Criszi

A sovány fiú vállát borzasztóan égette a fertőtlenítő, amit a fehér köpenyt viselő Dr. Hill a gyógyulófélben lévő, hosszú vágásba fecskendezett, még halkan fel is szisszent, amikor a ráncos kezek a friss tapaszokat a helyükre illesztették.
– Meg is volnánk, Gabriel! – az orvosnak megnyugtató hangja volt, amitől Gabriel azonnal ellazult egy kicsit, bármennyire is fájtak a hátán és a karján lévő vágások. Hátra fordult, és belenézett a mosolygó szürke szemekbe, amiket számtalan szarkaláb keretezett, de nem szólt semmit, csak összeszorította vékony élű száját.
– Hosszú volt az út Londonból, gondolom, szeretnél pihenni! Lilly, a nő, akivel az előbb találkoztál, már előkészített neked egy szobát! – Dr. Hill megborzolta a hordágyon ülő fiú gyömbérszínű hajzuhatagát, ami már akkor a vállát verdeste, és a gyógyszeres szekrényhez lépett. – Keresek neked estére valami fájdalomcsillapítót, hogy tudja aludni, mit szólsz?
– Köszönöm Arthur – Gabriel nyelvére még mindig kellemetlenül jött a név, pedig a doktor külön megkérte, hogy így szólítsa -, de nem lesz rá szükségem…
– Ne nevettess! – az enyhén göndörödő ősz fürtök megremegtek, ahogy a doktor öblös hangon felkacagott. – Még, hogy egy tíz éves fiú ilyen könnyen vegye a helyenként húsz centiméter hosszú vágásokat is!
– De hát…
– Igen tudom! – Dr. Hill biztatóan megszorította a csontos vállakat. – Tudom, hogy volt már rosszabb is, de többet nem lesz. Már nem szégyen bevallani, hogy fáj!
Gabriel nem válaszolt, zöld szemei, amik irreálisan nagynak tűntek csontos, beesett arcában, a plafon felé kalandoztak, csak, hogy ne kelljen igazat adnia az orvosnak.
– Ha nem akarod, nem kell bevenni őket. De tedd el! – Dr. Hill egy ív gyógyszert csúsztatott a hófehér ujjak közé. – És most menjünk, nézzük meg azt a szobát! Lilly biztos kitett magárét! Holnap pedig megismerheted a többieket is, tudod már meséltem róluk!
Gabriel rezzenéstelen arccal bólintott, valójában nem igazán akart más embereket megismerni, neki bőven elég volt a kedves doktor, aki nem akarta őt bántani.
– Meg aztán, majd a labort is megmutatom, ahogy kérted! Alig várom, hogy az ügyes kezű asszisztensem legyél!
Gabriel arca erre a mondatra egy kicsit felderült, örült, hogy végre valamiben a hasznára lehet Arthurnak, akitől az utóbbi napokban annyi kedvességet kapott, még akkor is, ha ez az új hely, amit Csoportnak neveztek, egy kicsit még félelemmel töltötte el.
Dr. Hill a kezét nyújtotta, de Gabriel észre sem vette, csak fürgén, mint egy macska, leugrott a magas ágyról, és szinte nesztelenül a talpára érkezett.
– Ha nem mondtad volna, hogy az asszisztensem akarsz lenni, gondolkodás nélkül beajánlanálak Theodore-nak! – Gabriel csak kérdőn felvonta a szemöldökét, tudta, hogy hallotta már ezt a nevet a doktor szájából, valószínűleg a repülőn, de hirtelen nem tudta kihez kötni.
– Ő Lilly férje és jelenleg ő felel a kiképzésekért. Mindig szükségünk van új, lelkes emberekre, akik hasonlóan gondolkodnak, főleg a nemrégiben bekövetkezett hatalmas tragédia miatt… – Dr. Hill arcát egy pillanatra sötét felhő árnyékolta be, de Gabriel nem értette mi miatt, mert erről a bizonyos tragédiáról most hallott először.
