Criszi

Lysander gondolatai úgy ébredtek újra, mintha valaki visszakapcsolta volna a fejében az áramot. Tüdejéből egy sóhaj szakadt ki, miközben hirtelen felült az ágyban. Szemei elkerekedtek, ahogy körbepillantott, az ereiben fagyos méregként cikázott végig a rémület.
– Nem, nem, nem, nem! – az apró szobában minden hófehér és makulátlan volt, a levegő klórszaga csípte a szemét. – Nem kerülhettem ide vissza!
Kiugrott az ágyból, mezítelen talpa hangosan csapódott a csempének. Egy rántással letépte magáról az elektródákat, amik eddig egy EKG géphez kötötték, ami most hosszú, hangos sípszót hallatott, majd elsötétült a kijelzője. Ezután a csendet már csak Lysander zaklatott légzése borzolta, ahogy körbefordult a tengelye körül, lehetséges menekülési útvonalak keresve. Ez azonban közel sem volt egyszerű, a máskor rendezett gondolatmenetek most szerteszét jártak, ütköztek, kavarogtak, semmi nem akart a helyére állni. Bárhogy is erőlködött nem tudott rájönni, vajon az álmok írták felül a valóságot, és a Csoport soha nem is létezett, vagy, és számára ez tűnt a rosszabb megoldásnak, újra fogságba esett.
– James! – kétségbeesett kiáltás volt, a hangja a végére egészen elfúlt. Mikor arra gondolt, hogy soha többet nem láthatja az egyetlen embert, aki valaha is igazán fontos volt számára a térdei megremegtek, és összecsukottak alatta. Elterült a csempén, igyekezett lenyugtatni magát, amiben a hideg kő nagy segítségére volt. Végignézett magán: egyszerű fehér hálóköntöst viselt. Az anyag puszta érintésétől is kirázta a hideg, de uralkodott magán, leküzdötte az undort, a késztetést, hogy letépje magáról. A szökésre kellett koncentrálni. Most, hogy tudta, lehetséges, még ha csak álmodta is az egészet, nem adhatta fel.
Felállt és az ajtóhoz lépett. Legnagyobb meglepetésére nyitva találta. Lassan, óvatosan lépett ki a folyosóra, igyekezett felkészíteni magát arra, ami kint fogadja, de a végtelenbe nyúló szeplőtlen fehér falak úgy csaptak le rá, mint éhes ragadozó a prédájára. A menekülésen kívül minden mást kiűzött a fejéből. Teljes sebességgel kezdett rohanni, nem hallott mást, csak a fülében dübörgő vért, nem látott semmit a végtelen fehér falakon kívül. Az se jutott el a tudatáig, amikor a folyosó végén feltűnő két alak rákiáltott, gondolkodás nélkül ütött. A szőke fiú, akinek az arcát a csapása érte azonnal elesett, és úgy tűnt elvesztette az eszméletét, így rögtön a másik felé fordult, aki már felkészülten várta, és sikeresen hárította is az első támadást. Egy meglepően kicsi ököl vágódott a bordái közé, de Lysander azonnal visszaütött, érezte, hogy csont roppan a keze alatt, és hallotta, hogy ellenfele fájdalmasan felkiált, de nem törődött vele, egy jól irányzott rúgással nekilökte a falnak.
Tovább akart rohanni, de közel sem volt olyan könnyű dolga. Az ellenfele, amint elfordult tőle, hátulról megragadta a gallérját és lerántotta a földre. Érzete a másik testének nyomását a mellkasán, és mielőtt védekezhetett volna egy tenyér csattant az arcán:
– Lysander a rohadt életbe, mi van veled?! – Lysander úgy érezte hirtelen bukkant fel a víz felszínén, amiben korábban nagyon mélyre süllyedt. Mia nézett vele farkasszemet, arcát könnyek csíkozták, orra hatalmasra volt dagadva. Ütésre emelt kezét maga mellé ejtette, mikor látta, hogy az ezüst szemekbe újra értelem költözik, de elővigyázatosságból továbbra sem szállt le a fiú mellkasáról. – Mi történt?
