Criszi

Pontosan emlékszem, hogy egy szerdai éjjelen történt meg a dolog először. Kicsiny szobámban már réges-régen az igazak álmát aludtam, laptopommal egyetemben, ami az íróasztalomon pihent. Pihent ugyan, de nem sokáig. Valamivel éjfél után, tehát igazából már csütörtökön, arra ébredtem, hogy a kis szerkezet se szó, se beszéd, életre kelt, és valamin nagyon nekiállt dolgozni. Álomittasan kászálódtam ki a jó meleg paplanok közül, és időközben néhány keresetlen szót intéztem a számítógépek istenéhez. Na, lehet, hogy ezt nem kellett volna…
Letelepedtem a puha karosszékbe, ami az asztal előtt állt, és akkor még mit sem sejtve arról mekkora katasztrófát zúdítok a saját nyakamba, felnyitottam a kis gépet. Nem kis meglepetésemre egy programtelepítés kellős közepébe csöppentem. Furcsa volt az egész, a monitor különös kék fényben játszott, olyasmi volt, mintha víz alól néznék fel a kék égre. A képernyő közepén a telepítés előrehaladását jelző csík már majdnem elérte végcélját, egy apró kék lángot. Időm se volt bármit tenni ellene, a folyamat száz százalékhoz ért, a telepítés befejeződött. Egy arc sejlett fel a monitoron egy pillanatra. A srác, mert fiú volt, erre rá tudtam jönni, szélesen vigyorgott és az összes foga tűhegyes volt, mint valami cápának. A szemében pedig valami furcsa huncutság csillogott. Aztán egyszerre minden elsötétült, és én kómás, értetlen fejjel bámulhattam a tiszta fekete képernyőt. Arra a következtetésre jutottam, hogy fél egy nem épp a legjobb időpont a rejtély megoldásához, az is lehet, hogy az egész csak egy álom volt, tehát visszacsoszogtam a szoba közepén terpeszkedő franciaágyhoz, és belezuhantam a párnámba.
Pontban hatkor a telefonomon beállított ébresztőóra véget nem érő berregésbe és pittyegésbe kezdett, azzal a feltett szándékkal, hogy engem kiugraszt a takaró alól. Nem sikerült neki, hamar elhallgatattam egy jól irányzott gombnyomással, és újabb tíz percre merültem az édes tudatlanságba. Vagyis csak merültem volna, viszont abban a pillanatban szembe jutott különös éjféli kalandom. Mivel az agyam úgy döntött, nem hagy szundítani, kikászálódtam meleg menedékemből, és vacogva először a fürdőbe vontattam magamat, ahol felöltöttem csodálatos, primadonnákat megszégyenítően díszes, selyem köntösöm és egy szőrös papucsot, majd folytattam vánszorgásom a konyha felé. Körülbelül négy hónapja éltem egyedül a fővárosban, Budapesten. Augusztus közepén költöztem, és december tizenharmadikát, azaz Luca napját írtuk. Akkor kezdtem az egyetemet, és anya hallani sem akart róla, hogy az ő pici lánya kollégista legyen, még a végén megrontják azok a vadállatok, akiket egyetemistáknak hív a köznyelv. Szóval magányosan éldegéltem egy csigaháznál alig valamivel nagyobb lakásban.
A konyhában, ahol csak arra volt elegendő hely, hogy egyet lépjek a hűtő és a másik fal között, készítettem magamnak egy kávét, hogy kicsit beindítsam a napi rutinhoz elengedhetetlen vérkeringésem. Mikor a bögre már az ujjaimat melengette visszatértem a szobába, és egy leheletnyit már élénkebben, életre keltettem a laptopom.
Először semmi furcsát nem tapasztaltam, halk búgással indulta a masina, kezdőlap, majd az asztal. Aztán nekiálltam átböngészni az alkalmazásokat.
– Bingó! – kiáltottam fel, amikor igazolást nyert, hogy az éjjel látottak nem csak valami fura hallucináció részei voltak. Az alkalmazás neve, és az ikonja, azonban nem alkottak valami szívderítő párost. Lidércnyomás. Pontosan ez a szó volt névként feltüntetve. Mellette pedig egy apró kék lángocska, ami a tegnapról már jól ismert vigyorral köszönt rám. A hideg futkosott a hátamon, miközben beütöttem a keresőbe a szót, amivel később az életemet jellemezhetném, de, számíthattam volna rá, semmi találatot nem hozott. Ekkor életbe léptettem a „B” tervet és előkotortam a mobilomból egyik informatikában jártas, mondjuk ki: kocka, haverom számát.
– Szia Csabi! Figyi, ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de nagy gondom van.
– Semmi gond Zsu, mondd csak, már rég fent vagyok! – hangja valóban sokkal kipihentebb volt az enyémnél.
– Az van, hogy valami fura program mászott a gépembe, és nem tudom mihez kéne kezdenem vele – a vonal végéről csak hümmögés volt a válasz, így folytattam. – Az alkalmazás neve egészen ijesztő, és nem is emlékszem, hogy telepítettem volna.
– Lehet, hogy valami mással együtt jött le. De légy olyan kedves és mondd meg a nevét, mert a körülírást még én se tudom dekódolni.
– Oké, oké, szóval az alkalmazás neve: Lidércnyomás. – Pillanatnyi csönd támadt a vonal túlsó végén, de mintha billentyűzet kopogását hallottam volna.
– Fogalmam sincs, mi lehet, de egyenlőre ne nyisd meg. Ha neked jó a délutáni órákban átugrok hozzád és megnézem.
– Azt hiszem jó.
– Akkor olyan négy körül ott leszek – azzal meg sem várva az én válaszomat bontotta a vonalat. Nyilván felkeltette az érdeklődését a dolog és most egész nap, a netes barátaival karöltve, ezen fog rágódni. Nekem viszont még sok dolgom volt, főleg ha be akartam érni időben. Azt terveztem, hogy ma reggel hajat mosok, de annyi minden közbejött, hogy már egy halvány reménysugaram se volt erre, így csak egy rövid zuhany maradt a kora reggeli hidegtől reszkető porcikáimnak. Hosszú, és meglehetősen furcsa, vöröses szőke színű loboncomnak általában olyan harminc percre volt szüksége, hogy megszáradjon, a kinti mínuszokban pedig nem akartam kockáztatni egy jó kis arcüreggyulladást. Azonban valamit muszáj volt kezdenem a rakoncátlan tincsekkel, amik előszeretettel álltak a szélrózsa összes irányába. Kontyba tornyoztam a rendetlenkedőket a fejem tetején, viszont a hajgumim, amit tegnap este biztosan az íróasztalon hagytam, most nem találtam sehol. Kezdődött hát a veszett kutatás a lakásban egy másik után, miközben fél kezemmel igyekeztem a fejtetőmön ingadozó pumuklit is a helyén tartani. Ez végül többé-kevésbé sikerült is, és egy diadalittas mosollyal az arcomon rögzítettem az egészet egy zacskós müzliről leszedett befőttes gumival. Persze már akkor tudtam mennyire fogom átkozni magamat, amikor majd megpróbálom hajtömegem felének elvesztése nélkül kiszedni.
– Tudod, ha szépen kérted volna visszaadtam volna ezt is! – az idegen hangra megfagyott a vér az ereimben. Apa számtalanszor figyelmeztetett rá, hogy rendesen zárjam az ajtót magam után. Viszont az ajtó pont velem szemben volt, és zárva.
– Igazán megfordulhatnál már Zsuzsa! – a hátam mögül jövő hang mély volt, és türelmetlen. Lassan fordultam meg, és közben tettem egy lépést a kijárat felé. – Ugyan már Zsu, előlem igazán nem kell menekülnöd!
Ugyan az a mosoly. A szobám ajtófélfájának támaszkodva az éjjel látott srác állt. Laza vigyorral méregetett, kivillantva cápafogait. Kék szemében apró tüzek égtek volna, a legfurcsább azonban a haja volt, ami mintha ezer apró kék lángocskából állt volna. Nem tűnt nálam sokkal idősebbnek. Ő is valahol a húszas évei körül járhatott.
– Ki vagy te? És honnan tudod a nevem? – bátornak akartam látszani, de a hangom remegett.
– Ó én mindent tudok rólad. Palotás Zsuzsanna, 19 éves, 169 centi magas, szőke haj, zöld szem, fél a kígyóktól…
– Mégis honnan tudod ezeket rólam? – remegősből hisztérikusba csaptam át egy pillanat alatt.
– Onnan! – a laptopomra bökött, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne azt mondta: – Én egy számítógép lidérc vagyok, a nevem Bese.
Ha azt mondom, köpni, nyelni nem tudtam az enyhe kifejezés.
– Azt hiszem, akkor én most hívom a rendőrséget! – elég értelmes gondolatnak tűnt, addig, amíg Bese egy csettintéssel el nem tűnt, majd újra meg nem jelent, pont az orrom előtt.
– És mit mondanál nekik? Hogy itt egy lidérc? – olyan önelégült képet vágott, hogy kedvem lett volna felpofozni, csak úgy.
– Akkor betelefonálok az egyetemre, hogy ma ne várjanak.
– Ó, ezzel se fáradj! – elhúzta a tenyerét a kezemben tartott mobil felett, és a következő pillanatban az elküldött üzeneteim között már ott volt egy, amiben beteget jelentettem aznapra.
– Le kell ülnöm! – bár soha nem álltam túl szeptikusan a mágiához és hasonlókhoz, azért ez nekem is sok volt. – Lennél szíves elmagyarázni nekem miért van egy számítógép lidérc az otthonomban?
– Nagyon egyszerű. A számítógéped pont megfelelt számomra, ezért mostantól a te otthonod lidérce vagyok.
– Most már minden sokkal világosabb!
– Ennek rendkívül örülök! – Nagyszerű! Egy lidérc, aki nem érti az iróniát. – De most komolyan. Nem hiszem el, hogy ilyen létezik! Hol a kandi kamera?
– Sehol! Én teljes egészében igazi vagyok! – olyan sértődött képet, mint amilyen az ő arcán ült, utoljára egy duzzogó ötéves arcán láttam. De legyen, belemegyek a játékba, úgyis mindjárt előugrik egy vigyorgó műsorvezető. – Minden lidérc ilyen önérzetes?
– Nem. Csak a jóképűek azok!
– Az a baj, hogy a jóképűek a legnagyobb hazugok is! – személyes tapasztalat sajnos. – Az előbbi kis trükkjeid nem bizonyítanak semmit. Konkrét dolgot akarok, ami a lidérc mivoltod alátámasztja!
– Nem akarod te azt látni! Még a végén frászt kapsz és elájulsz!