– Két nagyon kedves, és fontos barátunkat veszítettük el, bár az egésznek már majdnem négy éve… – Gabriel biztos volt benne, hogy ha négy év távlatából is így kiül a fájdalom Dr. Hill arcára, akkor benne különösen nagy sebet ejtett az eset. Már épp szólni akart, hogy nem szükséges erről beszélniük, de a doktor folytatta. –Emily és Vincent Light egy félrecsúszott akcióban haltak meg.
– Biztos nagyon jó barátaid voltak! – Gabriel szinte csak suttogott, félt, hogy nem szabadott volna megszólalnia.
– Igen azok voltak. Ráadásul hátra hagyták a fiukat, Marcust. Holnap vele is biztosan találkozni fogsz…
– Legyek kedves vele, igaz? – Gabrielnek az anyja mindig ezt mondta, ahányszor az apja újabb és újabb üvegért küldte őt, vagy épp az egyik a hátán törött millió darabra. „Légy kedves vele, az apádnak nehéz napja volt!” Ez volt az állandó mantra, amit a beesett arcú nő egy rozzant karosszékben ülve ismételgetett, egy-egy elfojtott köhögő roham után, és most a fiúnak szinte önkéntelenül csúsztak ki a szavak a száján. Érezte, hogy az arcát nyomban égetni kezdi a szégyen, amiért szemtelenül viselkedett, szemét összeszorítva várta az elcsattanó pofont, de az valahogy nem érkezett meg. Amikor újra kinyitotta a szemét, Dr. Hill fájdalomtól, és szánalomtól csillogó szempárjával találta szembe magát, amiről azonnal el kellet fordítania a pillantását.
– Ahogy érzed, semmit nem kell csinálnod, ha nem akarod! Ne bántsd ok nélkül azt a szegény fiút, de nem kell feltétlenül jóba lennetek!
– Értettem, sajnálom…
– Nincs miért bocsánatot kérned! – Dr. Hill fáradtan megdörzsölte a halántékát. – Most viszont tényleg későre jár, szóval indulás az emelet!
– Rendben van! – Gabriel engedelmesen indult a doktor után, aki olyan alacsony volt, hogy a nyúlánk fiú már most a válláig ért.
Félhomályba burkolódzó folyosókat és lépcsőket hagytak maguk után, későre járt már az idő, a legtöbb lakó már akkor aludt, amikor ők megérkeztek a hatalmas épülethez, egyedül a kedves, ragyogó mosolyú fiatalasszony, Lilly fogadta őket, aki azonnal az ölelésébe zárta Gabrielt, a fiú bármennyire is megijedt ettől a heves gesztustól. Mostanra azonban valószínűleg ő is az igazak álmát aludta, nem várta meg, hogy Arthur kicserélje a fiú átvérzett kötéseit.
Így hát most csak a magányos duójuk kaptatott fel a lakóemeletre, amire Gabriel mindennél jobban kíváncsi volt, ám a teljes sötétségben semmit nem látott, csak mezítelen talpa alatt érezte a puha, bojtos szőnyeget.
– Gyere erre! – Dr. Hill még az átláthatatlan sötétben is rutinosan navigálta a bútorok között, amiket Gabriel csak sejteni sejtett, aztán egy újabb gyengén megvilágított folyosóra értek, aminek a vége valahol eltűnt a sűrű sötétségben.
– Nem laknak mindegyik szobába, így könnyű volt neked is találni egy saját zugot! – suttogta Dr. Hill, miközben megálltak egy ajtó előtt. – Próbáld meg kipihenni magad az este, rád fér, holnap reggel pedig találkozunk! Ha elkerülnénk egymást, csak kérj meg valakit, hogy hozzon le a laborba!
– Rendben van! – Gabriel megfordult, hogy még egyszer az orvos szemébe nézhessen, bár most csak elnagyolt vonásokat látott, és emiatt valahogy átfutott a fején a gondolat, hogy milyen jó lenne, ha tökéletes szemei lennének, amik a szürkületben is jól látnak. – És köszönöm!