A lány hangja fájdalmas volt, Lysander nem bírta állni a tekintetét, muszáj volt oldalra fordítania a fejét, és lehunyta a szemét. Csak akkor pillantott fel újra, mikor a nyomás megszűnt a testén. Mia eltávolodott tőle, méterekkel odébb, egy másik alak fölé guggolt. Lysander mereven kászálódott talpra, és lassan kimérten lépett oda a mozdulatlan test mellé. Azonnal felismerte a nádszál termetű Michaelt, szemei csukva voltak, de a jobb hatalmasra duzzadt, és már akkor több helyen lila véraláfutások díszítették.
– Ugye nem…? – Lysander nem merte befejezni a mondatot, sőt abban sem volt biztos tudni akarja–e a választ.
– Csak elájult – Mia nem tudott ránézni Lysanderre, pedig tudta, hogy a fiúnak nagy szüksége lenne rá, ellenben neki meg magyarázat kellett. Meglepetten rezzent össze, mikor hallotta a háta mögött a földhöz koppanó térdek zaját.
Lysander annyira megkönnyebbült, hogy nem ártott igazán Michaelnek. A kezeit maga köré fonta és lassan előre hátra hintázni kezdett, hogy lenyugtassa a remegést, ami elhatalmasodott rajta.
– Annyira nagyon sajnálom! Sajnálom, sajnálom, sajnálom… – a bocsánatkérés elhaló kántálásba fulladt.
Egyikük se vette észre a pillanatot, amikor James melléjük lépett, csak a csörömpölést hallották, ahogy a kezéből kiesett a pohár víz, és a padlón millió üvegszilánkra törött.
– Itt meg mi történt? Michael ugye…
– Csak elájult! – Mia fölállt és James karjára tette a kezét, de a fiú arcán kavargó érzelmi viharon nem tudott segíteni egyetlen érintéssel.
– És te? Mia, dől a vér az orrodból! – A lány meglepetten kapott az orra elé. Bár érezte a folyamatos lüktető fájdalmat, a rengeteg vért, ami már nem csak az arcát, de a pólóját is eláztatta eddig észre sem vette.
– Azt hiszem eltört.
– Ki tette ezt? – James üveges tekintete Lysander felé fordult, mintha csak akkor vette volna észre a földön térdelő, a visszafojtott sokktól rázkódó társát. – Lysander…
Azonnal a fiú mellé telepedett, de épp csak annyira közel, hogy még ne érjen hozzá.
– Annyira sajnálom! Ha itt lettem volna, amikor magadhoz térsz!
– James! – Mia azt akarta mondani, nincs igaza, ezt valószínűleg ő sem tudta volna megakadályozni, de James figyelmeztető pillantása belefojtotta a szót.
– Lysander, te nem tehetsz róla, hidd el. Nekem kellett volna vigyáznom rád, az én felelősségem vagy! – Lysander végre felpillantott, de az arca a megkönnyebbülés helyett haragtól égett.
– Szóval neked én csak egy felelősség vagyok? Csak egy nyűg számodra is? – felpattant a földről, és anélkül, hogy egy pillanatra is megfordult volna elrohant.
James is felállt, utána szeretett volna menni, de aztán a még mindig eszméletlen Michaelre, és a vértől eláztatott Miára nézett. Úgy érezte kettészakad, de végül a felelősségtudata győzött.
– Beviszem oda Michaelt – az egyik üres betegszoba felé intett, aztán felnyalábolta az ernyedt fiút. – Te is ülj le bent, én pedig megyek és előkerítem River professzort.
– Nem akarsz inkább utána menni? – Mia kicsit csalódott volt, őszintén úgy gondolta mindenkinek az lenne a legjobb, ha James minél előbb rendbe szedné a szétcsúszott Lysandert.
– Majd, ha ti ketten rendben lesztek! – James máris az ajtón kívül volt, fejét leszegve sietett végig a folyosón, hogy aztán bombaként robbanjon be a kutatók aprócska pihenőszobájába. Azonnal kiszúrta a magas, hórihorgas alakot, aki épp egy bögre kávét kevergetett.
