Lysander ujjai a zongora fehér billentyűi felett lebegtek, de nem ütött le egy hangjegyet sem. Körülötte félhomályba burkolódzott a szoba, az egyik könyvespolcon álló digitális óra zöld számjegyei hajnali négyet mutattak. Körülötte teljes volt a csend, egy távolba vesző korai madárfütty volt az egyetlen hang, ami megtalálta az útját a tompa álmosságban.
Ahogy a fiú előre hajolt a billentyűk felett, hosszú fehér hajtincsek hullottak ki a füle mögül, eltakarva az arcát az éjszakai rémek elől. Több hete már, hogy a rémálmok utoljára a zongora mellé űzték őt, és most, hogy az éjszakai lidércek újra megtalálták, nyugtalanság lett úrrá rajta. A tarkóján bizsergett a bőr, úgy érezte, valami közelít feléjük.
Hangosan kifújta a levegőt és hátat fordított a fekete versenyzongorának. Egy ablak nyitva lehetett valahol a közelben, hűvös levegő táncolt körbe a szobában, megrebbentve néhány ottfelejtett papírt. Talán azok a kutatási anyagok voltak, amiket James-szel találtak néhány hete az illegális állatkísérleteket folytató észak európai laborban. A gyomra még most is felfordult, ha eszébe jutott a szag, ami szinte meg akarta fojtani őket, ahogy a több száz négyzetméteren, toronyként egymásra zsúfolt ketrecek között jártak.
Kirázta a fejéből az emlékképet és felállt. Eljátszott a gondolattal, hogy kihasználja az időt, amíg még mindenki alszik és elmegy futni, de végül elvetette az ötletet. Jó ideje havazott megállás nélkül, ilyenkor James mindig különösen feszült lett, ha egyedül vágott neki az erdőnek.
Lustán nyújtózott egyet aztán lófarokba kötötte a haját és elindult a lépcső felé. Ha futni nem is megy el, az edzőteremben kikapcsolhatja kicsit zsongó gondolatait.
– Csatlakozhatok? – Mia néhány lépéssel mögötte állt, Lysandert annyira lekötötték a gondolatai, hogy észre se vette a lány felbukkanását. – Persze csak, ha nem zavarok.
– Gyere nyugodtan. Csak ne kelljen beszélgetnünk!
– Pont az a jó benned, hogy nem kell veled bájcsevegni! – Mia megkönnyebbülten tűrt bele rövid gesztenyebarna hajába, a feje tetején hosszabbra hagyott rész a szélrózsa minden irányába meredezett, valószínűleg neki is nyugtalan éjszakája volt. A bal mutatóujja helyén fém villant a kintről beszűrődő gyenge fényben, ahogy némán egymás mellett elindultak az edzőterem felé.
Lysander pontosan emlékezett az órákon át tartó vitákra, amikor James és Amy, Mia húga, próbálták meggyőzni arról a lányt, hogy tetessen rá olyan szintetikus bőrt, amit nem lehet megkülönböztetni a sajátjától.
– El is felejthetnéd akkor az egészet! – érvelt James, a szeme sarkába mély árkot húzott az aggodalom.
– Nem akarom elfelejteni, sem eltitkolni! – válaszolta akkor Mia, és az őz barna szemekben lángoló akarat végül meggyőzte a családját is arról, hogy ne akarják ráerőltetni a bőr protézist.
Lysander megértette a lányt, voltak olyan történések, amikkel csak úgy lehetett szembenézni, ha az ember folyamatosan magán viselte a bélyegüket.
Keze önkéntelenül is a tarkója felé vándorolt, de félúton észrevette magát és nem hagyta, hogy ujjai végigrajzolják a négy párhuzamos vonalat.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Miával egymás mellett futottak a két futópadon a kora reggeli órákban, furcsa módon komfortot találtak a másik néma jelenlétében. Nem próbáltak beszélgetni és úgy tűnt ez mind a kettőjüknek tökéletesen megfelelt. Lysander a cipője ütemes ritmusára koncentrált, ahogy egyre feljebb és feljebb kapcsolta a padon a fokozatot, amíg el nem érte a maximum sebességet. Mia halkan zihált mellette, tíz perc intenzív futás után elkezdett gyöngyözni a verejték a homlokán.