– Az ember attól ember, hogy ahol tud, segít, Gabriel! – mondta Dr. Hill és lassan elsétált, magára hagyva Gabrielt, és az ajtót, ami mögött a szobája várta.
A fiú szembe fordult az ajtóval, és lassan végigfuttatta rajta az ujjait. A fa nem volt tökéletesre csiszolva, egy szálka beleszúrt a puha bőrbe, mire Gabriel ijedten rántotta el az ujját, és majdnem fel is kiáltott. Amikor már hevesen dobogó szíve lecsillapodott egy keveset, összeszedte magát, és belépett a szobába.
Nem volt szüksége arra, hogy villanyt kapcsoljon, a szemközti falon ugyanis széles ablak terpeszkedett, amin nem volt lehúzva a redőny, így a holdvilág ezüst ragyogásba vonta az ágyat, a rajta lévő vastag, bordó takarót, és az egyszerű íróasztalt, ami közvetlen az ablak alatt állt.
– Meg kell próbálnom aludni! – Gabriel az ágyhoz lépett, és anélkül, hogy levette volna a ruháit, bebújt a takaró alá. Akkor vette csak észre, hogy lábai milyen nehezen mozdulnak már a kimerültségtől. Őrületes napok álltak mögötte, átrepülte az óceánt, csak azért, mert Arthur megtalálta őt az utcán, a vérveszteségtől félig ájultam, egy olyan este után, amikor apja különösen agresszív volt. És mindennek még csak három napja volt. A feje zsongott a sok újdonságtól, és a kedvességtől, amivel az idős orvos fordult felé, a háta pedig tompán lüktetett a fájdalomtól. Felemelte a kezeit, a vékony ing ujjai felcsúsztak, szabaddá téve a rengeteg hófehér, frissen behegedt sebhelyet, amik a holdfényben ijesztően világítottak. Nem is tudta sokáig nézni őket, visszadugta a kezét a takaró alá, és megpróbálta rávenni magát egy kevés alvásra.

– Olyan, mint egy lány!
– Szerintem lány is!
– Hülyék vagytok mind a ketten, persze, hogy fiú!
– Fel fogjuk ébreszteni!
– Ne legyél ilyen ijedős Cloe! Raven, honnan tudod?
– Lilly néni mondta, hogy fiú! Meg mellesleg is, én lány vagyok, felismerném, ha lány lenne!
– Ha megmondom anyának, hogy néninek hívtad ki fog akadni!
– Nem érdekel, árulkodós! Marcus, gyere be, nézd meg te is! Szerinted fiú vagy lány?
Gabriel eddig tűrte, hogy a füle mellet suttogjanak, hirtelen kinyitotta a szemét és felült, mire öt riadt szempárral találta szembe magát, akik mind azonnal a szoba másik végébe menekültek, sikoltva, és onnan pislogtak tovább a teljesen összes zavarodott Gabrielre.
A hangzavar újabb látogatót vonzott a szobába, mielőtt Gabriel akár csak megpróbált volna megszólalni.
– Mi ez a hangzavar itt? – Lilly barna szemei alatt néhány sötét karika húzódott a kialvatlanságtól, de az arcán már így is ott ült az elmaradhatatlan mosoly. – Nem szégyellitek magatokat, hogy már hajnalok hajnalán rátörtök szegény fiúra!
– Látjátok mondtam! – egy szőke kislány sikkantott fel örömében, de ahogy minden szem felé fordult, egyből hátrébb húzódott, bebújt egy másik gyerek válla mögé, aki szinte a tükörképe lehetett volna csak fiú kiadásban.
– Mit mondtál meg, Raven szívem? – bár Lilly nem volt igazán magas nő, most leguggolt, hogy teljesen egy magasságba kerüljön a gyerekekkel.