– Bizonyítsd! – Sajnos elég gyakran makacskodtam a saját káromra. El kellett volna neki hinnem és továbblépnem. Persze utólag könnyen okos az ember.
– De nem kaplak el, ha elájulsz! – Lefelé biggyesztette kicsit a száját. Önérzetes ötéves. Ismét.
– Csak csináld már!
Bese, az általam nappalinak nevezett, lyuk közepére sétált és megállt kis terpeszben. Ha elkezdett volna valami varázsigét mormolni, tuti kiröhögöm. Ehelyett azonban kacéran rám kacsintott és csettintett egyet. Ujjai végéről kék szikrák pattantak és kitört a pokol az otthonomban. Minden számítástechnikai eszköz egyszerre kapcsolt be. A konyhából halottam a mikró berregését, a fürdő felől a mosógép zúgását a szobámból pedig, az mp3-nak köszönhetően, az egyik kedvenc számom kezdett el maximális hangerővel üvölteni. Nem kelet leellenőriznem, de sejtettem, hogy a laptopom is bekapcsolt, és hirtelen a kezemben lévő mobilból is zene kezdett szólni. Ijedtemben majdnem elejtettem, de végül nem adtam meg ezt az örömöt az önelégült képpel engem bámuló Besének.
– Oké, oké! Hiszek neked, csak kapcsolj le mindent! Tudod szomszédok is vannak! – valahogy sikerült túlkiabálnom a hangzavart. Bese bólintott és egy csettintéssel, és pár kék szikrával, később megint teljes volt a csend.
– Na, tetszett a bemutató? – Én komolyan képen akartam vágni, már csak az idegesítő cápavigyora miatt is.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy igazi lidérc vagy. De azért próbálkozok vele! – Lehuppantam a kis kétszemélyes kanapéra. Gondolkodnom kellett a látottakon. Egy kicsit emésztenem a dolgokat. Persze Besének más gondolatai voltak. Lehuppant mellém és lazán átfogva a vállam magához húzott.
– Mostantól akkor én vagyok a személyes házi lidérced!
– Eressz! – kibújtam a karja alól. Nem szerettem, ha valaki ilyen közvetlen. – És mégis meddig szándékozol az lenni?
– Hát ameddig kedvem tartja! – Olyan érzésem volt, hogy hazudik, de nem firtattam a témát. Más kérdéseim is voltak még.
– Jó az nekem, hogy van egy lidércem?
– Még szép, hogy jó! Főleg mivel én vagyok az! – Micsoda beképzeltség! – Megvédelek téged és a lakást az összes ártó szellemtől.
– Már megbocsáss, de eddig sem volt gondom szellemekkel, már persze rajtad kívül!
– Én lidérc vagyok!
– Persze, persze egy beképzelt önérzetes lidérc. Bocsánat.
– Lehet, hogy máshova kellett volna költöznöm! – azzal csettintett és eltűnt. Elvonult duzzogni a kicsike.
Aznap nem láttam többet Besét, bár a laptopot nem merten bekapcsolni, nehogy ezzel előhívjam. De persze magára hagyni sem mertem, így betelefonáltam az egyetemre, hogy holnap sem fogok tudni bemenni.

Másnap épp bekucorodtam volna egy könyvvel a kedvenc fotelomba, ami az íróasztalom előtt állt, amikor egy halk pukkanás kíséretében megjelent. Arcán egyértelműen sértődöttség jeleit véltem felfedezni.
– Tegnap óta nem használtad a laptopod! – még volt képe szemráhányó megjegyzéseket tenni!
– Persze hogy nem, hiszen egy lidérc költözött bele!
– Nem harapok, ha attól tartasz!
– A fogaid nem ezt sugallják! – erre csak egy mosolyt, vagyis inkább vicsort, kaptam válaszul. – Egyébként is, te tűntél el duzzogva!
– Mert sértegettél!
– Te meg csak úgy beköltöztél hozzám! – Ha minden alkalommal összeveszünk, mikor összeakadunk, elég hamar ki fogjuk készíteni egymást lévén a lakásom elég aprócska. Ráadásul ez még csak a második nap volt. Ezt a két érvet latba vetve kicsit kedvesebb hangnemre váltottam: – Egyébként elárulhatnál kicsit többet is erről a lidérc dologról!
– Nem olyan érdekes az egész – letelepedett velem szembe a földre. – Képes vagyok pár apróbb trükkre, és az a feladatom, hogy vigyázzak rád, mint az ősi lidércek. Csak én modernebb vagyok, mint az őseim, így a dekoltázsod helyett a gépedben lakom.
Beleborzongtam a gondolatba, mikor elképzeltem egy mini Besét a melleim közül kikandikálni.
– Ezt igazán örömmel hallom.
– Én viszont lehet, hogy nem bánnám! – olyan pofátlanul mért végig az előbb említett területen, hogy nem tudtam megállni, felpattantam a helyemről és fenyegetően felé indultam. Ő viszont csak elvigyorodott és egy csettintéssel a fotelomba teleportálta magát.
– Szállj ki onnét! Az az én helyem! – már megint kiabáltam. Ennek a srácnak két perc elég volt, hogy felidegesítsen.
– Akkor ülj ide mellém! – Megragadta a karomat és lerántott maga mellé. Visítva és karmolva próbáltam szabadulni, de olyan erősen tartott, hogy esélyem sem volt. Minden egyes porcikámmal éreztem őt és ettől felállta a szőr a hátamon.
– Bese eressz el! Alig ismerlek, és amúgy sem bírom igazán, ha ölelgetnek!
– Akkor kérdezz tőlem, hogy jobban megismerj. Én már nagyon sok mindent tudok rólad. – Nem eresztett nekem meg nem volt erőm tovább küzdeni. Így már csak szóban könyörögtem tovább.
– Engedj el! Utána beszélgethetünk! Kérlek szépen! Bármit kérhetsz cserébe! Ülhetsz tovább a fotelban vagy bármi!
– Jó, ha ennyire utálod! – Elengedett, de hangjában mintha egy kis csalódást véltem volna felfedezni.
– Köszönöm! – felálltam és megigazítottam az összegyűrődött pulcsim.
– De hidd el, egyszer még elkaplak! – Próbáltam nem fennakadni az igen csak kétértelmű fenyegetésén. Azért, hogy eltereljem a témát neki szegeztem az első kérdést, ami eszembe jutott.
– Igazából miért költöztél épp ide? Nem hiszem el, hogy csak azért, mert megtetszett egy csóró, vidéki lány csigaháza.
– Pedig így volt.
– Hazudsz! Látom rajtad, ennyire már két nap alatt is kiismertelek!
– Oké, lehet, hogy nem egészen önként jöttem – a fotel karfájával babrált, és mindenhova nézett csak rám nem. – Büntetésből küldtek ide.
Beismerem, lehet, hogy a számítógépem nem egy mai darab, na de azért nem kéne büntetési eszközként felhasználni!
– Mit követtél el? És miért lennék én büntetés?
– Mondjuk úgy, hogy nem tartottam be mindig a láthatatlan segítői szerepet…
– Szóval akkor per pillanat is szabályt szegsz?
– Igen… – látszott rajta, hogy mennyire utálja még csak kimondani is a dolgot. – De nem tudtam megállni! Annyira magányos dolog mindig egyedül lenni egy számítógép belsejében! Ez az élet sokkal izgalmasabbnak tűnik!
– Nos, az én életem sem túl izgalmas, mint láthatod, valamint én is egyedül élek. – Vagyis éltem eddig.
– Igazából ezért lettem ide küldve.
– Azért töltöd itt a büntetésed, mert unalmas az életem? – Lehet, annyira azért nem kellet volna ezen felháborodnom, de hát akkor is!
– Valami olyasmi. De ne félj, mostantól majd én gondoskodok az izgalomról!
– Én is ettől félek! – Ezután Bese egy rosszat sejtető mosollyal eltűnt. Mivel ezzel ismételten magamra maradtam, és a laptopot továbbra sem voltam hajlandó bekapcsolni visszatelepedtem a fotelba és belevetettem magam a média történetébe. Tudvalevő ugyanis, hogy média designer szerettem volna lenni, ha egyszer tanulmányaim végére érek. Ki akartam használni a nyakamba szakadt szabadidőt, de a dolgok nem szerettek volna úgy alakulni, ahogy én elterveztem. Alig egy fél órája forgattam a vaskos médiaismereti könyvet, mikor újdonsült lakótársam ismét felbukkant.
– Nem tanulással kéne töltened azt az időt, amit rám is szánhatnál! – hangja a fotel mögül szólalt meg, nem kicsit a frászt hozva rám. Persze ezt igyekeztem leplezni, így csak az asztalra csaptam a könyvet és szemrehányóan felé fordultam:
– Nem én tűnök el egyik percről a másikra!
– Jól van, na! Csak valamit el kellett intéznem. – Két karját a háttámla tetejére fektette, az állát pedig a kézfejére támasztotta. Nekem egészen ki kellett csavarodnom, hogy rá tudjak nézni, de felállni akkor sem akartam. Még a végén azt szűrné le, hogy fellelkesedtem csak attól, hogy felbukkant. Na, még mit nem!
– Mégis mi volt az a roppant sürgős dolog?
– Találkozóm volt egy táltossal. Ezt csináltattam neked – azzal átadott egy kis fa medált, amit furcsa indaminta díszített.
– Nahát, ez nagyon szép! – Őszinte csodálattal bámultam a kis ékszert, ami a tenyeremben hevert. – De várjunk csak azt mondtad táltos?
– Igen táltos… – Bese olyan arcot vágott, mint egy tanító bácsi, aki már hatodszorra magyarázza el a buta diáknak azt, hogy mennyi egy megy egy. – Sámán, varázsló, hívd, ahogy akarod. Tudod ő az, aki kapcsolatot tud létesíteni a te valóságod, és az enyém, azaz a világfa felsőbb szintjei között.
– Egy népmese hősének érzem magam. Mondd csak, nem ismered véletlenül a csillagszemű juhászt?
– De igen, jó haverom!
– Ugye most csak viccelsz? – az arcáról egyszerűen nem tudtam leolvasni semmit.
– Persze hogy viccelek! Azért nem kell mindent elhinni. – végre elmosolyodott, ami azért egy picit megnyugtatott. Az kéne még, hogy holnap egy csillagszemű csávó is beköltözzön.
– Tudod, ha kicsit részletesebben beszámolnál a dolgokról, akkor nem kellene fél információkra támaszkodnom.