– Ezek után szükségünk lenne valami kiadós reggelire! – Mia kimerülten rogyott le az öltözőben az egyik padra, arca kipirult a mozgástól, de a szája szegletében mosoly bujkált. Lysander bizalmatlanul mérte végig a szeme sarkából a fiatal nőt. Néhány hónapja volt, hogy Mia betöltötte a tizennyolcat, a lány külön kívánsága volt, hogy Lysander is részt vegyen az ünneplésen, aki kivételesen egészen keveset tiltakozott, de amióta az első hajnali órában összefutottak itt a teremben ez volt az első alkalom, hogy ahelyett, hogy egyszerű biccentéssel elköszöntek volna egymástól, Mia reggelizni hívta.
– Ne nézz rám így, nem cseréltek ki a gonosz klónomra az éjjel, ne aggódj! – Mia az öltözőszekrényéből törölközőt és tusfürdőt bányászott elő, és a teremhez csatolt zuhanyzók felé vette az irányt. – Tényleg csak egy ártalmatlan reggelire gondoltam. De ha nincs kedved, akkor ne várj meg!
Lysander nem válaszolt, de leült a padra, Mia ottfelejtett pulóvere mellé. Nem erőltette meg magát különösebben futás közben, ezért úgy döntött kihagyja a zuhanyt. Kellemesen bizsergette a bőrét a meleg, ahogy a vér keresztüláramlott a testén. Be kellett vallania magának, érdekelte, hogy Mia mit akar mondani neki, úgy érezte a lány nem akarja mások orrára kötni. Csaknem két év telt el az Intézet bukása óta és egyikőjük se tudott teljesen megszabadulni a démonoktól, amik a klórszagú falakból szabadultak ki.
– El sem hiszem, hogy megvártál! – Lysander Miára emelte ezüstszürke tekintetét. A lány rövid hajából víz csepegett, de arca kisimult és őszintének tűnt, ahogy rámosolygott a fiúra.
– Fontosnak tűnt…
– Egyre jobban megy neked a szociális élet! Mehetünk? – Mia a kezét nyújtotta, hogy felsegítse Lysandert a padról, de a fiú nem fogadta el a gesztust, helyette csak a lány kezébe nyomta az ottfelejtett pulcsit, és ahogy felállt nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét.
– Mehetünk.
– Köszönöm – Mia Lysander mellé igazította a lépéseit, és csendben várt, amíg elérték az étkezőt a hosszú, egymás mellé állított asztalokkal. Még mindig túl korán volt, hogy bárkivel is összefussanak, így nem bajlódtak azzal, hogy megterítsenek, vagy mindenhol felkapcsolják villanyokat, csak letelepedtek az egyik asztal végébe. Mia idegesen forgatta a kezében a gőzölgő kávésbögrét, a fém mutatóujjak újra és újra csilingelve koccant a porcelánon, szemét le se vette a nagy halom pirítósról, amit Lysander óvatosan az asztal közepére tett.
– Ha arról van szó, hogy közeledik az évforduló… – Lysander megpróbálta magára vonni Mia tekintetét, de nem járt sikerrel. Eszébe jutott, hányszor ült vele James pont így az asztalnál, arra várva, hogy elmondja a gondolatokat, amik nyomasztották. Egyszerre sokkal jobban átérezte mennyire nehéz is lehetett elviselni őt akkor. Aztán arra gondolt az utóbbi két évben mennyit ült itt Logan társaságában arra várva, hogy a fiú megszólaljon.
– Nem igazán – Mia becsukta a szemét és hosszan kifújta a levegőt. Lysander elveszettnek érezte magát, szeretett volna segíteni a lánynak, de úgy érezte, James sokkal jobb lenne erre a szerepre.
– Tudom, mi jár a fejedben, de ez nem rá tartozik! – Mia elcsíphette a gondolatait, ami váratlanul érte.
– Én nem igazán vagyok jó ilyesmiben, te is tudod!
– Nekem csak az kell, hogy meghallgass, nem kell tanácsot adnod! – Mia elengedte a bögrét, lassan ökölbe szorította a kezét, aztán újra kinyújtotta. – Egyébként meg nem vagy rossz tanácsadó, Logannek is mindig segítesz.
– Neki szerencsére még elég egyszerű az élet. Ő se felejt, de könnyebben feldolgozza az eseményeket, mint én annak idején.
– Nem olyan gyanakvó és bizalmatlan, az biztos. És nem utolsó sorban jól kijön a többiekkel – ennél a mondatnál Lysander bezsebelt egy sokatmondó pillantást.
– Nem én vagyok a legjobb személy, ha emberi kapcsolatokról van szó.
