A tizenegyedik B osztály diákjai, ahogy beléptek a terembe, egyből a sarokban ülő lányra kapták a tekintetük. Mindenki nyugtázta, hogy már ott ül a helyén, ahogy az év minden napján. Egy kicsit különbözött a többiektől. Kék haja volt, olyan kék, mint az ég egy tavaszi napon. De a tanulók már rég nem a haja miatt bámulták annyira. Az ő okuk egészen más volt.
A folyosóról behallatszott a csengő, és a tanár, másodperces pontossággal, belépett a terembe. Az első dolga neki is az volt, hogy még a küszöbön ellenőrizte Luca, a kékhajú lány, a helyén ült-e. Egy biccentéssel köszönt a többi diáknak, majd a tanári asztalhoz lépett, és belekezdett a tananyag magyarázatába. Nagyon jól tudta, hogy senki más nem hiányzik, mivel akkor Luca sem ült volna ott. A tanárnő nem akarta tudni, hogy miképp zajlott a dolog, de abban biztos volt, hogy Luca mindig elintézte, hogy a többiek ne legyenek betegek, és lógni még csak eszükbe se jusson. Egy évvel korábban még ő volt jónéhány diák céltáblája, de mára már senki nem mert belekötni. „Luca.” Csak a nevét kellett kiejteni és mindenki azonnal haptákba állt, hibátlanul felmondta a leckét, és bármilyen kutatást önként és dalolva elvégzett. Hogy mi volt az oka ennek a furcsa jelenségnek? A válasz talán egyszerűbb, mint sokan gondolnák, de mégis valami megfoghatatlan. Luca egy éve meghalt. Elütötték, amikor az egyik osztálytársa kilökte őt az útra. A diákot eltanácsolták, de Luca maradt. Szellemként, hogy mint egy örök lidércnyomás, bosszút álljon azokon, akik mindig bántották. Nem nehéz elhinni, hogy mindenki tartott tőle. Az első, és eddig egyetlen alkalommal, amikor valaki ellent mondott neki, ő, falhoz vágta a srácot, anélkül, hogy egy ujjal is hozzáért volna. Ezen kívül azonban nem bántotta fizikailag a diáktársait. Már azt, aki éjt nappallá téve tanult. Aki ezt megpróbálta ellógni, annak csak Isten kegyelmezhetett.
Aznap azonban valami más történt. Miután kicsengettek és a tanárnő, szó szerint, kimenekült a teremből, az egyik fiú, Peti, felállt a helyéről és elindult a hátsó pad felé. A többiek lélegzet visszafojtva figyelték vajon mit akarhat a vörös, szeplős srác, a szellemcsajtól.
– Hé, Luca! – abban a pillanatban még a leejtett tollpihe becsapódása is mennydörgésszerű lett volna. Mindenki azt figyelte, mit fog reagálni a megszólított Peti pimasz vigyorára és a zöld szemeiben táncoló dacra. Luca eddig valami mással volt elfoglalva, mert tekintetét, ami olyan fekete volt, mint a csillagtalan éjszaka, csak lassan fordította oda a lázadóra.
– Figyelj már ide! Tudod, nem oké ez a dolog, hogy itt ülsz a nyakunkon és nem hagysz minket békén! – Luca már a kezét emelte, hogy egy mozdulattal elhallgattassa a fiút, talán örökre, de meglepődött, mert Peti nem kezdett el fülét farkát behúzva menekülni. Csak állt tovább, olyan laza mosollyal az arcán, mintha épp nem az életével játszott volna. A mozdulat a felénél félbeszakadt, Luca csak meredten bámulta a fiút, mintha kivételesen őt szállta volna meg valami.
– Van egy alkum! – Peti olyat tett, ami senki másnak eszébe sem jutott volna. Két kézzel rátenyerelt Luca asztalára, és olyan közel hajolt az arcához, hogyha a lány vett volna levegőt, biztos megérzi az arcán. – Meghallgatod?
– Igen! – Luca hangja fátyolos volt, mintha egy üveg túloldaláról beszélt volna. Az osztály többi tagjának a szája is tátva maradt a döbbenettől.
– Nagyszerű! – Peti ravaszul húzta össze a szemeit, így úgy nézett ki, mint egy dörzsölt róka. – Egy egyszerű fogadás az egész. Be fogom bizonyítani neked, hogy a gimnázium valójában szép és jó. Ha sikerül, és elérem, hogy őszintén elmosolyodj, akkor én nyertem és te továbblépsz. Ha nem sikerül, akkor addig sanyargathatsz engem, ameddig csak szeretnél.
– Peti, te is tudod, hogy öngyilkosságra készülsz! Ő már nem az, akit ismertél! – az egyik lány ugrott fel hirtelen a padjából, de Luca egy intéssel visszanyomta a székébe és torkára forrasztotta a szót.
– Csend legyen, gondolkodom! – más már nem vette a bátorságot a megszólalásra.