– James? Csak nem felébredt a barátod? – a férfi bajusza alatt atyaias mosoly jelent meg, de csak addig tartott, míg meg nem látta a fiú feldúlt arcát.
– Professzor azonnal velem kellene jönnie. – a szarkalábak mögött megbúvó mélykék szemek aggodalommal teltek meg, River professzor azonnal James után sietett, csak még előtte maga mellé intette az értetlen és döbbent Kimberlyt.
James menet közben röviden felvázolta az eseményeket, így amikor beléptek a szobába a professzor már rögtön tudta, mit kell tennie. Gyakorlatiasan, ellentmondást nem tűrően osztogatta a parancsokat.
– James, te hozz egy kis jeget, kérlek, Mia, te menj a röntgenre, Kimberly majd elkísér és elkészíti a felvételek! – a tar fejen megcsillant a neon fénye, ahogy az ágyon fekvő Michael mellé lépett, és feltűrte fehér köpenyének az ujját. James egy pillanatig állt csak, majd elrohant, hogy teljesítse a kérést.
Mikor visszaért, a biztonság kedvéért három zacskó jéggel, Michael már magánál volt, River professzorral valamiről nagyon elmélyülten beszélgettek, James a szavak felét nem is értette, pedig nem volt iskolázatlan. Hármat koppantott az ajtófélfán, majd belépett. Michael mosolyogva fordult felé, pedig jobb szeme olyan hatalmasra dagadt, hogy nem bírta kinyitni. James lesütötte a szemét, a bűntudat kegyetlenül tépázta a mellkasát, és csak némán átnyújtotta az egyik tasakot.
– Kösz James, azt hiszem ez jól fog jönni! – a fiú hálásan nyomta az arcára a zacskót, és egy megkönnyebbült sóhajjal újra a párnák közé süppedt.
– Annyira sajnálom Michael! Az egész az én hibám!
– Miért? Nem emlékszem sok mindenre, de majdnem biztos, hogy nem te ütöttél le ott kint! – Michael arca meglepően vidám volt, James gyanította, hogy már dolgozik benne némi fájdalomcsillapító, amitől csak még rosszabbul érezte magát.
– Van még valami, amiben segíthetek?
– Abban, hogy elhúzol innen és megkeresed Lysandert! – Mia az ajtóban állt, orrából két vattapamacs kandikált ki, még mindig a véres pólóját viselte, ráadásul a duzzanat már akkora volt, hogy úgy festett, mintha valaki egy krumplit ragasztott volna az arca közepére, de úgy tűnt ezek közül egyik sem izgatja annyira, hogy ne mérje végig dühösen az unokabátyját. – Nem hiszem el, hogy itt lebzselsz, amikor annak a szegénynek még soha nem volt ekkora szüksége rád, mint most!
– Az én hibám, hogy ilyen állapotban vagytok, szóval maradok, amíg kell!
– Ó, fog már be, Mr. Mártír! – Mia mérgében az ajtóra csapott, majd ledobta magát az egyik üresen álló székre, ami fájdalmasan nyikkant egyet. – Michael mond meg neki te is!
– Már próbáltam.
– Meg se hallotta mi? Mert ő mindig mindent jobban tud, mint a körülötte lévők!
– Mia, kérlek, ne kiabálj ez egy betegszoba, ha nem tudnád! – River professzor szúrós pillantásától egy kicsit a lány is visszább vett a hangjából.
– Elnézést!
– Semmi baj! – a vegyszerektől kérges tenyér végigsimította a csatakos, gubancos tincseket, amik ezerfelé meredeztek Mia fejéről, majd a professzor Kimberlyhez lépett, aki még mindig az ajtóban állt. – Mit találtál kedvesem?
– A csonton nem látszik törés, bár elég nehéz volt használható felvételt készíteni – Kimberly átadta a papírokat a professzornak.
– No, lássuk! – River professzor Mia elé lépett, és végigtapogatta az orrát. A lány fájdalmasan sziszegett, a szemét ellepte a könny, de némán tűrte a vizsgálatot, emlékezett rá, sokkal rosszabb volt, mikor tízévesen eltörte a kezét gyakorlatozás közben.