– Van rá okod, hogy bizalmatlan legyél – Mia újra a bögréjének szentelte a figyelmét.
– Mia, miről van szó?
– Azt hiszem, el kellene mondanom Amynek, hogy mi történt pontosan apával.
Lysander figyelmét nem kerülte el, hogy már csak Alexander említésétől is könnyen gyűltek Mia szemébe, és bár azonnal több ezer válaszlehetőség cikázott keresztül a gondolatain, mégse tudott megszólalni.
– Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg meg akarom tenni… De, Lysander, már majdnem két éve az egésznek! – Mia beleharapott az ajkába. – Amy még mindig azt hiszi, hogy apa a jó ügyért halt meg és egy kegyetlen gyilkos végzett vele.
– Tudod, hogy édesanyátok a te érdekedben nem mondta el neki… – Lysander érezte, hogy az ideges feszültség végigfut a gerincén. Nagy szüksége lett volna most James fáradhatatlan türelmére és higgadt gondolkozására.
– Legalább abban nem téved ezek szerint, hogy egy kegyetlen gyilkos volt. Anya jogosan félt attól, hogy meggyűlölne. Valószínűleg meg is fog.
– Mia, nem vagy kegyetlen gyilkos. Azt tetted, amit muszáj volt, nem a te hibád, hogy Alexander…
– Hogy egy elmebeteg volt, aki azt hitte csak azoknak van joga az élethez, akik beleillenek az ő kis tökéletes világába?
– Megtámadta Logant és Shirley-t, te magad mondtad – Lysander hosszú ujjaival az asztal peremét piszkálta. Nem tudott egyenesen Miára nézni, de szerette volna megnyugtatni a lányt. – Logan is igazolta, és természetesen soha nem is kételkedtünk benne, hogy te is csak az igazat mondod.
– Ugye tudod, hogy ha nem sütötte volna ki az agyam az elektromosság, és felismerem őt a pincébe, akkor nem tudtam volna megtenni? – Mia hirtelen sokkal idősebbnek tűnt, mintha nem csupán két év, de legalább húsz telt volna el azóta, hogy ki kellett menekíteniük Logant az Intézetből. – Ha felismerem, akkor megölte volna Shirley-t és Logant is, én pedig hagytam volna. És Shirley még így is meghalt…
– Szerintem nem hagytad volna neki – Lysander félrebillentette a fejét és úgy vizsgálta Miát, mintha csak analizálni próbálta volna a vonásait, a fekete karikákat a szeme alatt, azt a néhány ezüstszürke hajszálat, ami már most megjelent a gesztenyebarnák között és azt az apró ki rándulást a szája szegletében, ahogy kimondta Shirley nevét. – Elég régóta ismerlek már, azt hiszem, és tévedni is ritkán szoktam. Igaz, az emberi cselekvéseket nehéz a matematika nyelvén előre megjósolni, de ezt anélkül is tudom.
– Azt hiszem, ez a legnagyobb bók, amit valaha mondtál nekem – Mia fáradtan elmosolyodott.
– Valóban ez lenne? – Lysander hátradőlt a székében és vett egy mély levegőt. – Szerintem Amy nem fog meggyűlölni, ha elmondod neki. Valószínűleg borzasztóan dühös lesz, és úgy fogja érezni, hogy mind elárultuk. De ott van neki Bill és azt hiszem, Logan is.
– Tizenhárom éves…
– Senki nem kényszerít rá, hogy megtedd. Nem is kell neked megtenni, Catharina az édesanyátok, biztosan megkérheted rá.
– Ez nem így működik – Amy fáradtan az asztalra hajtotta a fejét. – Napok óta gondolkozom rajta és minél közelebb az évforduló, annál inkább biztos vagyok benne, hogy az én feladatom megtenni.
– De?
– Nem akarom elveszíteni a húgom! – Mia újra felegyenesedett a székén, de arcát a kezeibe temette. – Soha többet nem fog beszélni velem.
– Néz Mia – Lysander megpróbálta a lehető legmagabiztosabbnak mutatni magát, pedig még ő se hitt teljesen abban, amit mondani készült -, Logan Amy egyik legjobb barátja lett, legalábbis azt hiszem. Az ő életét mentetted meg akkor ott, ennek csak jelentenie kell majd valamit, amikor elmeséled neki az egészet. Tud arról is, hogy megkínoztak az Intézetben.