– Én várok, de nem tart örökké az ajánlatom. Az én létezésem eléggé véges. – Peti arcáról még mindig nem tűnt el a fölényes vigyor, ami láthatóan bosszantotta Lucát.
– Belemegyek. De csak holnap éjfélig van időd! Ha addig nem győzöl meg, én nyertem.
– Áll az alku! – Peti a kezét nyújtotta. Luca hideg, halott tenyere pont abban a pillanatban simult bele az ő meleg markába, amikor becsöngettek.
– Peti miért nem vagy a helyeden? És mégis mit csinálsz? Ugye jól vagy? – a tanár arca nem kevésbé volt riadt, mint a többi diáké. Peti viszont csak vigyorgott tovább és a helyére sietett.
– Nem kell aggódnia Tanárnő! Minden a legnagyobb rendben. Csak tudja, ideje, hogy a dolgok egy kicsit megváltozzanak.
A hátralévő órák újra a szokott némaságban teltek, bár a levegő mintha újfajta izgalomtól vibrált volna. Peti nem siette el a dolgot, tökéletes terve volt másnapra. Utolsó óra után Luca padjához lépett:
– Holnap reggel nyolckor találkozunk itt az iskola előtt. Ne késs el csajszi! – Harminc döbbenten pislogó szempár meredt rá, amikor kisétált a teremből, egy mélyén pedig mintha megmozdult volna valami a tökéletes sötétségben.
Másnap, azaz szombat reggel, Peti, Lucára várva strázsált az iskola előtt. A hűvös novemberi szélben fázósan húzta össze magán a kabátját és türelmetlenül vizslatta az óráját. Persze teljesen feleslegesen, ugyanis pontban nyolckor, Luca a semmiből hirtelen mellette termett. A fiú ugyan kicsit összerezzent, de utána széles mosollyal karolt bele a lányba.
– Készen állsz halálod legnagyobb kalandjára? – Luca mindösszesen egy megvető fintorral reagált és megpróbált kiszabadulni a fiú szorításából. Mikor ez nem sikerült puszta erejével, a szellemenergiáit akarta bevetni, de Peti megállította.
– Ma nem aranyom! Ha tisztán akarunk játszani, akkor neked is úgy kell viselkedned, mint egy, khm, élő diáknak. Szóval, csak semmi hókuszpókusz!
– Akkor is engedd el a kezem! – Luca hangja még a mágia használata nélkül is felborzolta a szőrt Peti hátán.
– Ahogy óhajtja a kisasszony! – elengedte a lányt és egy picit messzebb lépett. – Viszont ideje indulni!
– Hova megyünk?
– Az meglepetés! – már megint az a bizonyos mosoly, amit Luca legszívesebben a pokolra küldött volna. Peti megindult előre, így Luca kénytelen volt követni, mielőtt kívánságát valóra válthatta volna.
Körülbelül tíz percig meneteltek kis utcákon keresztül, míg végül egy eldugott térre jutottak. A tér velük átellenes oldalán pici kávézó állt, ez volt Peti úti célja.
– Úgy voltam vele, hogy mivel én a lányos dolgokat, mint a vásárolgatás, vagy az ottalvós bulik, nem tudom neked megmutatni, így a diákélet egy másik szépségébe avatlak bele. Ez pedig a randizás! – azzal szélesre tárta Luca előtt a bejárati ajtót.
Odabent kellemes meleg és barátságos hangulat fogadta őket. A kinti szürkeség ellensúlyozására meleg, sárgás fényű papírlámpás égett minden asztal közepén. Az asztalterítők a cseresznyevirágok színére hajaztak, a falakat pedig fahéjszínűre festették. Peti az egyik üres, kétszemélyes asztalhoz vonszolta Lucát, aki olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott, és lenyomta a székre. Egyből mellettük termett egy pincérlány, aki Petire széles mosolyt villantott, Lucára viszont rá se nézett. Mivel Luca se méltóztatott ráfigyelni, csak meredten bámulta a lámpát, Peti adta le mindkettőjük helyett a rendelést.
– A hölgynek és magamnak is forró csokit szeretnék jó sok tejszínhabbal. – a pincér bólintott, és visszasietett a pult mögé. Ahogy eltűnt Luca felemelte a tekintetét.
– Ugye tudod, hogy a halottak nem esznek?
– De az ízeket csak érzed!
– Igazából nem ettem semmit, amióta így magamhoz tértem. Szóval nem tudom – a lány hangja továbbra is olyan üres volt, mintha egy búra alól beszélne.
– Akkor majd most kiderül!
Pár pillanatra mindketten elcsendesültek, de csak míg Peti újból magához nem ragadta a kezdeményezést:
– Hogy lehet, hogy téged minden ember lát? Az összes szellemes filmben, amit eddig láttam vagy senki, vagy csak nagyon kevesen látták őket. Én pedig még egyáltalán nem láttam szellemet, persze rajtad kívül.