Pár perccel később a professzor felegyenesedett, és hümmögve megropogtatta az ujjait.
– Szerintem a porcok sérültek, de ez csak akkor lesz biztosan látható, ha lemegy a duzzanat, ami két vagy három napig is eltarthat. – James Miának is átadott egy jeges zsákot, amit a lány hálásan szorított az orrára. – Akkor viszont már lehet, hogy összeforrnak a törött darabok, és deformáció maradhat hátra.
– Szóval ferde lesz az orrom?
– Igen, nagy valószínűséggel. Ha nagyon erős lesz a deformálódás, felhívom az egyik plasztikai sebész ismerősöm, aki majd egy műtét során helyrerakja, de figyelmeztetlek elég kellemetlen procedúra lesz.
– Szerintem kibírtam már rosszabbat is. Elvégre én is ügynök vagyok! – Mia arca torz vigyorba húzódott, de csak egy pillanatra, mert a fájdalomtól azonnal abba kellett hagynia. River professzor eltűnt néhány pillanatra, majd egy ív fájdalomcsillapító kapszulával tért vissza.
– Ezek elég erősek, szóval csak akkor vedd be, ha nagyon fáj.
– Értettem! – Mia szalutált, majd komoly arccal James felé fordult – Itt már minden rendben lesz, vigyázok Michaelre, ráadásul csak idők kérdése, hogy Dennis is megérezze a bajt, szóval menj és keresd már meg végre Lysandert!
James nem válaszolt, csak kelletlenül egyik lábáról a másikra állt. Egyszerre szeretett volna azonnal a barátja nyomába eredni, és itt maradni, hogy felügyelje, minden rendben megy, hiszen az ő hibája volt, amiért ide kerültek ketten is.
– Hogy tudsz ilyen könnyen beszélni? Nem látod, hogy néztek ki? Meg is ölhetett volna titeket. Hibáztam, és majdnem meghaltatok!
– De nem haltunk meg! És pont ez a lényeg. Ha ez néhány hónappal korábban történt volna, Lysander gondolkodás nélkül kitöri a nyakunkat. De nem tette. Egy kis része képes volt visszafogni magát. Hát nem érted James? – Mia szemét elfutották a könnyek. – Mindez neked köszönhető! Te változtattad meg Lysandert és ezért ma képes volt leállni és visszatérni a valóságba. Ha nem vagy képes felfogni, akkor elég nagy hülye vagy! – a lány ennél a pontnál lezártnak tekintette a beszélgetést, elfordult Jamestől, és Michaelt kezdte faggatni filmekről, zenéről, és ami eszébe jutott.
James segélykérőn pillantott Kimberlyre, majd River professzorra, de mindketten csak biztatóan rámosolyogtak, majd indultak a dolgukra.
James magára maradt Mia szavaival, amik ott zsongtak a fejében, megállás nélkül. Szinte öntudatlan volt, mikor kiment a szobából, és bizonytalan lépéseit csak a rutin segítette, míg felbotorkált a lépcsőn a lakószintre. Ott viszont meg kellett torpannia.
Az egész emeleten zengett a hegedű hangja. Minden sarokból áradt a zene. James nem ismerte a darabot, de minden hang egyszerre volt keserű és kétségbeesett és valami különös indulat is ott pulzált minden ütemben. A dal hol elhalkult, hol felerősödött, de a hullámzó érzelmek folyamatosan ostromolták a lépcső tetején szoborként álló Jamest. Óráknak tűnő percekig állt ott mozdulatlanul, míg nem a dalnak egy hirtelen vonással vége szakadt. A csöndtől sikerült magához térnie, így gyorsan a szobájukhoz sietett.
James kopogás nélkül nyitott be. Lysander a földön ült, a hegedű az állához volt támasztva, a vonó lazán pihent a kezeiben. A fehér hálóköntös, amit eddig viselt az egyik sarokban hevert összetépve, Lysander a saját ruháit, egy fekete farmert és egy szürke pólót viselte, de a lábaira még mindig nem húzott se cipőt, se zoknit. Érzelemmentes arccal pillantott fel a belépőre. Feje tompán zsongott, minden eddigi indulatát beleölte a játékba, így most üresnek érezte magát. Várta, hogy James megszólaljon, de a másik is épp úgy csöndben maradt, mindössze beljebb lépett a szobába, és leült Lysanderrel szemben.