– Igaz…
– Jobb lenne, ha beszélnél erről valaki másnak is – Lysander kibontotta a lófarkát, hosszú, fehér haja, mint egy védelmező burok vette körbe az arcát, ujjai beleszántottak a tincsekbe a tarkójánál. – James ért az ilyen dolgokhoz. Nekem nincs hozzá megfelelő… Megfelelő tapasztalatom. Sokáig nem értettem mit jelent a család, és rettegtem tőle.
– De most már itt van neked Logan! – Mia arcára hirtelen újra a remény költözött. – Szinte olyan, mintha a testvéred lenne! Gondolj bele, mit éreznél, ha többé nem a hőse lennél, hanem az az ember, akit teljes szívéből gyűlöl.
– Tudod, hogy nem vagyok képes ennyire komplex érzelmeket átélni. Valószínűleg Logan sem.
– Nem ez a lényeg, kérlek Lysander! – Mia szemében újra összegyűltek a könnyek.
– Nem vagyok benne biztos, hogy értem mit vársz tőlem Mia… Ha el akarod mondani Amynek az igazat, akkor a most ugyan olyan jó alkalom, mint a holnap vagy a jövő hét.
– Azt hiszem, igazad van. – Mia behunyta a szemét és néhány hosszúra nyúló másodpercig csak csendben ült, a gondolatiba merülve. Mikor újra kinyitotta őket, a könnycseppek nem tűntek el, de elszántság költözött mögéjük. – Van rá esetleg bármi esély, hogy elkísérj?
– Ha ezt szeretnéd, azt hiszem, megtehetem – Lysandernek már a gondolattól is borsódzott a háta, de nem akarta cserben hagyni a lányt. – De nem fogok tudni beszélni helyetted.
– Tudom, te a hallgató típus vagy.
– Szólnod kellene édesanyádnak és Jamesnek legalább.
– Valószínűleg.
– Tényleg meg fogod tenni?
– Láttál már engem valaha is meghátrálni?
– Tényleg úgy gondolod, hogy ez egy jó ötlet? – James fáradtan megdörzsölte a szemeit, aztán megvakarta az állán a borostát. Csupán nemrég kelt fel és Lysander látta rajta, hogy késő éjjelig dolgozhatott valamin, a mogyoróbarna szemek alatt a szokásosnál is mélyebb árkokat vágott a kialvatlanság. Úgy tűnt a Csoportban még mindig sok embert kísértettek éjjel sötét gondolatok.
– Nem akarom tovább hazugságban tartani őt – Mia idegesen a válla fölé nyúlt, mintha hosszú fonatát keresné, amit rögtön azután vágatott le, hogy hazatértek az Intézetből.
– És ha rosszul fogadja? – James idegesen összeszorította széles állkapcsát és beletúrt a hajába. Bár még csak a húszas évei végén járt, a tarkója már erősen megőszült az elmúlt egy évben.
– Ezt nem lehet jól fogadni – Lysander újra a zongora mellett ült, és a kanapén feszengő barátait figyelte. Sikerült egy olyan pillanatot elcsípniük, amikor épp senki nem tartózkodott a fő társalgóban, így Mia összeszedte minden bátorságát, hogy leüljön Jamesszel beszélni. Korábban megkereste édesanyját is, abból a beszélgetésből nagy veszekedés lett, de végül a két nőnek sikerült közös pontra jutnia és Mia meggyőzte arról Catharina-t, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha Amy végre megtudja az igazat.
– Arra gondoltam megkérem Logant, hogy utána beszéljen majd Amyvel. – Mia egy kilógó pamutszálat piszkált az egyik díszpárna szélén.
– Szerinted készen áll ilyesmire? – James barna szeme most Lysander tekintetét vizsgálta és a fiú hirtelen visszarepült az egyik olyan pillanatba, amikor James azért figyelte így, mert azt várta, mikor lesz újabb kirohanása.
– Sokkal stabilabb, mint én valaha is voltam. Nagyon gyorsan asszimilálódott. Amy is nagyon fontos neki, azt hiszem legalább is.
– Majdnem olyan a kis triójuk, mint a miénk – James arcán nosztalgikus mosoly futott át. – Ha a barátain múlik, akkor Amy valóban rendben lesz. De te el tudod majd viselni a dolgokat, amiket valószínűleg a fejedhez fog vágni?
– Minden jogos lesz, amit a fejemhez fog vágni. Majd megbirkózom vele.