– Hogy fiú! Porter és James azt mondta lány!
– És miért nem kérdeztétek meg tőle inkább?
– Mert aludt… – a harmat vékony hang egy barna bőrű kislányhoz tartozott, akinek a hajtincsei olyan sűrű csigákba göndörödtek, amiket Gabriel még életében nem látott.
– És ti bejöttetek hozzá miközben aludta? – Lilly fenyegetőn meglengette az ujjait, mire a gyerekek egy picit összébb húzódtak, mintha úgy meg tudták volna védeni magukat a szidástól, és egy napbarnított bőrű, aranyló tekintetű fiút toltak legelőre.
– Ne csináld már anya! – kezdte a magyarázkodást a kicsit pufók arcú fiú. – Mi csak kíváncsiak voltunk!
Gabriel teljesen kirekesztődött a beszélgetésből, ami igazából róla folyt, de ezt cseppet sem bánta, halkan kimászott az ágyból és közelebb lépett a kis csoporthoz. A gyerekek közül a legmagasabb is majdnem két fejjel alacsonyabb volt nála, igaz, nemrég még ő is ekkora volt, pár hónapja volt csak annak, hogy majdnem húsz centit nőtt egyszerre.
– És kinek az ötlete volt, hogy ezt tegyétek?
– Porter! – a barna hajú fiú gondolkodás nélkül rántotta mag elé szőke barátját.
– Ez nem igaz! Fogadtunk, tehát a kettőnk ötlete volt!
– James? – Lilly karba fonta a kezét, így ott guggolva elég vicces látványt nyújtott, Gabriel majdnem elnevette magát, de szerencsére még épp idejében a szájára tapasztotta a kezét, így nem zavarta meg a számonkérést.
– Oké, tényleg fogadtunk… De a lányok és Marcus maguktól jöttek!- James mérgesen ráncolta meg az orrát, aztán kisöpörte az egyik szemtelen barna fürtöcskét az arcából. Lilly ezt a mozdulatot látva felsóhajtott.
– Le kell vágnunk a hajadat végre!
– Nem! – James védekezőn kapott a hajához, mintha az azon nyomban el akarna menekülni a fejéről. – Nem akarok hajvágást!
– Ne már James, olyan gyáva vagy! – Raven kihívó barna tekintete játékosan csillant, ahogy a fiúra nézett.
– De hát… -James egy pillanatra elgondolkodott, aztán Gabrielre emelte a tekintetét, és arcán hirtelen fény gyúlt, ahogy rászegezte egyik tömzsi ujját. – Ha neki lehet hosszú haja, akkor én is megnövesztem!
Gabriel védekezőn maga elé emelte a kezét, és hátrált egy lépést. Lilly azonnal fel akart pattanni, hogy a védelmébe vegye a megrémült fiút, de valaki más megelőzte, egy szürkésbarna villanás volt az egész, és a kisfiú már ott is állt Gabriel előtt.
– James, ez nem a te hajad, nincs semmi közöd hozzá! – James meglepetten pislogott párat, Gabriel viszont egyre inkább összezavarodott, ahogy az előtte kunkorodó, kéregszínű hajkoronát nézte. Néhány pillanatig döbbent csönd telepedett az egész szobára, aztán James és Porter szinte egyszerre nevette el magát.
– Marcus ne csinálj már ekkora ügyet belőle! – a két kisfiú egymást támasztotta nevetés közbe. – Ez csak haj!
Gabriel zöld szeme ide oda ugrált a bent lévőkön, teljesen elveszett a káoszban, ami körbeölelte. Még egyet hátra lépett, mire a vállába azonnal égető fájdalom nyilallt. Hangosan feljajdult, és oda kapott, a kezét azonnal beszennyezte a vér, ami átáztatta a gézlapokat is a hátán. Mindenki azonnal elhallgatott, Lilly ezúttal nem tétovázott, nyomban a fiú mellé ugrott, és az ágyához kísérte, ahol óvatosan leültette. A két kislány, Raven és Cloe azonnal mellette termettek, a két barna szempár, Ravené világos, mint az őszi levélhullás, Cloé szeme viszont olyan sötét barna, mint a vadgesztenye, aggódva pásztázták a fiú minden egyes rezdülését.