Mind a ketten arra vártak, hogy a másik mondjon valamit, és a csend lassan túl hosszúra nyúlt. Lysander James arcát figyelte, de a hegedűjét még mindig nem engedte le. Csalódott Jamesben, amikor a fiú azt mondta, hogy az ő felelőssége, bár gyakran gondolt rá, hogy egy nap eljön ez is, James szembesíteni fogja vele, hogy soha nem volt több egy kellemetlen feladatnál. A kimondatlan szavak kellemetlenül égették a torkát, még sem tudott megszólalni. Néma párbeszéd, egy csata dúlt egyszerre benne, Jamesben, és kettőjük között is. Érezni lehetett a levegőben, hogy mostantól kezdve semmi nem lesz ugyan olyan.
– Én…
– Én… – az, hogy mind a ketten egyszerre szólaltak meg egy ízléstelen tréfának tűnt Lysander számára, mégis feloldotta a feszültséget. James arcán egy apró mosoly suhant át, Lysander figyelte, ahogy mellkasa megemelkedik, majd kieresztett egy sóhajt, mielőtt belekezdett a tényleges mondandójába.
– Én nagyon sajnálom, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Ha ott lettem volna, mikor az agyad végre újraindul… De két napja semmi jelet nem mutattál arra, hogy vissza akarsz térni a valóságba! Gondoltam, ha egy kicsit otthagylak az még nem lesz probléma. Látod mi történt még is? Hibáztam. Szörnyen nagyot.
– Szeretném, ha most csöndben maradnál! – Lysander szinte csak suttogott, így könnyebben vissza tudta fogni a dühét. – James, te egyszerűen túl jó ember vagy. Azóta vigyáztál rám, mióta ide kerültem, még ha ez számodra nem is volt több mint egy feladat… – az utolsó szóban az összes fájdalom összesűrűsödött, ami eddig Lysander mellkasát szorította. – De, ami most történt, az egyes egyedül az én hibám. Nem vállalhatod mindig magadra a felelősséget.
– De hát…
– Nincs de! Nem lehetsz örökké a sarkamban, hogy megments a saját szörnyű valómtól. Már így is olyan sokkal tartozom, aminek a törlesztésére egy élet kevés lenne. Néha már úgy érzem, annyira függök tőled, mint a levegőtől. Tudod ki jutott eszembe először, mikor azt hittem újra az Intézetben vagyok? Te, a fenébe is, a te neved! Mint valamelyik romantikus főhősnő Mia regényeiben! – Lysander keze rászorult a hegedű vonójára, mindketten tisztán hallották a fa reccsenését.
– Igazad van, hogy egy feladat voltál. – Lysander szinte azonnal közbe akart vágni, de most James nem engedte, hogy belé fojtsa a szót, így kénytelen volt összeszorított fogakkal hallgatni. – De egy olyan feladat, amit én választottam. Tudom, hogy borzasztóan fog hangzani, igazad van, tényleg kezdünk úgy viselkedni, mit egy tini regény drámai főhősei, de azt választottam feladatomnak, hogy a barátod legyek!
– Ez most akkor sem erről szól. Az én felelősségem, ami történt és nem a tiéd. Le kell mennem, hogy rendesen bocsánatot kérjek!
– Nekem kell bocsánatot kérnem, én voltam az, aki hagyta, hogy ez történjen!
– James fog már be! – Lysander hirtelen üvöltött rá a másikra, nyakán megfeszültek az inak, kezéből kiesett a hegedű, amit eddig szorongatott és apró puffanással ért földet a szőnyegen. – Te nem egy jótékony isten vagy, akinek mindent magára kell vállalnia, mert a kis védence eltévelyedett!
James egy pillanatra megmerevedett, de a szemébe visszatükröződött az összes érzelme. A harag, a csalódottság, a tenni akarás, Lysander számára mind olyan könnyen kiolvasható volt, mint egy nyitott könyvből.