– Mivel fog megbirkózni és kicsoda? – fiatal, fekete hajú férfi lépett be a társalgóba, arca jobb oldalán egy sebhely rózsaszín vonala rajzolódott ki, szeme pedig olyan sötét kék volt, hogy ha az ember nem figyelt eléggé, azt hihette, hogy teljesen fekete.
– Aaron! – Mia zavartan oldalra fordította a tekintetét. Lysander már jó ideje figyelte ezt a jelentet, amióta a szerelmi románcuk véget ért, Mia soha nem nézett közvetlenül Aaron szemébe. – Semmi fontos, csak apróságokról beszéltünk.
– Apróságokról, mi? – újabb fej bukkant fel Aaron mögött, ami a szalmaszőke Ravenhez tartozott. – Hát nekem is vannak apró híreim. Porter telefonált, azt üzeni, a hétvégét itthon tölti, és végre hazahozza bemutatni a rejtelmes Amelie-t is!
– Végre megismerhetjük a titokzatos szépséget? – James arcára őszinte, szinte csibészes mosoly költözött, ami mindig csak akkor bukkant fel, ha a barátaival beszélhetett.
– Miféle szépséget akarsz megismerni? – két csokoládébarna kar fonódott James mellkasa köré a kanapé háta mögül és Cloe hatalmas göndör hajzuhataga mind a kettőjüket kitakarta egy pillanatra, ahogy a lány csókot nyomott az arcára. – Igazán felkelthettél volna engem is!
– Ne haragudj, de hidd el, még csak néhány perce, hogy kijöttem. Azonban úgy tűnik – itt James szúrós szemmel körbenézett az összegyűlt társaságon. – Hogy ma hajnalban mindenkinek sürgős közlendője akad. Én ellenben nem tudok gondolkozni reggeli előtt, szóval az lenne a javaslatom, hogy menjünk le a konyhába, aztán reggeli után már komolyabban is tudunk beszélni.
– Támogatom az ötletet! – Cloe kézen fogta Jamest és felhúzta a kanapéról, miközben fekete keretes szemüvegét is visszatolta az orrára.
– Mia! – James arcát egy pillanatra újra elfelhősítette az aggodalom. – Ezt a beszélgetést még mindenképp folytatjuk privátban, addig ne csinálj semmit, kérlek!
– Rendben – a lány fáradtan hátradőlt a kanapén. – Mi viszont már reggeliztünk Lysanderrel, szóval menjetek nélkülünk.
Az összeverődött társaság zsivaja hamar elült, ahogy levonultak a lépcsőn, és Lysander újra kettesben maradt Miával és megnyugodva simult bele a rájuk telepedő csendbe.
Néhány nyugodt pillanat telt csak el, aztán megérezte magán Mia kutató tekintetét. A lány arca kíváncsinak tűnt, de volt benne valami más kifürkészhetetlenség is.
– Mit szeretnél kérdezni?
– Nagyon könnyen beadtad a derekad és segítettél nekem. Általában még apróságok miatt is napokig szoktalak győzködni.
– Talán épp azért mert apróságok – Lysander megforgatta a szemét. – Látszott rajtad, hogy komoly a dolog, ennyire még én se vagyok érzéketlen.
– Régebben az voltál – Mia szája szegletébe egy kis csibészség költözött. – Olyan volt, mintha az ember egy sziklához beszélne.
– Akkor is tudtam, ha valami baj volt, csak szimplán nem érdekelt. Ez van, ha az ember a saját gondolataiba zárja magát.
– Költői megfogalmazása annak, hogy leszartad a körülötted lévő világot.
– Én nem beszélek közönségesen – Lysander szórakozottan leütött néhány hangot a zongorán, hosszú ujjai pókként szaladtak végig a billentyűn.
– Játszol valamit? – Mia előrehajolt a kanapén. – Tudnék értékelni néhány percet a gondolataim nélkül.
– Egész jó ötletnek tűnik – Lysander újra a zongorára helyezte a kezét, aztán játszani kezdett. Nem volt kedve konkrét darabhoz, hagyta, hogy az ujjai vigyék, amerre akarják. James mondta neki egyszer, hogy a különös zenei tehetségére gondolhat úgy, mint egy áldásra az átokban.
A zene, ami megtöltötte a szobát a tél hangjaival volt tele, az éjjelente tomboló hóviharokkal és a reggeli lusta csenddel a hótakarók alatt.
Mind a ketten behunyták a szemüket, Mia egy apró sóhajjal hátradőlt a kanapén, Lysander pedig hagyta, hogy a zene sodrása a testét is magával vigye.