– Mi bajod van? – kérdezte Raven, miközben Gabriel véres kezét figyelte.
– Valaki bántott? – Cloe bizonytalanul megérintette a fiú karját. – Itt már nem fognak bántani!
– Lányok, hagyjátok őt, inkább szaladjatok le a laborba Arthurhoz rendben?
– Rendben! – a két kislány csilingelő hangja tökéletesen egyszerre csendült, és már el is tűntek a folyosón.
Gabriel érezte, hogy kifut az arcából a szín, ahogy a vér egyre erősebben tört elő a hosszú vágásból, aminek nem lett volna szabad szétnyílnia. Érezte, hogy Lilly mellette van, és halványan látta is, de nem tudott rá figyelni, csak le akarta gyűrni a fájdalmat, ami egyre erősebben hullámzott a testében.
– James, menjetek ki! – Lilly hangja olyan volt, mintha egy fátylon át jutott volna el Gabriel fülébe, de nem akarta, hogy ilyen gyengének lássák, így megpróbálta felemelni a fejét, hogy jobban tudjon koncentrálni. Valaki állt előtte, az egyetlen dolog, amire sikerült ráfókuszálnia egy barnás szempár volt, de nem James örvénylő aranya, hanem egy kedvesebb, mély szín, ami a fakéreg színű hajkoronához társult, és ami egyre csak őt figyelte.
– Hol van Gabriel? – Dr. Hill nagy lendülettel rontott be a szobába, kezében elsősegélyládát tartva. Gabriel azonnal felé kapta a fejét, de a hirtelen mozdulattól megszédült, szeme előtt elsötétült a világ, és oldalra bukott volna, ha két aprócska, de erős kéz nem tartja meg.
– Köszönöm Marcus, de innen átveszem! – Gabriel azonnal felismerte a nagy tenyereket, amik óvatosan hasra fektették, és egyetlen mozdulattal leszaggatták róla lucskos ingjét.
– A fenébe is! – Dr. Hill hangja haragos volt. – Azt reméltem nem kell összevarrni, de úgy tűnik ez a vágás mélyebb, mint gondoltam! Le kell vinnünk, itt nem tudom megcsinálni!
– Rendben, szólok Theodore-nak, hogy segítsen! – Lilly azonnal elsietett a szobából.
– Én is segíthetek? – Gabriel minden idegszálával erre a kisfiúsan vékony hangra próbált koncentrálni, ami egész közelről szólt.
– Marcus, te már eleget segítettél! – Dr. Hill hangja csendes és megnyugtató volt, Gabrielnek eszébe jutott róla, hogy valójában mennyire álmos is. Lassan lehunyta a szemét, és hagyta, hogy elnyelje a sűrű semmi.
Ezúttal nem suttogás, hanem egy gép szüntelen pittyegése volt az, ami Gabrielt felkeltette. Nem a kis szobába volt, ahol este elaludt, hanem egy hófehér kórterembe, olyasmibe, ahol Dr. Hil első nap lecserélte a kötéseit. A hasára fordulva feküdt, jobb felé nézett, így csak a puszta falat, és a hatalmas gépet látta, ami minden bizonnyal az ő életjeleit figyelte. Lassan megemelte a fejét, és elfordította balra, ahol azonnal egy aggódó tekintettel találta szembe magát. A kisfiú volt az, akinek elsőre nem ugrott be a neve, de Gabriel emlékezett rá, hogy elé ugrott, amikor a barna fiú a hajára mutatott. A kisgyerek most észrevette, hogy Gabriel nyugtalanítóan zöld szemei őt figyelik, mert azonnal felugrott a székről, amin eddig lóbálta a lábait.