– Csak hagyd, hogy néha én is vállaljam a felelősséget. Attól még lehetsz a… – Lysander egy pillanatra elhallgatott, mérlegelte a szavai súlyát. – Lehetsz a barátom. Azzal is, ha csak mellettem állsz. Nem kell mindig megvédened önmagamtól!
– Igazad van! – James vállai meggörnyedtek a beismerés súlya alatt. – Mindig vigyázni akarok mindenkire, és még soha nem volt ilyen nehéz.
Lysanderen hirtelen a sajnálat cikázott végig. Lassan felemelte a kezét, és James vállára ejtette. Ez volt az első olyan pillanat, mikor maga döntött úgy, önszántából hozzáér valakihez. Érezte a bőr rezdülést az agyonmosott kockás ing alatt, a hő most egészen máshogy áramlott az ujjai alatt, mint eddig bármikor.
– Gyere le velem, és állj mellém, amikor bocsánatot kérek! Ha pedig az agyam legközelebb is kikapcsol, mert valami irracionális dolgot akarok tenni, akkor csak annyit kell tenned, hogy nem viszel le a laborba és csuksz be egy fehér szobába.
Az esetlen poéntól James egy kicsit elnevette magát, és Lysander őszinte megkönnyebbülésére felemelte a tekintetét a padlóról.
– Rendben van, ezt fogom tenni. – felállt a földről, és megvárta, hogy Lysander is felkászálódjon. – Mit akartál tenni ott lent, amire a te szuper agyad nemet mondott?
– Fel akartam törölni Alexanderrel a padlót, de közben ő apukád testvére, és a Csoport tagja így nem tehettem, mert azzal fájdalmat okoztam volna azoknak, akik épp engem próbáltak védeni.
– Én személy szerint nem bántam volna.
– Valószínűleg belehalt volna.
– Nem olyan biztos. Tudod mit mondott Mia? Még akkor is visszafogtad magad, mikor azt hitted rájuk, hogy az Intézet ügynökei. Te nem egy gyilkoló gép vagy Lysander, hanem egy ember. Értékeled az életet és épp ez különböztet meg téged attól a valamitől, amivé azon a helyen akartak változtatni.
– Még akkor is az élet nagy igazságairól beszélsz, amikor percekkel ezelőtt neked kellet beismerni, hogy tévedtél.
– Én már csak ilyen vagyok – James végre őszintén elnevette magát, és ez végre Lysandert is egy kicsit felderítette. Jókedve viszont csak addig tartott, míg pillantása a törött vonóra nem esett. Arca menten fájdalmassá torzult, ahogy lehajolt és a lehető legóvatosabban felemelte a két darabot, amiket már csak a vonószőrök kötöttek össze.
– Rendelek neked egy újat! Néhány napon belül meg kell majd jönnie. – James Lysander mellé állt és együtt nézték a szomorúan kiálló szilánkokat. – Addig meg ott a zongora, ha játszani akarsz.
– Talán nem is lesz rá szükség. – Lysander az ágyára hajította a használhatatlan vonót. – Hányadika van ma? Azt mondtad, két napig nem tértem magamhoz?
– Hát igen, a mai volt a második. December 27–e van.
– Mi van a küldetéssel? Gondolom nem fújtátok le, csak a garázsban történtek miatt?
– Nem, dehogy is. De igazából nem tudok semmit mondani, nem kapunk semmilyen információt.
– Hát jó… – Lysander vett egy mély lélegzetet, és elfojtotta a feltüremkedő elégedetlenséget és csalódottságot. – Akkor először koncentráljunk arra, ami előttünk van. Megyek és bocsánatot kérek Miától és Michaeltől.
Jamest, ha igyekezett is nem kimutatni, nagyon meglepte a barátja higgadt döntése.
Lysander már az ajtón kívül volt, mikor Jamesnek eszébe jutott egy fontos dolog.
– Ugye tudod, hogy hozzájuk le kell menned a laborba?

<< Előző fejezet I Következő fejezet >>

[supsystic-social-sharing id=’2′]