– Azt hiszem, most az egyszer igazad van. – Mielőtt tiltakozhattam volna az „egyszer” szó miatt hátulról megragadta a fotelt és az ágyam felé fordította, majd kényelmesen elhelyezkedett a párnáim között. – Te is helyezd magad kényelembe, mert hosszú lesz.
Tényleg hosszú volt. Bese vagy két órán keresztül magyarázott nekem mindenféle szintekről a világfán, gonosz vasorrú banyákról, mumusokról, Mirigyről, a démonról, meg ördögökről, akik a mi szintünk alatt laknak, aztán azokról, akik felettünk. A csalfa tündérekről, sárkányokról, griffekről, meg valami garabonciásról, aki a sárkányokon lovagol. Bevallom őszintén ennél többre nem emlékeztem, ugyanis a mondandója helyett sokkal inkább az kötött le, hogy mennyire beleélte magát a mesélésbe. Az arca boldogságtól lángolt, és a szemében lobogó kék lángocska is mintha vidámabb lett volna.
– … és persze ott van Markoláb, aki előszeretettel kóstol bele az égitestekbe, de Szélanya mindig helyre rakja azt a falánk lényt…
– Bese neked hiányzik ez a hely igaz? – ugyan akaratlanul csúszott ki a számon, de teljesen logikus volt a kérdés. Ő elhallgatott és csüggedten lehajtotta a fejét. Nem is nézett rám, csak az ölében nyugvó kezével, vagyis inkább az ujja hegyén táncoló apró lánggal babrált, miközben válaszolt:
– Igen hiányzik. Már nagyon rég nem léphettem felsőbb világ területére. – Olyan szomorúnak és összetörtnek látszott. A vagánysága egy pillanatra teljesen eltűnt, és én meg akartam vigasztalni. De mire felálltam, hogy áttelepedjek mellé az ágyra, ő már újra a megszokott cápavigyorral nézett rám.
– Mutassak valamit, amitől leesik az állad? – a lelkesedése már-már gyermeki volt, szóval nem tudtam neki nemet mondani.
– Lássuk!
Csettintett egyet, és én azt hittem, hogy megint egyszerűen eltűnt. Már épp mondani akartam, hogy ezt már láttam, amikor lepillantottam a takaróra, és, igen, leesett az állam. Ahol az előbb még Bese ült, most egy parányi kék tűzmanó integetett nekem vidáman. Aztán a manó felugrott a vállamra.
– Na, mit szólsz? – olyan hangja volt, mint Besének, és az eltéveszthetetlen mosoly is ott ült parányi tűzgömb fejecskéjén.
– Tényleg leesett az állam! – Egy szempillantással később ismét az életnagyságú lidérc állt előttem.
– Tudod az olyan lidércek, akik képesek felvenni ezt az alakjukat is elég ritkák ám! – csak úgy dagadt a melle a büszkeségtől, amitől akaratlanul is elmosolyodtam. – Szép vagy, amikor mosolyogsz!
– Maradj már! – Hozzávágtam egy párnát, ami épp a kezem ügyébe akadt. Zavarba jöttem a váratlan bóktól és ezt álcázni kellet. Ő viszont ügyesen röptében elkapta a lövedékem, és már hajította is vissza. Persze engem elsőre telibe kapott a támadás, de a párna a kis medált is lesodorta az íróasztalról, ahová nemrég leraktam. Bese azonnal felpattant, hogy felszedje a földről.
– Szeretném, ha ezt mindig viselnéd.
– Miért is? Mármint tényleg szép meg minden…
– Ez egy talizmán. Megvéd téged, ha én nem vagyok melletted.
– Megvéd, de mitől?
– Már mondtam. Az ártó szellemektől, meg a gonosz varázslatoktól.
– Mégis ki akarna engem elvarázsolni? – Azért elvettem tőle a vékony bőrzsinegen függő medált és a nyakamba akasztottam.
– Meglepődnél milyen sokan pályázhatnak rá. Egy fiatal lány vére, haja, csókja mind nagyon értékes lehet.
– Megpróbálok hinni neked, de tudod az elmúlt tizenkilenc évben sem próbált meg senki ártani nekem egy csókomért…
– Ne csinálj belőle viccet! – Olyan közel hajolt, hogy éreztem a testéből áradó meleget. Az ő bőre sokkal melegebb volt, mint egy emberé. – Én csak próbálok rád vigyázni!
– Oké, csak ne hajolj ilyen közel! – megpróbáltam eltolni, de csak annyi sikerem volt, mintha egy ezer tonnás sziklát akarnék megmozdítani.
– Nem élvezed a közelségem? – Bárcsak abbahagyná a szüntelen vigyorgást!
– Én senki közelségét nem élvezem.
– Ó, ezen nemsokára változtatni fogunk. – Éreztem, hogy a dolognak nem lesz jó vége, így megpróbáltam elcsusszanni mellette a szabadságom felé. Bese viszont hihetetlenül gyors volt, egy lépést se tudtam tenni, mire ő máris a semmiből előttem termett. Egyenesen belerohantam a karjaiba, a szó legszorosabb értelmében, ő pedig satuként vont szorításába. Kellemetlen volt a közelsége, ezért próbáltam kiszabadulni, de csak arra voltam képes, hogy vergődjek, mint egy hálóba akadt, partra vetett hal.
– Remélem azt sejted, hogy most mennyire gyűlöllek!
– Az engem egy kicsit sem érdekel! – Ez az idióta képes volt rá, hogy vagy tíz percig fogságba tartson. Mikor végre elengedett paprikavörös fejjel huppantam le az ágyra.
– Ezt nagyon meg fogod bánni! Nem lehet téged valahogy kikapcsolni vagy ilyesmi?
– El akarsz tüntetni? – Tekintete mintha kissé haragosan villant volna. – Ha így áll a helyzet, akkor már itt sem vagyok!
Pukkanás és máris egyedül voltam.
– Ha duzzogni akarsz, tedd csak azt! Én elmentem bevásárolni! – Minden dühömet a levegővel való kiabálással vezettem le, aztán felkaptam a kabátom, megy csizmát húztam és az ajtót jó hangosan becsapva, kiviharoztam a lakásból.
Több mint két órát töltöttem távol, és mikor visszaértem Bese már az ajtóban várt rám. Kezét karba fonta mellkasa előtt, és bár az arca még mindig a duzzogás nyomait viselte, szemeiben már más volt. Ijedséget, aggodalmat és egy pici haragot láttam lobogni a kék lángokban.
– Add ide a mobilod! – ez volt az első mondat, amivel fogadott.
– Eszem ágában sincs. Mire kell az neked? – megkerültem őt, hogy friss zsákmányomat lepakolhassam a konyhában.
– Csak add ide!
– Látod, hogy tele van a kezem! Meg amúgy sem kapod meg, amíg nem mondod, meg mit akarsz! – Erre ő csak hátulról derékon kapott, és olyan hévvel rántott vissza, hogy ha nem fog erősen, orra esek. Teketóriázás nélkül nekiállt átkutatni a zsebeimet, és csakhamar rá is bukkant a készülékre, amivel egy pillanat alatt eltűnt. Lemondóan sóhajtottam egyet, a zacskókat villámgyorsan kipakoltam majd a hálóba siettem.
A mobilomat ott találtam az íróasztalomon, csatlakoztatva a laptopra. Bese nem volt sehol, de a telefonra éppen a Lidércnyomás települt, szóval valószínűleg ő épp a gépben volt benne. Nem mertem megszakítani a folyamatot, nehogy ezzel esetleg őt is félbeszakítsam vagy ilyesmi, szóval csak leültem a fotelba, és vártam.
Mikor a telepítés befejeződött szétkapcsoltam a két kütyüt és a mobil képernyőjére meredtem. Azon magától elindult valami számomra ismeretlen csevegő program, és egy pillanatra megállt bennem az ütő, amikor a beérkezett üzenet feladójaként Bese neve volt feltüntetve.
– Na, ehhez mit szólsz? – villogott a kérdés.
– Benne vagy a mobilomban? – nem akartam elhinni, miközben a billentyűzetet szántottam.
– Benne! – még mosolygós fejecskéket is küldött válaszul, de nem a szokványos sárgákat, hanem apró lángocskákat arccal.
– Gyere ki!
– Itt vagyok! – Bese hangja, immár a valóságban, túlságosan közelről szólt. Oldalra fordítottam a fejem, és az arcával találtam szembe magam, ami olyan közel volt, hogy ki tudtam venni a szeme összes árnyalatát.
– Mi a rákot csináltál te ott bent? – krákogtam miközben jó két métert odébb léptem.
– Így magaddal tudsz vinni mindenhova. Nem tudok ezektől a dolgoktól – és itt jelentőségteljesen a laptopra és a mobilra mutatott – messzire távolodni.
– És ki mondta, hogy én magammal akarlak vinni?
– Tudod, a táltos medál nem óv meg mindentől.
– Mégis mitől kéne, hogy megóvjon?
– Már mondtam, hogy…
– Nem érdekelnek a csókomért pályázó banyák! Eddig még egyel sem találkoztam, és van egy olyan érzésem, hogy igazából nem is tőlük kell tartanom. Csak te nem akarod elmondani, hogy igazából mitől kell félni!
– Ha elmondom a teljes igazat, te azonnal ki fogsz dobni.
– Arra már rájöhettél volna, hogy ha ki akarnálak dobni, már rég megtettem volna! – Olyan furcsán ijedt volt az a mindig magabiztos arc, hogy megsajnáltam. Mint egy utcára dobott kölyökkutya, akit nem tudsz otthagyni, már csak azért sem, mert rád nézett azokkal a szép kék szemekkel. Álljunk csak meg! Miért gondolkodok Bese szemein? És miért találom őket lenyűgözően szépnek, amikben olyan nagyon könnyű elveszni… Zsuzsa! Kicsit megráztam magam, hogy összeszedjem szerte-szétgurult gondolataimat.
– Tényleg megígéred, hogy maradhatok? – Nem tudtam ellent mondani ezeknek a szemeknek.
– Megígérem.
– Hát jó. Azt hiszem, megbízok benned, szóval halld hát a teljes igazságot!
– Azért ne dramatizáld túl, kérlek! – Ronda, szemtelen vigyor volt a válasz. Kicsit sem szívdöglesztő vagy helyes. Még csak eszedbe se jusson Zsu!
– Én ugye nem önként jöttem ide, ezt ne felejtsd el, azután sem, amit most megtudsz. Nem minden lidérc egyforma, vannak köztük erősebbek és gyengébbek is. A leggyengébbek a mocsár felett pislákoló halvány kis lángok, amik az eltévedt vándoroktól nyerik az energiájukat. Vannak gonoszak, akiket a modern szóhasználatban inkább mumusnak neveznek. Ők az emberek félelmeiből merítik a saját létezésükhöz az erőt. A sok különböző szintű lidérc felett pedig ott vannak a legerősebbek, akiknek nincs szükségük idegen energiákra, mert a bennük lévő mágia is bőven elég.