– Azt mondta ma fogsz felébredni! Igaza lett! – a barna szemekben öröm csillogott, ahogy Gabriel ágya mellé lépett. – Egy teljes napot átaludtál! Még sose láttam ennyit aludni senkit!
– Te vagy Marcus! – Gabrielnek végre beugrott a név, ami eddig a tudata peremét csiklandozta.
– Tudod a nevem? – Marcus meglepettnek tűnt, szeme elkerekedett, a két vékonyka szemöldök magasra szaladt a homlokán.
– Igen tudom. Én pedig Gabriel vagyok!
– Tudom – Marcus mintha egy pillanatra zavarba jött volna, lesütötte a szemét a két egymásba kulcsolt kezére. – Megkérdeztem. De semmi mást nem mondtak el a neveden kívül… Azt mondták ezt rád kell bízni. Mi történt veled?
Gabriel szólásra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a hangok valahogy messze szöktek, nem találta a jó szavakat, bármennyire is szerette volna elmondani a kíváncsiságtól ide-oda toporgó Marcusnak, képtelen volt rá. Elég volt az, hogy eszébe jutott, hogy ez a fiú elvesztette a szüleit, míg ő elmenekült előlük, és egy hang se jött ki a torkán.
– Sajnálom… Egyszer majd elmondom, ígérem.
– Miért nem most? – Marcus csalódottnak látszott, ajka egy kissé lebiggyedt, kezeit keresztbe fonta a mellkasa előtt.
– Még egyikünk sem áll készen rá, hogy elmondjam! – azzal Gabriel, bármennyire is fájt neki, de elfordult a fiútól. – Majd, egyszer…
– Gabriel, felébredtél? – Dr. Hill lépett be a szobába, Gabriel a hangjáról felismerte, nem is kellett látnia az arcát. – Őszintén örülök. A seb a hátadon nagyobb volt, mint hittem, szóval kellett bele egy pár öltés. Pár napig kénytelen leszel itt lent maradni, és pihenni. De szerintem Marcus örömmel elszórakoztat majd, el se mozdult mellőled, amióta lehoztunk!
Gabriel erre önkéntelenül is visszafordult a fiú felé, aki arcára a zavar festett enyhe pírt.
– Jól ellesztek szerintem!
– És mi lesz azzal, hogy asszisztens leszek? – Gabriel már szinte a pánik határát súrolta, ahogy rájött, így nem fog tudni segíteni a doktornak, ellenben még tovább ki kell használnia a kedvességét. – Én segíteni akarok, hogy ne legyek ingyen… – megpróbálta felnyomni magát, de a hátába azonnal belemart a fájdalom, és ő arccal visszazuhant a párnák közé.
– Gabriel, tisztázzunk valamit! – Dr. Hill hangja ezúttal szokatlanul komoly volt, amitől Gabriel szívében azonnal megtelepedett a félelem.
– Ugye nem fogja elküldeni? – Marcus olyan hirtelen vágott közbe, hogy ez Gabrielt és az orvost is alaposan meglepte.
– Dehogy is! – Dr. Hill felnevetett, minden hidegség eltűnt a hangjából. – Azt akartam mondani, hogy itt mindenki szívesen látja, és senki nem gondolja, hogy ingyenélő lenne. Majd idővel beilleszkedsz a kis családunkba, Gabriel, de ha egyszer úgy döntesz, akkor szabad akaratodból bármikor el is mehetsz, rendben?
Gabriel karjára apró kezek kulcsolódtak. Oda fordította a tekintetét és Marcusszal találta szembe magát, aki egyre erősebben szorította a karját.
– Ne menj el! – a kisfiú mindössze ennyit mondott, de Gabriel kihallotta belőle az összes keserűséget, magányt, és szorongást, amit a kis test magába gyűjtött az elmúlt évek során.
– Rendben, azt hiszem, egyenlőre maradok!

Vissza a fejezetekhez >>