– Ne kérdezz olyat, amire nem tudom a választ. Így van és kész. – Ekkor megjelent a pincérlány a bögréikkel, amiket olyan sebesen pakolt le az asztalra, hogy követni alig lehetett, majd, mint aki egy kellemetlen feladattól szabadult, eliszkolt.
– És mi van azzal a barátnőddel vidéken? Őt is kísérteni szoktad?
– Nem tudom, kire gondolsz. Nem emlékszem rá, hogy lett volna barátnőm.
– Pedig mesélted tavaly, hogy miatta festetted kékre a hajad. Ő lilára csináltatta, ha jól emlékszem.
– Engem mindig mindenki csak bántott. – Luca körül mintha sötétebbé vált volna a levegő, de Petin nem mutatkozott félelem.
– Ugyan már! Ez nem igaz! Sokan kedveltek is!
– Hazudsz! Én semmi ilyesmire nem emlékszem!
– Lehetséges, hogy… – Peti a kakaójába meredt és pár pillanatig csak némán töprengett. – Szóval akkor te teljesen elfelejtetted a jó emlékeid?
– Nekem nem is voltak olyanok.
– Én tudom, hogy voltak. Ha viszont ez igaz, akkor arra sem emlékszel, hogy én ki vagyok számodra? – Csalódottság és megvilágosodás furcsa keveredése cikázott Peti arcán, ahogy a haragos Lucára nézett. A lány pár pillanatig állta a tekintetét, aztán hirtelen csüggedten beejtette a vállait.
– Nem. Engem mindenki bántott. – Koránt sem volt olyan magabiztos a kijelentése, mint pillanatokkal korábban.
– Úgy rémlik Ritának hívták a lányt, és valami tábor alatt ismerkedtetek meg. Mire hazajöttél, már kék voltál. Ami mellesleg nekem még most is nagyon tetszik. Vagány.
– Én… – Luca behunyta a szemét, annyira koncentrált, hogy megragadhassa az emlékfoszlányt. – Én, azt hiszem már emlékszem! Emlékszem Ritára!
Újra Petire nézett, és a fiúban bennakadt a a levegő. Luca szeme, csak egy picit ugyan, de világosabb lett.
– Hát ez rendkívül érdekes!
– Tudsz még mást is rólam? Egyáltalán ezt honnan tudtad?- Luca hangja követelőző és kétségbeesett volt.
– Ó, én nagyon sok mindent tudok rólad. De inkább menjünk ki és majd ott elmondom.
Amíg a számlát várták Peti apróbb történeteket osztott meg Lucával a lány életéből. Minden egyes vidám emlék, ami visszakerült a birtokába, egy kicsit élőbbé, kicsit színesebbé tette a szemeit.
– Eredetileg barna volt.
– Mi? – Luca hangja már nem egy fal túloldaláról szólt. Olyan volt, mint amikor még élt. Kedvesen és puhán csengő.
– A szemed. Olyan ezerárnyalatú, mint az őszi erdő. – Időközben már a téren sétálgattak. Rajtuk kívül egy lélek sem volt ott. – És kezd megint az lenni.
– Szóval mi az utolsó dolog, amit el kell mesélned? Úgy érzem, hogy te mindennél jobban ismersz, és borzasztó, hogy nem tudom miért.
– Valóban tudni akarod? – Peti megállt és szembefordult a lánnyal. Finoman végigsimította az arcát, ami olyan hideg volt, mintha soha nem lett volna benne élet. Luca kerekre nyílt szemekkel figyelte minden mozdulatát. A fiú a füléhez hajolt, félresimítva a bársonyos kék hajzuhatagot. – Onnan tudom mindezt, mert borzasztóan szeretlek.
Peti meleg ajkait a lány fagyos szájára tapasztotta egy rövid pillanatig. Luca szeméből a csók nyomán forró könnyek kezdtek patakzani.
– Emlékszem. Emlékszem rá, hogy… arra, hogy én is szerettelek. – Ajkaik újra egymásra találtak egy olyan forró és hosszú csókra, ami az idő megállításáért epekedett.
– Majdnem belehaltam abba, hogy meghaltál. Aztán, másodszor is, amikor visszatértél és nem ismertél fel. – Peti arcát is keresztülszántotta egy könnycsepp.
– Sajnálom. De most már tudom. Nem a bosszúért jöttem vissza. Hanem, hogy még tőled el tudjak búcsúzni. Mert szeretlek.
– Akkor megint elveszítelek. Harmadszorra is.
– De majd egyszer negyedszer is egymásra találunk. A következő életünkben. – Luca végigcirógatta Peti arcát, beletúrt a vörös tincsekbe, végül ujjait a fiú ujjai közé kulcsolta. – Egyszer még újra látjuk egymást!
A kék hajszálakkal kezdődött. Apró arany csillagokra bomlottak, de nem csak azok, hanem Luca is. Peti utoljára még látta, hogy őszintén mosolyog.
Vége
[supsystic-social-sharing id=’2′]