– Ha jól sejtem te ezek közé tartozol.
– Pontosan. Viszont van egy pont, amiben minden lidérc ugyan olyan gyenge. Az erős boszorkányok képesek magukhoz láncolni őket, hogy aztán különféle szertartásokhoz használják a bennük lakozó varázslatot. Egy boszorkány számára pedig nincs csábítóbb, mint egy erős lidérc ereje. Ha úgy tetszik, én vagyok a tökéletes célpont.
– És emiatt én is az lettem. – Mintha csak a világegyetem is Besét akarta volna igazolni hirtelen éktelen rikácsolás támadt az utcán. Az ablakhoz siettem és kilestem a függöny mögül. Egy hajlott hátú vénasszony állt a járdán, és egyenesen az én ablakomat bámulta.
– Tudom, hogy a lidérc odabent van. Küldd ki ide, vagy rontást küldök rád és a családod elkövetkező három generációjára!
– Ne aggódj! – Bese hátulról a vállamra tette a kezét. Először reflexből le akartam söpörni, de aztán valamiért mégse tettem. – Védelem van a lakáson. Nem fog beljebb jutni. És mindjárt elintézem, hogy meg se próbálja.
– Eszedbe se jusson kimenni. Mi van, ha elkap? – És én miért aggódtam érte?
– Ez csak egy gyenge banya. Nagyot téved, ha azt hiszi, képes lenne használni az én mérhetetlen erőmet.
– Csak ne lennél ilyen beképzelt. Egyszer ez fog kinyírni.
– Köszönöm az aggodalmat, de semmi szükség rá! Figyeld csak a műsort a páholyodból. – Széles mozdulattal rántotta félre a függönyt, búcsúképp rám mosolygott és csettintett. A sok kis kék szikra miatt becsuktam a szemem, és mire kinyitottam Bese már az utcán állt, szemben a banyával. Kinyitottam az ablakot, és kihajoltam, hogy pontosan halljam, miről beszélnek.
– Nocsak, ennyire félted a kisjányt, aki odabent van? – a banyának olyan hangja volt, mint egy visító disznónak és úgy beszélt, mint a vidéki dédmamám.
– Ahhoz magának semmi köze vén boszorka!- Bese megváltozott. Az egész testtartása és a beszéde is borzasztóan fenyegető volt. Én már rég kereket oldottam volna, ha felém közelített volna így.
– És hol marad a tisztelet te neveletlen lidércfattyú! Nem lesz ilyen éles a nyelved, ha magamhoz kötlek!
– Próbálja csak meg öreganyám! – az utolsó szót szinte köpte, aztán hangosan felröhögött. Biztos voltam benne, hogy én nem szeretném ezt az arcát megismerni.
A banya ekkor mormogni kezdett az orra alatt és mindenféle fura alakzatokat, rajzot a levegőbe a jobbjával. A bal kezébe mintha valamit szorongatott volna, de fentről nem tudtam kivenni mi az. Bese egy darabig csak lenéző mosollyal figyelte, aztán lassan felemelte az egyik kezét. Bár a vénség talizmánját nem láttam, a fiú ujjain táncoló vidám kis lángokat még ilyen távolságból is könnyen felismertem.
– Na, végzett már? Kezd unalmas lenni a dolog! – egy csettintés volt az egész, és a banya lába alatt megnyílt a föld. Egy malacvisítással eltűnt a mélybe, aztán teljes csend lett az utcán.
– Tetszett a bemutató? – Bese szája hirtelen kellemetlenül közel került a fülemhez, éreztem, ahogy meleg lehelete végigcsiklandozza a nyakamat.
– Ügyes voltál. Csak ígérd meg, hogy rám soha nem fogsz ilyen fenyegetően nézni. – odébb akartam lépni, de ő körbeölelt, megfosztva engem a szabad mozgás lehetőségétől. Fejét a nyakam hajlatába temette. Azt hittem, hogy a lángoló hajszálai majd megégetnek, de csak kellemesen bizsergették a bőrömet.
– Én téged csak védeni foglak, ezt megígérem! – kuncognom kellett, ahogy a nyakamba mondott szavak megcsiklandoztak, de visszafogtam magamat. Ha nem teszem, akkor esetleg úgy néztem volna ki, mint aki élvezi a helyzetet.
– Mi történt a banyával? – Egyrészt kíváncsi voltam rá mi lett vele, másrészt kezdett a dolog kissé kínossá válni számomra. Persze ő ezt egyáltalán nem így gondolta, olyan természetességgel bújt továbbra is a nyakamba, mintha az az ő helye lett volna.
– Visszaküldtem a saját szintjére. A tiéd alá.
– Ha tudsz átjárót nyitni, mint a táltosok, akkor miért nem mentél még haza?
– Csak alsóbb szintekre tudok. Felfelé csak a legerősebb mágiájú lények képesek.
– Minden oké? – olyan furcsa, fáradt volt a hangja, és éreztem, hogy egyre jobban a vállamra nehezedik.
– Persze. Csak átjárót nyitni még nekem sem gyerekjáték. Egy kicsit lemerültem, ennyi az egész. De majd tőled feltöltődök! – Ha lehetséges még szorosabban átölelt. Aztán hirtelen megrogyott a térde, és elesett, engem maga alá temetve.
– Bese! – rémültem próbáltam kikászálódni alóla, de ő nehéz volt, én meg hozzá képest nagyon pici. – Neked sürgősen pihenned kell! Menj vissza a laptopba vagy valami!
Először csak valami mormogást kaptam válaszul, aztán egy kicsit odébb gördült rólam, de felállni továbbra sem tudtam.
– Majd itt pihenek. Veled.
– Te nem vagy normális! Nem kellett volna hősködnöd, és akkor most jól lennél! – Próbáltam mérges képet vágni, de ahogy fáradtságtól félig lehunyt szemeit, és nyúzott arcát figyeltem valamiért hamar megenyhültem.
– Legalább a kanapéig menjünk el. Itt a földön meg fogunk fagyni! – Újabb mormogást kaptam válaszképp. Aztán Bese felemelt kezében hirtelen ott termet az egyik plédem, amit egy széles mozdulattal kettőnkre terített.
– Remélem tudod, hogy ilyenkor gyűlöllek! – egy centivel sem tudtam odébb menni, így durcás képpel ugyan, de kénytelen voltam eltűrni, hogy Bese úgy kapaszkodjon belém, mintha az élete függne tőle.
– Azt tudom, hogy ez igazából nem így van! – lassan ejtette ki a szavakat, és mire a mondat végére ért már egyenletesen szuszogott. Képes volt csak úgy elaludni!
– Ha felébredsz, kicsinállak! – bár ezt mondtam, éreztem, hogy a szám széle apró mosolyra húzódott.

Már majdnem egy hét eltelt a banyás eset óta. Én újra bejártam az óráimra, de Bese is mindig velem tartott a mobilomban és idegesítő üzenetekkel bombázott a saját kis alkalmazásán keresztül. A délutánokat pedig általában úgy töltöttük, hogy én próbáltam tanulni Bese meg az idegeimre menni. Mindig talált valami kifogást, hogy megölelgessen, megérintsen, és olyan közel legyen hozzám amennyire csak fizikailag lehetséges. Látta rajtam, hogy utálom és én láttam rajta, hogy ő pedig piszkosul élvezi. Egyik nap rá is kérdeztem a miértre.
– Két oka is van. Az egyik az, hogy bár valóban nincs szükségem más lények energiájára, de a te kisugárzásod kifejezetten jót tesz a közérzetemnek. A másik pedig, hogy szeretem ezt csinálni! – Egy gyors mozdulattal, amiből én csak egy elmosódott kék foltot láttam, magához rántott a kanapéra, ahol addig ült. Az első pár nap még kétségbeesetten próbáltam menekülni, addigra viszont már beletörődtem a sorsomba, szóval egy rövid kapálódzás után nyugodtan tűrtem, hogy Bese a hajamba temesse az arcát.
– Szeretem az illatod! – mondta.
– Szeretném, ha befejeznéd ezt! – válaszoltam. Néhány percnyi némaság telepedett ránk. Azt hallgattam, hogyan veszi Bese a levegőt, miközben, bármennyire is próbáltam tiltakozni ellene, gondolataim egyre csak akörül forogtak, hogy igazából, nem is annyira rossz érzés, ha ő átölel. Bűnös gondolatok voltak ezek, amik kicsit még a saját személyiségemnek is ellent mondtak. De ha a makacs jellemvonásaimat és Besét egymással szembe állítottam elég sok dolog volt, ami az ő oldalára billentette a mérleg nyelvét. Például, hogy megvédett a banyától, vagy, hogy amulettet csináltatott nekem, vagy az, hogy megígérte, hogy megvéd, ha már a sors úgy rendelte, hogy hozzám száműzték.
– Min gondolkodsz? – biztos gyanússá vált neki, hogy nem tiltakoztam tovább.
– Semmi érdekesen.
– Csak nem én jártam a fejedben? – még úgy is, hogy nem láttam az arcát, éreztem, hogy szélesen elmosolyodik.
– Természetesen nem.
– Lehet, hogy még nem említettem, de a lidércek megérzik a hazugságot.
– Tuti kamuzol!
– Itt az egyetlen lény, aki nem mondd igazat az te vagy.
– Miért csinálod ezt?
– Mit?
– Hogy az idegeimet tépázod.
– Miért is? Nem tudom biztosan. Talán azért mert tetszik, amikor mérges vagy. Talán azért mert tetszik, hogy a közeledben lehetek. Talán azért mert tetszel nekem, vagy, talán azért mert úgy érzem, beléd szerettem.
Megállt bennem az ütő. Jól hallottam az előbb? Igen a fülemmel nincs semmi gond. Akkor biztosan csak tréfált. De a hangja olyan komoly volt, és én nem mertem hátrafordulni, hogy az arckifejezését is lássam.
– Most már tényleg nem beszélsz komolyan, igaz? – a hangom remegett és el-elcsuklott a zavaromtól. – Mármint te lidérc vagy. Lehetnek a lidércek egyáltalán szerelmesek? Főleg egy emberbe. Fogadjunk, igazából azt se tudod mi az a szerelem…
Felugrottam és felé pördültem. Az reméltem, hogy az arcán az a bizonyos fensőbbséges mosoly fog trónolni, és kinevet, amiért így bepánikoltam. Ehelyett olyan komolyan nézett rám, mint még egyszer sem azelőtt.
