztem.
Már az első este megérezte, hogy ott vagyok. A zöld szemek kíváncsian járják körbe a műtermet, amit csak a hold ragyogása világít meg. Egy pillanatra elidőz rajtam, pedig tudom, hogy nem láthat, aztán el is fordul, a kezébe veszi az ecsetet, és munkához lát. Lassan mellé telepszem, és figyelem, ahogy a hatalmas fehér vászon megtelik színekkel és vonalakkal.
Megdermedek, amikor a foltok lassan összeállnak, és felismerem egy szárny elegáns íveit, az aranyszínű hajszálakat, az arcot és a szemet. Saját magammal nézek szembe, minden vonásom tökéletesen tükröződik a képen. Lassan, nagyon lassan fordulok meg. Az imádott szempárban vágyakozás, remény, félelem és zavar kavarog. Nem a festményt nézi, hanem egyenesen engem. Ijedség cikázik át rajtam, ahogy közelebb lép, de nem mozdulok. Hagyom, hogy a festéstől durva kéz végigsimítsa az arcomat. Az élő, emberi bőr kósza érintése megremegteti a bensőm.
Az idő egybeolvad és megáll. Ecsetvonások, színek és érintések. Csókok, ölelések, szerelem. Bűnös élvezetek, amiket egy angyalnak soha nem lenne szabad megtapasztalnia. Az ujjak, ahogy a fehér tollakat cirógatják, az ajak, ami minden gondolatot feledtet egyetlen csókkal. Színek: kék, vörös, rózsaszín, sárga, a bíbor összes árnyalata. És az az őrjítő zöld, ami hol olyan sötét, mint a borostyán, és vágyaktól eltelve követte minden mozdulatom, hol olyan tiszta és eleven, mint az első tavaszi rügyek a fán, miközben az ecset fáradhatatlanul vándorol a vásznon.

Már mindenhol csak ezt a szín látom. A zuhanás mintha még őrjítőbben lelassulna, ahogy a mellkasom összeszorul. A tollaim már szinte teljesen korom feketék, a fájdalom ívbe görbíti a hátam, torkomból kiáltás akar feltörni, de ellenállok a csábításnak. Kinevethetnek, megalázhatnak, megbüntethetnek, azt tehetnek velem, amit csak akarnak. A szerelem akkor sem értelmetlen, és az emberi élet sem olyan mihaszna, mint azt gondolják. Egy zöld szempár. Ennyi az egész. Valami olyan, amiért érdemes elbukni.

A szemek most fájdalmasan csillognak. A mozdulatok riadtak és kapkodók. Nem akarok búcsúzni, ahogy ő sem. De muszáj, mert fény derült a titokra, amire soha nem szabadott volna rájönnie az égnek. Az elválás íze keserű, sós könnyek keverednek bele, az ő csodálatos könnyei, amik minket siratnak.

Az angyalok nem tudnak sírni. Nekem most mégis patakok csíkozzák az arcom, amik forrón égetik a bőröm. Ez a fájdalom még elviselhetetlenebb, mint az, ami már a lapockáimnál mardossa a szárnyamat. A fülem cseng, végtagjaimat hol elengedi, hol összehúzza a görcs. Én mégsem gondolok egy pillanatra sem magamra. Csak a zöld szemek fájdalma jár az eszemben. Újra vele akarok lenni, érinteni és megvigasztalni.
Egy pillanatra minden elcsendesül. Abba marad minden, az egész világ egy dermedt pillanatba sűrűsödik. A becsapódás pillanata ez a néma másodperc, amikor nem érzek, nem látok és nem hallok semmit, csak az egyenletes üresség az ami körbeölel.
Aztán lassan tisztul a kép, utolérnek az érzések. Az őrjítő fájdalom lassan kúszik fel a karjaimon, a lábaimon és a szárnyaimon keresztül. Nem tudok mozdulni, hosszú órákig, de talán hosszú napokig sem. Aztán mégis lassan fölállok, a lábaim remegnek, egész testem gyenge, ruhám cafatokban lóg. Egyik lépést követi a másik, egy belső hangot követek, ami egyre csak egy célt süvít a fülembe. A szárnyaim vége a koszos földet súrolja, de a szurokfekete tollakon meg sem tapad a sár és a mocsok.

Azonnal megérzi a jelenlétem, de nem lát meg egyből. Ahogy a várakozástól csillogó szem körbefordul a műteremben, összeszorul a szívem. Megváltoztam, és az ember csak ember marad, bármilyen különleges is. Vajon mi lesz, ha most rám pillant majd? Csalódni fog? Félni? Legszívesebben azonnal elmenekülnék, de már nem tehetem. Eldöntöttem, hogy vállalom a következményeket.
A tekintet végre megállapodik rajtam. Figyelem az érzelmeket, amik a másodperc törtrésze alatt keresztülsuhannak rajta. Öröm, meglepettség, ahogy az arcomat fürkészi, csodálat és értetlenség, fajdalommal keveredve, ahogy észrevesz a szárnyaimat. Félelem azonban sehol. Az ajkak elnyílnak egy pillanatra, mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolhatja magát, helyette csak közelebb lép. Érintése ismerős és felkavaró, ahogy az hosszú ujjak az arcomon, a vállamon vagy a szárnyaimon kalandoznak. Én csak állok mozdulatlanul, mert az egész olyan letaglózó, el sem akarom hinni. Aztán a szája rátalál az enyémre, és a csók nyomán elenged a dermedtség, a testem újra megelevenedik.

Szeretni, vágyni, ölelni, reménykedni, csókolni, bűnbe esni és vétkezni újra és újra. Ilyen érzés kizuhanni a mennyországból.

Vége

<< Vissza novellákhoz

[supsystic-social-sharing id=’2′]