– Abban valószínűleg igazad van, hogy még soha nem voltam szerelmes. De abban nincs, hogy nem is lehetek az. És – előzte meg a ki nem mondott gondolatom -, már nagyon sok embert ismertem mielőtt itt kötöttem ki. El tudom dönteni, hogy ki az, akit kedvelek, és ki az, akit nem. Téged pedig nagyon kedvellek. És el fogom érni, hogy te is így érezz!
Ha tudta volna, hogy már ezektől a mondatoktól remegni kezdett a térdem, és összeszorult a mellkasom valószínűleg egy másodperc sem kellet volna, hogy arcára a győztesek vigyora üljön. De nem akartam ilyen könnyen beletörődni a dologba, így inkább vörösen égő arccal az ajtó felé vettem az irányt.
– Nekem most el kell mennem egy kicsit. Találtam egy részmunkaidős állást, amire jelentkezni akarok, szóval kérlek, ne csinálj semmi galibát, amíg nem vagyok! – az ujjaim már a kilincsen voltak, arra vártam, hogy mondjon valamit, de ő csak ült tovább némán, és engem bámult. – Hát akkor, szia!
Az állásról igazából nem is hazudtam. Egy közeli kis könyvesboltba kerestek eladót, és amikor telefonon beszéltem velük azt mondták nem gond, hogy nincs tapasztalatom. Ráadásul az üzlet a közvetlen közelemben volt, mindössze egy megállót kellett megtennem busszal és aztán pár utcát sétálnom. Az egész olyan volt, mintha nekem szánták volna az állást. Még épp csak kezdtem keresgélni a hirdetések között, amikor egy fiatal lány a kezembe nyomta a szórólapot. Szerettem olvasni, a könyvesbolti eladónők élete nem tűnt túl nehéznek, és még csak ingáznom se kellett volna. Igen, pontosan. Túl tökéletes volt.
Hamar meg is találtam a célállomást, az ajtó felett régi vágású cégér lógott, próbálva becsalogatni az embereket. A kirakat mögött feneketlen sötétség ásított, így egy pillanatra megtorpantam. Biztos voltam benne, hogy aznapra beszéltük meg a személyes találkozót. Már épp kezdtem volna kétségbe esni, amikor, egy fiú lihegve lefékezett mellettem. Ugyan abból az irányból érkezett, ahonnan korábban én, és arca ki volt pirosodva a futástól. Aranybarna haja göndör fürtökben kandikált ki hevenyészve a fejére biggyesztett sapkája alól. Megszólalni még nem tudod, de zöld szemeivel engem fürkészett. Első ránézésre olyan huszonhat évesnek saccoltam.
– Öhm, te lennél Levente? – Bár nem hittem, hogy ő lenne a bolt tulaja ilyen fiatalon, de úgy méregetett engem, mint aki ismer, miközben próbálta kicsit rendbe szedni magát.
– Szolgálatodra! Te pedig gondolom Zsuzsa vagy!
– Csak Zsu! – Akkor mégis ő a tulaj.
– Örülök, hogy megismerhetlek! – Kedves és barátságos hangja volt és szélesen mosolygott, miközben egy hatalmas kulcscsomót halászott elő a kabátja zsebéből. – Ne haragudj, amiért megvárakoztattalak! Sürgősen el kellet intéznem valamit…
Időközben sikerült megtalálnia a helyes kulcsot és bejutottunk az üzlet belsejébe. Levente a pult mögé lépett és felkapcsolta a lámpát. A plafonon lógó csillár mellet azonban még számtalan, a könyvespolcok tetején végigfutó fényfüzér is felgyulladt, aranyszínű ragyogásba vonva a helyet.
– Igyekszem kicsit barátságosabb hangulatot teremteni. Remélem neked is teszik a hely és máris belevethetjük magunkat a közös munkába!
– De hát még nem is kérdeztél tőlem semmit! – faggatózásra számítottam. Arra, hogy a tanulmányaimról kérdez, a szabadidős tevékenységeimről, hogy miért akarok dolgozni meg ilyesmiket. Nem arra, hogy idejövök és az enyém az állás.
– Én pontosan tudom, hogy te vagy a tökéletes választás! – volt valami különös a mosolyába, amit abban a percben nem tudtam hová tenni. Azonban pár pillanat múlva választ kaptam a kérdésemre. Bese olyan hirtelen jelent meg a semmiből, hogy összerezzentem ijedtemben. Azonban amikor rájöttem, hogy mit tett, hogy csak úgy a semmiből előtűnt egy ember előtt, a düh forró hullámként söpört végig rajtam.
– Mégis mit képzelsz? Most leleplezted magadat! – Hamar rájöttem, hogy nem is foglalkozik velem, hanem Leventével néz farkasszemet. Kettejük között csak úgy vibrált a levegő.
– Komolyan Levente? Ennél jobbat nem tudtál kitalálni? Őt használod fel arra, hogy engem előcsalogass?
– Várjunk csak, ti ismeritek egymást? – Semmi reakció. Engem egyszerűen levegőnek néztek.
– És mi van, ha igen? Máskülönben hajlandó lennél beszélni velem?
– Még szép, hogy nem! És most se fogok! – Ekkor végre hajlandó volt rám nézni. Megragadta a karomat és a kijárat felé kezdett vonszolni. – Mi most távozunk!
– Még mit nem! – Lábamat szilárdan megvetettem és megkapaszkodtam az egyik könyvespolc szélében. – Addig nem megyek sehova, amíg el nem magyarázzátok, mi folyik itt!
Bese egy darabig csak némán szórta rám a dühét, de aztán az egész tartása elernyedt.
– Zsu, ő itt Levente a garabonciás. Levente ő itt Zsu az ember.
Ekkor újabb váratlan fordulat következett be. A pult mögötti faliszőnyeg hirtelen megmozdult, feltárva a mögötte lévő ajtót, amin egy lila villanás tört be a helyiségbe.
– Beseee! – Egy fiatal lány volt, kinézetre alig több mint tizenöt, világító lila hajjal és olyan porcelánbaba arccal, mintha nem is élőlény lett volna. A legnagyobb meglepetésemre egyenesen a lidércre vetette magát és a nyakába csimpaszkodott.
– Már csak te hiányoztál! – Bár a fiú próbálta levakarni magról a lányt a szája sarkába mintha egy pici mosoly játszott volna. Valamiért zavart az a mosoly.
– Annyira rég láttalak! És most úgy örülök, hogy itt vagy! – a ciklon még mindig nem eresztette el Besét, sőt számomra úgy tűnt egyre hevesebben öleli.
– Már elnézést a kérdésért, de te ki vagy? – Háromszor kellett feltennem a kérdést, mivel úgy tűnt senki nem halotta. Mivel harmadszorra sem méltattak válaszra, Bese nagyon belefeledkezett a kis lilaság ölelésébe, Levente meg nekiállt könyveket pakolászni, úgy döntöttem rám nincs tovább szükség. Megigazítottam magamon a kabátot és kiléptem az utcára. Majd este kikérdezem Besét. Már ha hazajön az este. De igazából kit érdekel, hogy hazajön-e? Mert engem bizony egy cseppet sem! Arra persze hamar rájöttem, hogy ha Levente sem ember, akkor valószínűleg a lány sem az. De már nagyon elegem van Beséből és az ő világából! Még alig egy órája, hogy azt mondta kedvel, erre most hagyja, hogy a szemem láttára valaki más a nyakába másszon. De végül is miért is zavar ez engem annyira? Nem mintha én szerelmes lennék belé. Ha pedig nem vagyok szerelmes, féltékeny sem lehetek. Mert én nem vagyok szerelmes. Egy kicsit sem. Maximum jó barátnak gondolom. Egy nagyon közeli barátnak. Nem, nem vagyok szerelmes!
Már a buszmegállónál jártam, magamban ismételgetve a mantrámat miszerint nem szerettem bele Besébe, amikor gondolataim tárgya utolért.
– Zsu várj már meg!
– Miért kéne várnom? Látszólag nagyon jól elvoltál ott nélkülem is! – Annyira dühös voltam rá. – Nem kell neked játszanod a hősömet! Élhetjük a saját életünket ki-ki a magáét szépen egymás mellett! – Észre sem vettem, hogy kiabálok, de pár járókelő lelassított mellettünk. – Ott maradhattál volna barátaiddal! Engem meg egyszerűen tekints szükséges rossznak. Ha néha összefutunk a lakásban, akkor majd kikerüllek!
– Először is – idáig csendben tűrte a kiakadásom, de most erősen félbeszakított-, már mondtam neked, hogy nem tudok messze kerülni a mobilodtól és a laptopodtól! Másodszor…
– Nem érdekel a másodszor! –Most csak azért sem hagyom neki! – Itt a telefon vidd magaddal és légy boldog a kis barátnőddel!
Egyszerűen fél kézzel elkapta a felé repülő kis készüléket. Ahogy hosszú ujjait köré kulcsolta arcán széles mosoly terült szét.
– Már értem!
– Semmit sem értesz Bese! Menj vissza a könyvesboltba, engem meg csak hagyj békén!
– Zsu te féltékeny vagy!
– Nem vagyok féltékeny! – Még szép, hogy nem vagyok. Ahhoz szeretnem kéne őt.
– De az vagy! – Annak a szemétnek volt képe még közelebb jönni és átölelni! Olyan szorosan tartott, hogy ellenkezni se tudtam. Ahogy ott álltunk némán, mert a hirtelen közelsége belém forrasztotta a többi mondandóm, olyan volt, mintha egy picit megfagyott volna az idő. Besének különleges illata volt. A füst összetéveszthetetlen aromája keveredett valami mással, ami egy picit a nyár fűszeres illatára emlékeztetett. Lassan a dühtől feszülő izmaim elernyedtem és a testem, minden határozott tiltakozásom ellenére, belesimult a lidérc védelmező karjaiba.
– Ezt vehetem igennek?
– Mire is?
– Arra, hogy féltékeny vagy.
– Talán…
– Nekem most ez is elég. Egyenlőre. De hidd el, nemsokára kicsikarok belőled egy rendes vallomást!
– Majd ha fagy!
– Most viszont tényleg vissza kell mennünk a könyvesboltba. Te akartad, hogy elmagyarázzam a helyzetet, szóval ne menekülj előle, hanem viseld nagylány módjára a következményeket! – Megbontotta az ölelést és kézen fogott. Először tiltakozni akartam és elhúzni a kezem, de ő csak mosolygott és még szorosabban kulcsolta össze az ujjainkat.
– Mint már előbb is mondtam Levente egy garabonciás. Azért kaptad az állásajánlatot, mert tudta, hogy így a közelembe tud férkőzni. A lány, akit láttál egy tündér volt, név szerint Csente.
– Van köztetek valami? – Már amikor kimondtam megbántam a kérdést. –Nem is akarom tudni! Inkább azt mondd meg miért akart Levente a közeledbe férkőzni!
– Mivel tudom, hogy este álmatlanul hánykolódónál az első kérdésen rágódva elmondom, hogy nincs köztünk semmi. Csak Csente szeretné azt képzelni, hogy van. Már többször elmagyaráztam neki a dolgot, de nem akarja megérteni. A második kérdésre pedig az a válasz, hogy nem tudtam kiszedni belőle, mivel elrohantál. De valószínűleg valami életveszélyes dologra akar rávenni.
– Gyakran csinálsz életveszélyes dolgokat?
– Csak ha csinos hajadonokat kell megmentenem! – Amikor látta, hogy a válasza kellőképp felbosszantott elnevette magát. – Ígérem, mostantól te leszel az egyetlen, akit meg akarok menteni.
Közben visszaértünk a könyvesbolthoz. Bese elengedte a kezem, hogy előreengedjen az ajtóban, de utána elém lépett, mintha védeni akarna a bent lévőktől.
Csente a bolt közepében álló pulton ült, aprócska lábait vidáman lóbálta. Felugrott, amikor meglátta Besét, a színes nyári ruha, amit viselt csak úgy lobogott mögötte. Attól is fázni kezdtem, ha csak ránéztem csupasz karjaira és lábára. Valószínűleg újra a lidérc nyakába akart ugrani, de Bese ez alkalommal sokkal erélyesebben hárította.
– Csente örülnék neki, ha ott maradnál ahol vagy! Már ezerszer elmondtam, hogy én nem érzek semmi olyat irántad! – A szavai nagyon kemények voltak, és én aggódva néztem a lányra, a szomorúság jeleit keresve, de ő csak megrántotta a vállát és visszaült a trónjára, a pult tetejére. Levente ekkor lépett elő a falikárpit mögül jó adag könyvet egyensúlyozva.
– Örülök, hogy visszajöttetek! – Nekiállt felpakolni a könyveket a megfelelő polcra, de láttam, hogy a szeme sarkából Besét méregeti.
– Csak gyorsan mondd, el mit akarsz! – A lidérc hangja türelmetlen volt.
– Kivételesen semmit. Csak gondoltam egy barátnak illik figyelmeztetnie, hogy Mirigy lidércekre vadászik.
– Nem tudtam, hogy barátok vagyunk.
– Pedig igen, bár lehet neked tényleg nem tűnt fel. Jobban tennéd, ha jobban megbecsülnéd a barátaidat. Nem hiszem, hogy rajtam kívül sok lenne! – A csípős megjegyzésre Bese arcán megrándult egy izom.
– Azt is tudod, mit akar Mirigy a lidércekkel?
– Miért nem veszitek le a kabátot és jöttök beljebb? Azt hiszem, ezt nem tudom két perc alatt elmondani! – Az utolsó könyvet is a helyére csúsztatta, majd az ajtó melletti fogasra mutatott: – Oda akaszthatjátok a cuccotokat, ti pedig gyertek be hátra!
Miután letettük a kabátokat követtük őt és a tündérlányt a rejtett ajtóhoz a szőnyeg mögött. Egy nappaliba jutottunk, ami kellemes melegséget árasztott magából. A falakat faburkolat fedte, hatalmas rongyszőnyegek voltak egymásra terítve, ülőhelyet pedig úgy tűnt a világ minden tájáról szállítottak ide. Volt ott többek között pár babzsák, nagy párnák, viktoriánus kort idéző elegáns fotelek meg egy bőr kanapé is. Besével a kanapéra telepedtünk le, Levente pedig velünk szembe az egyik fotelbe. Csente eltűnt, hogy kerítsen nekünk valami harapnivalót. Nem került el a figyelmem, hogy amióta visszajöttünk ellenségesen méregetett, és az sem javított a helyzetemen, hogy Bese azóta újra a kezemet fogta. Úgy tűnt neki ez tök természetes és az persze egy kicsit sem érdekelte, hogy én ettől mennyire kellemetlenül éreztem magam.
– Most már elárulod végre, mit tudsz Mirigyről? –Bese nem is lehetett volna türelmetlenebb.
– Persze, persze! – Közben visszatért a tündérlány egy tálcán bögréket és némi süteményt egyensúlyozva. Terhét letette a szoba közepén álló asztalra, majd miután elvette a saját italát leült az egyik párnára. A teának fantasztikus illata volt, a frissen szedett gyümölcslére emlékeztetett, amit gyerekkoromban a nagymama kertjében gyűjtöttünk. Mivel azonban a pontos fajtát nem tudtam meghatározni úgy sejtettem, hogy a teafű nem a mi világunkból származik. Óvatosan Besére sandítottam, aki egy biztató mosollyal jelezte, hogy nyugodtan ihatok belőle. Az íze is olyan remek volt, mint az illata. A fűszeres folyadék pillanatok alatt átmelengette minden porcikám és kellemesen ellazított. Levente is kortyolt párat a saját bögréjéből, majd ijesztően komoly arccal újra felénk fordult.
– Egyenlőre annyit tudunk, hogy különböző rangú lidércek estek áldozatul neki. Azt, hogy pontosan mire használja a mágiájukat még nem tudták kideríteni, mivel sajnos eddig senki nem élte túl a dolgot, hogy elmondhassa. Egyre erősebbek áldozatokat keres magának, ezért láttam mindenképp fontosnak téged is értesíteni a dologról, bár be kell, valljam ezzel Szélanya kifejezett utasítása ellen cselekszem.
– Miért tiltotta meg, hogy ezt elmondd?- Bese arca feszültté vált a halottaktól. Valószínűleg félt a választól. Levente segélykérően Csentére pillantott, de a lány csak lesütötte a szemét és úgy tett mintha valami nagyon érdekes dolgot fedezett volna fel a ruháján. A garabonciás továbbra is habozott és éreztem, hogy mellettem Bese minden pillanattal egyre idegesebb lesz.
– Mert… – Levente nagy levegőt vett, mintha próbálta volna egybesűríteni az összes bátorságát – Azért, mert már csak a te mágia szintedről nem kapott el lidércet. És mindenki tudja, hogy te vagy a legerősebb. Mirigy valószínűleg ezekben a pillanatokban is téged keres.
– És te puszta szívjóságból ennyit fáradoztál, ráadásul kockára teszed a nyakadat, csak azért, hogy ezt elmondhasd nekem? – Bese hangja úgy hasította ketté a levegőt, mint egy fagyos acélpenge.
– Majdnem. Igazából ide lettünk küldve, hogy megfigyeljünk téged, és ha úgy adódna, akkor megvédjünk. De figyelmeztetni tényleg azért figyelmeztettelek; mert a barátodnak tartom magam.
Éreztem, hogy Bese valami gúnyos vagy éppenséggel gonosz mondattal akar visszavágni, így gyorsan közbeszóltam:
– Jó, ha az embernek vannak barátai, akik törődnek vele. Egyetértesz velem Bese? – Tekintetemet az övébe fúrtam nyomatékosításként. Egy darabig rezzenéstelenül állta, de aztán az arcizmai elernyedtek és halvány mosoly jelent meg a szája szegletében.
– Igazad van Zsu. Köszönöm Levente, hogy elmondtad.
– Mihez szándékozol most kezdeni? – A csilingelő hangra összerezzentem. Időközben egészen megfeledkeztem a tündérlányról.
– Kivárok. Megpróbálok információkat szerezni Mirigyről, és gondoskodom róla, hogy Zsunak semmiképp ne eshessen semmi baja.
– Tudod, én még mindig szívesen felvenném ide. Így legalább akkor is szem előtt lenne, ha neked dolgod akad.
– Ne merészeljetek helyettem dönteni! – duzzogva karba fontam a kezeimet a mellkasom előtt és gyilkos pillantást lövelltem a két fiúra.
– Miért nem szeretnél itt dolgozni? – Ugyan a mondat, ami Levente szájából elhangzott egy kérdés volt, de láttam, ahogy a kék és a zöld szempár összevillan, és már tudtam, hogy nincs más alternatívám. Az állásra pedig tényleg szükségem volt.
– Le se tagadhatnátok, hogy barátok vagytok, ti kis összeesküvők! – megadóan magam elé emeltem a kezeimet.
– Akkor most, hogy ezt szépen megtárgyaltuk ideje mennünk! – Bese felpattant és engem is magával vonszolt, időt sem hagyva, hogy rendesen elköszönjek. Levente az ajtóból még utánam kiáltotta, hogy holnap vár dolgozni, aztán elnyelt minket az emberek forgataga.

Négy napja dolgoztam már Leventének suli után és négy napja őrlődtem kétségek közt magamban. Azt hittem azok után, hogy tettem Besének egy „félvallomást” majd le se fog szállni a témáról, de nagyon nem így történt. Teljesen belemerült a saját kis varázslatokkal tarkított, virtuális világába, én meg örülhettem, ha néha sikerült őt pár percre elcsípnem, amíg az én valóságomban tartózkodott. Arról pedig egyáltalán nem tudtam információkat szerezni, sem tőle, sem Leventétől, hogy mi is van azzal a hatalmas veszéllyel, ami árnyként vetült a mindennapjainkra.
Fáradt sóhaj kíséretében csuktam be a lakásajtót, majd nekivetettem a hátam és lecsúsztam a padlóra. Odakint már majdnem teljesen sötét volt, így a lakásban se nagyon lehetett látni, de valamiért nem volt kedvem villanyt kapcsolni. A szobámból kék fény szűrődött ki, amit a laptopom kijelzőjével azonosítottam.
– Bese itthon vagy? – Csak nem remény volt a hangomban? Nem akartam én valami cukormázas hősnő lenni, pedig most épp úgy nézhettem ki.
– Szólítottál, hercegnőm? – Bár ez a mondat tökéletesen illett hozzá, ahogy fölöttem állt valami nem stimmelt vele. Nem volt ott az arcán az a jól ismert mosoly. Rossz érzés fogott el, ahogy a szemébe néztem. A lángok most sokkal inkább a viharos óceán hullámaira hasonlítottak, mint a máskor megszokott nyári tábortűz vidám táncához.
– Mostanában keveset beszélünk nem? Nem akarsz ideülni mellém?
– Tudod az ajtó nem épp a legjobb hely a meghitt romantikázáshoz. Ráadásul nem úgy volt, hogy valami sürgős dolog miatt a könyvesboltban kell maradnod?
– Én semmi ilyesmiről nem tudok. És ki mondta, hogy romantikázni akarok csak egyszerűen… – ideges rángás futott át Bese arcán, ami belém fojtotta a magyarázkodást. – Minden oké veled?
– Persze! – Néhány pillanatra elhallgatott és fölöttem az ajtót kezdte tanulmányozni. – Tényleg most jut eszembe, kaptál egy e-mailt az egyetemről, hogy be kéne ugranod pár nyomtatványért. Azt mondták sürgős, szerintem, ha most indulsz, még odaérsz!
– Már ezerszer kértelek, hogy ne nézz bele az e-mailjeimbe!
– De fontosnak tűnt! Na, gyere, segítek felállni! – Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen a földről. Máskor mindig forró és bizsergető érintése most jeges volt, ahogy a kezem az övébe simult. Egy rántással felhúzott a földről, és már kint is találtam magam az ajtó másik oldalán. Szorongva igazítottam meg a sálamat, és ahogy leértem a sötét utcára a rosszérzésem egyre csak nőtt. Valami nem stimmelt Besével. Piros szövetkabátom zsebéből előhalásztam a telefonom, hátha valami magyarázatra lelek benne, de nem várt egyetlen megváltó üzenet sem. Eszembe jutott, hogy Bese valami könyvesbolti krízist említett, így kikerestem ez üzlet telefonszámát. Levente három csörgés után vette fel.
– Mi újság Zsu? Itt felejtettél valamit?
– Bese azt mondta, hogy valami sürgős ügy adódott a boltban – Nem tudtam eldönteni milyen választ várok. Azt akartam-e, hogy Levente igazolja Besét? Vagy valami mást?
– Én nem tudok semmi ilyesmiről. Várj csak egy picit! – A vonal túlsó végéről alig halható beszélgetés majd Levente hangos káromkodása hallatszott. Egyre kevésbé értettem a helyzetet, viszont helyette kezdtem bepánikolni.
– Zsu hol vagy most? – a mindig vidám hang most olyan élesen volt, mint az acél csengése.
– A lakásom előtt, de miért…?
– Voltál fent? Találkoztál Besével személyesen?
– Igen, az ajtóban találkoztunk, de elküldött egy egyetemi papír…
– Azonnal ide kell jönnöd. Úgy tűnik Mirigy rátalált Besére. Valószínűleg akkor is ott volt már, mikor te befutottál. Gyere ide a boltba, itt biztonságba leszel. Csente eléd megy, én pedig azonnal indulok Bese után!
– Mi? Várj! Levente! – a vonal másik vége már rég elnémult, mire felfogtam a szavakat. Tettem egy bizonytalan lépést előre, miközben az agyam szélsebesen kattogott. A sírás erőszakkal akart kitörni belőlem, de most először az életben hasznomra vált az akaratosságom és visszafogtam a könnyeim. Tisztán kellett gondolkodnom. Bese halálos veszélyben volt, de lehet, hogy még mindig a lakásban voltak. Engem csak néhány méter választ el tőle, de Leventének hosszú percekbe fog telni mire ideér. Még soha nem harcoltam utcai rabló ellen sem, nemhogy egy démon ellen, de hátha legalább időt tudok nyerni. Nem akarom elveszíteni Besét! Bármilyen sokat is panaszkodtam meg mérgelődtem eszembe se jutott, hogy esetleg eltűnik az életemből. Ideje, hogy kiálljak mellette!
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, ahogy a lakás felé tartottam. Hatalmas robajjal csaptam ki az ajtót, a hajam kiszabadult a fonatból és a tincsek őrült kígyók módjára tekeregtek a fejem felett és Bese nevét sikoltottam. Aztán teljes sötétség.

Kótyagos gondolatokkal és lüktető fejfájással tértem magamhoz. Valahol kint feküdtem a szabad ég alatt, felettem a csillagok milliói ragyogtak. A fővárosban soha nem látni őket ilyen fényesnek. Olyan volt, mintha nem csak felettem, de mellettem is egy hatalmas csillag sziporkázna. A közelemben lévő csillag kellemesen melegített, de ahhoz elég messze volt, hogy ne égessen meg. Behunytam a szemem és élveztem néhány pillanatig a lágy meleg simogatását. Aztán eszembe jutott, hogy én voltaképp bajban vagyok. Újra kinyitottam a szemem. Mellettem egy máglya lobogott, nem pedig egy csillag, és a szél monoton kántálást sodort felém.
A hang irányába akartam fordulni, de nem ment. A testem teljesen lebénult. A pánik vörös köde le akart rám csapni, amikor hirtelen bevillantak az este emlékei.
Nem volt túl sok, csupán arra emlékeztem, ahogy hárpiaként berontok a szobába majd egy vénséges nő elvakít valami varázslattal. Az utolsó kép az agyamba Bese kék tekintete volt. Döbbenet és aggodalom volt benne. Aggódott, de nem maga miatt. Az az idióta képes volt még akkor is értem aggódni! A harag, szerencsémre elűzte a pánikrohamot, és újra ura lettem a gondolataimnak. Megállapítottam, hogy a szemeimet gond nélkül irányítom, így igyekeztem felmérni a környezetem. Nem jutottam sokkal többre, mint amit ébredésemkor már felfedeztem. Egy tisztáson feküdtem, a máglya és a kántálás tőlem jobbra volt, balra pedig magas fenyőerdő keretezte a látóterem. Éreztem, hogy valami kemény nyomja a vállamat, de már nem tudtam rájönni mi az, mert egy aszott arc jelent meg felettem:
– Nocsak, nocsak! Felébredt a kisasszonka’ végre? – Mirigy foghíjas fekete mosolyától igencsak kikívánkozott belőlem egy sikoly, de sajnos a szám továbbra sem volt hajlandó mozdulni. Fekete bogárszemei végigpásztázták magatehetetlen testemet, aztán elégetetten megnyalta cserepes, penge vékony ajkait. – Ne zavarjon a mozdulatlanságod, hamarosan már nem fog számítani, meglátod!
Éreztem, ahogy a táltosmedál a bőrömnek nyomódik, és mintha kicsit felmelegedett volna. A melegség felszivárgott az arcomba. Mirigy arcán kíváncsiság jelent meg, amikor a szám széle aprót rándult.
– Na, mid van neked madárka? – hosszú körmei letépték a ruhát a mellkasomról, de riadtam visszakapta őket, ahogy meglátta a medált. – Ilyen szép csecsebecsét kaptál attól a kis lidérctől mi? Persze az én varázserőm ellen nem sokat tehet, ezt gondolom észrevetted!
Olyan volt a hangja, mint amikor a kréta megcsikordul a táblán. Libabőrös lett tőle mindenem. A kis ékszer közben az arcizmaimba majdnem teljesen visszahozta az életet.
– Nagyon fontos lehetsz a számára, nem igaz? És te visszajöttél érte, hogy megmentsd, buta kis fruska! Pedig hajlandó lett volna önként velem jönni, csak azért, hogy téged ne bántsalak! De te olyan kis buta voltál! – gonoszul felnevetett, amire válaszképp, és azért, hogy biztosítsam róla, az arcizmaim már működnek, a szeme közé köptem. Ha igazi városi lány lettem volna, tuti nem tudtam volna megtenni, de most hálát adtam a szomszéd fiúnak, aki az egyik régi, forró nyáron megtanított rá.
– Te szemtelen kölyök! – Mirigy hangosan felvisított, majd kérges tenyere az arcomon csattant. Fájó vörös folt maradt utána, a karmai nyomán pedig egy pár vérző csík. – Az átkozott lidérc meg bemenekült ebbe itt! – A vállamnál lévő mobilhoz kapott, ami eddig nyomott. – De majd veled előcsalogatjuk onnét, elő ám!
– Úgyse fog sikerülni, vén banya! – ha máshogy per pillanat képtelen is voltam, legalább a szavaimmal harcolni akartam.
– Nem? Majd meglátjuk te kis cafka, hogy ki nevet a végén! – Éreztem, hogy az izmaimat gúzsba kötő varázslat elillan, de csak egy pillanat volt az, amíg ura voltam magamnak, mert a következő percben már a talaj felett lebegtem, csuklómra és bokámra pedig kötél tekeredett. Fájdalmas kiáltással vágódtam a földnek közvetlenül a méteres magasságba szökő tűz mellett. Fel akartam állni, de a kötél a lábaim körül túl szoros volt, ráadásul az eddigi mozdulatlanság miatt a végtagjaim még olyanok voltak, mint a kocsonya. Mirigy ismét fölém hajolt, foltokban hiányzó, zsíros fekete haja az arcomba hullott. Riadtan próbáltam hátrébb húzódni egy kicsit, de megragadta a tarkóm és nem eresztett. Alacsony termetével és kiálló csontjaival első ránézésre gyenge kis anyókának tűnt, de valójában fel kézzel simán mozdulatlanul tartott. Megijesztett ez az erő, és már közel sem próbáltam olyan hevesen szabadulni.
– Akkor lássuk, meddig megy el a te hűséges lidérced! – szabad kezével felkapott egy hosszú ágat és a tűzbe tartotta. – Kínozhatnálak persze varázslattal is, de kár lenne erre pazarolni az erőmet, meg valószínűleg az ilyesféle támadásokat még képes lenne a kis amuletted kivédeni.
Tekintetem a mobilra siklott, ami ott hevert mellettünk a fűben, majd a lassan parázsló botra. Mirigy a földhöz nyomott és teljesen leszakította rólam a télikabátom.
– Ez volt a kedvencem, te szemét! – Könnyű volt sértegetni őt, akkor is, ha minden idegszálam a menekülésért könyörgött. Tökéletesen tisztában voltam vele, mit tervez azzal az izzó bottal, de úgy döntöttem Beséért ki fogok tartani. Erőt merítettem abból az utolsó képből, ami a fejemben élt a fiúról, ahogy értem aggódik, ahogy megdöbben, amikor belépek a szobába.
– Felkészültél aranyoskám? – Mirigy kivette a pálcát a tűzből és ráfújt egyet, még jobban felélesztve a parazsat a végén. Félrerántotta a pulcsit a hasamról és habozás nélkül a bőrömhöz nyomta frissen készült kínzóeszközét.
– BESE!!! – üvöltésem hosszan visszhangzott a sötétségben. Szememet elöntötte a könny, a fájdalomtól az ájulás és a tudat határán egyensúlyoztam. – Bese bármi történik, ne gyere elő!
Néhány pillanatra elveszthettem a kapcsolatot a valósággal, mert mire legközelebb feleszméltem Mirigy újra a tűzbe tartotta a botot és gonosz mosollyal méregetett.
– Szívós jány vagy, az tény! A legtöbb áldozatom már azelőtt feladja, hogy ehhez kéne folyamodnom!
– Dögölj meg! – Összekötözött kezem a felhólyagosodott bőrre szorítottam Olyan forró volt, mintha még mindig tűz égetné.
– Mindjárt kapod mellé a másodikat is ne aggódj! Nagyon szófogadó kutyát neveltél, mert a kis szerkezet meg se rezdült a sikolyodra! Vagy lehet, hogy igazából nem is érdekled őt?
– Elég klisés ez a trükk! Csak el akarsz bizonytalanítani! Megeteted velem, hogy Bese igazából nem is szeret, csak egy eldobható eszköz vagyok és akkor majd könyörögni fogok, hogy engedj el érte cserébe, igaz? Nos, nagyot tévedsz! – felszisszentem, ahogy egy picit is megmozdultam, pedig igyekeztem elnyomni a fájdalmat.
– Most még nagy a szád mi? – A hajamnál fogva talpra rántott, de csak azért, hogy utána a combomba döfje az égő botot. A fájdalom még pokolibb volt, mint első alkalommal, artikulálatlanul üvöltöttem, ahogy kifordult alólam a föld és a melegtől elszenesedett fű közé zuhantam. A szememből annyira folyt a könny, hogy semmit nem láttam, a lábam és a hasam pedig elviselhetetlenül fájt. Nem olyan régen még csak egy egyszerű egyetemista voltam, akkor most miért kell ezt elviselnem? A kín újra és újra belém mart és már alig tudtam felidézni Bese arcát. De azért ott tartottam az emlékét magam mellet, abba kapaszkodtam, amikor Mirigy harmadszor is felemelte az égő botot, keresve a következő helyet, ahova lesújtson.
– Elég! – Bese hangja volt az, és bár most egyáltalán nem akartam hallani, egy kicsit megkönnyebbült a testem.
– Előbújt a lidércfiú? Ennyire bánt, hogy a kisjány szenved helyetted? – Mirigy nem fordult a hang felé, de eldobta a parázsló botot.
– Hagyd őt békén Mirigy! – Bese belépett a tűz fénykörébe. Arca sápadt és rémült volt, ahogy rám nézett. Próbáltam erősnek tűnni a kedvéért, de könnyáztatta arcom nem lehetett túlságosan szívderítő látvány. – Itt vagyok, és önként neked adom az erőm, ha őt visszaküldöd a városba!
– Bese ne csináld! Nem azért szenvedtem, hogy te most gyere és eljátszd a mártírt!
– Hallgass már te! – Mirigy könyörtelenül hasba rúgott, ami a friss seb miatt ezerszer jobban fájt, mint kellett volna. Az ajkamba haraptam, hogy ne sikítsak, éreztem a kiserkenő vért, és magzat pózba gömbölyödtem. Bese egy szempillantás alatt mellém guggolt, kezét aggódva futtatta végig izzadságtól csatakos arcomon.
– Annyira sajnálom Zsu! Az egész az én hibám! – mintha könnyeket pillantottam volna meg a szemében, de lehet, hogy a sajátjaim miatt már nem láttam tisztán.
– Bese, ha most feladod, esküszöm, visszavonom azt, hogy kedvellek! – Ahogy a kék tekintetét fürkésztem melegség áradt szét bennem, olyan, amit még soha nem éreztem. Eldöntöttem, hogy csak akkor akarok innen élve kijutni, ha ő is velem jön.
– Elég lesz már galambocskák!
Bese harciasan pattant fel a földről és úgy állt meg, hogy testével eltakarjon a démon elől. Kék szikrák pattogtak körülötte, ujjai körül pedig lángcsóvák tekeregtek.
– Ugyan minek ez a harciaskodás! Egyedül még te sem tudsz elbánni velem! Ne legyél olyan nagyra magaddal lidércke!
– Attól függetlenül meg fogom próbálni! Felkészültél öreganyám? – az utolsó szavak szinte káromkodásnak tűntek a szájából.
– Neked nem fog szerencsét hozni, hogy így szólítottál!
Bese gyorsan mozdult, de Mirigy is, így könnyűszerrel kikerülte kék lángokat és szinte azonnal vissza is támadt. Megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, hogy lássam a pontos történéseket, mert a hadakozók egyre távolabb kerültek tőlem. Hamarosan már csak néhány kék vagy vörös villanás volt, amit láttam, így inkább a saját problémám felé fordítottam a figyelmem.
Valami éles tárgyat kerestem a közelembe, amivel megszabadulhattam volna a kötelektől, de sajnálatos módon semmit nem találtam, ráadásul minden apró mozdulat pokoli fájdalmat okozott.
– Majd én segítek! – Egy árny jelent meg mellettem. Először sikítani akartam, de aztán felismertem a hangot, ami kicsit mindig a tavaszi napfényre emlékeztetett.
– Csente! Inkább Besének segíts, kérlek! – bár nem szívleltem túlságosan a lányt, most elmondhatatlanul örültem neki.
– Levente már ott van! – letérdelt mellém és megszabadított a béklyóktól. –Fel tudsz állni?
Igent intettem a fejemmel, majd óvatosan talpra kászálódtam. Amikor azonban kiegyenesedtem és a combomon valamint a hasamon egyszerre húzódott meg a bőr, a fájdalom erős hulláma elsöpörte ingatag egyensúlyomat. Csente vállába kapaszkodtam, ahogy keserű epe tört fel a torkomon.
– Csak nyugalom! Ilyen kínzás bárkit megviselt volna! – a tündérlánynak meglepően nyugodt és kedves volt a hangja, ahogy félrekotorta a hajam, mialatt én kiadtam a gyomrom teljes tartalmát.
Néhány perc alatt sikerült összeszednem magam, és a megmaradt méltóságom. Azonnal Bese után akartam rohanni, de még Csente támogatásával is csak lassan tudtam járni.
– Hagyj itt inkább és menj segíteni a fiúknak!- engedtem el a tündér vékony karját. – Nekem már úgyse vesztiek hasznomat.
– Biztos vagy benne? – éreztem a hangjában ez elfojtott indulatot, hogy menni akar segíteni és nem örül túlzottan, hogy helyette engem kell pesztrálnia.
– Menj már! – Találtam egy nagyobb követ, amire fáradtan lerogytam. Figyeltem, ahogy Csente alakját is elnyeli az éj, majd rám borult a sötétség. A fenyők közül néha elért hozzám a harc zaja, de lassan elöntötte a testem a forróság, és bármennyire is küzdöttem ellene, elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal.

Puha párnak között tértem magamhoz, ismerős por és bőr illata lengett körül. Mire kinyitottam a szemem már tudtam, hogy a könyvesbolt hátsó szobájában vagyok. Mindenem pihekönnyűnek éreztem, olyan volt, mintha nem feküdnék, hanem repülnék. Az emlékek lassan szivárogtak be a fejembe a csatáról, Mirigyről, meg az égető fájdalomról. Most olyan távolnak tűnt az egész, így nem láttam értelmét, hogy foglalkozzak vele. Végül is lehet, hogy csak álmodtam, hiszen most itt vagyok, és jól érzem magam.
A kezem ekkor a hasamra tévedt és két furcsaságot is meg tudtam állapítani. Egy: Nem viseltem semmit a fehérneműn kívül, és kettő: a hasamon jól látszik az égés nyoma, bár már csak egy fehér sebhely az egész. Szóval mégsem álom volt. Tehát akkor tényleg veszélyben voltunk. Az agyam még nem forgott olyan gyorsan, mint szerettem volna, így csak lassan tudtam levonni a végső következtetést.
– Bese! – a kétségbeesett kiáltásomra azonnal kivágódott az ajtó és a lidérc rontott be rajta.
– Zsu! Végre felébredtél! Egy percre hagylak itt és te pont ráérzel! – Egyenesen rám vetette magát, és szorosan átölelt. – Annyira aggódtam! Azt hittem soha nem kelsz már fel!
Éreztem, hogy az egész teste remeg. Gyengén viszonoztam az ölelést, amikor az agyam megint kapcsolt egyet, és felhívta a figyelmem hiányos öltözetemre. Ijedten löktem el magamtól Besét és elvörösödve magam elé kaptam egy pokrócot.
– Csak nem szégyenlősködünk? – hegyes fogai kivillantak, ahogy rám mosolygott. Hirtelen úgy éreztem, mintha ezer éve láttam volna utoljára ezt az idegesítő vigyort. Nekem is kedvem támadt tőle elmosolyodni, bár éreztem, hogy az enyém nagyon fáradtra sikerült.
– De mi történt? Emlékszem, hogy leültem egy kőre, mert nem bírtam tovább menni, Csente pedig elment neked segíteni…
– Hármunknak sikerült végeznie a banyával. Tudod egy garabonciáskönyv és egy lidérc lángja még a legvérmesebb démonnal is elbánik.
– Akkor Mirigy meghalt?
– Hát azt nem egészen. Ő egy ősi lény, egyidős az első élőlénnyel a Földön. Nem olyan egyszerű megölni. De az biztos, hogy egy darabig nem lesz vele dolgunk.
– Mindenki jól van? – annyi kérdés volt a fejembe, te tudtam, hogy egyesével kell föltennem őket, mert ha nem a sok információtól megint elszédülnék.
– Igen, rajtad kívül senki nem szerzett komolyabb sérülést – Bese arca megint elsötétült. – Nem is értem, hogy juthatott eszedbe ekkora hülyeség! Nem akartam hinni a szememnek, amikor berontottál, hogy megments engem! Mégis mit képzeltél? Majdnem belehaltam, amikor az az átkozott démon kínozni kezdett! Mit tettem volna, ha meghalsz?
A fejét a vállamba fúrta, és éreztem, hogy belülről rázza az elfojtott zokogás.
– És szerinted én mit csináltam volna, ha te halsz meg? Ne legyél önző Bese! – a könnyeim végigcsorogtak az arcomon forró barázdát hagyva maguk után. – Szerinted akkor mi lett volna velem?
Néhány percig csak csöndben ültünk mozdulatlanul és hagytuk, hogy az érzelmek, a felgyülemlett izgalom, félelem, harag, gyűlölet és kétségbeesés végigsöpörjön rajtunk, majd végleg magunk mögött hagyjuk őket. Amikor mindketten úgy, ahogy megnyugodtunk Bese törte meg a csendet:
– Te vagy a legbátrabb személy, akit csak ismerek! Annyira hálás vagyok neked! Szóval köszönöm.
– Ennyit csak megtehet az ember lánya a lakásán potyázó lidércért, nem igaz? Egyébként eszembe jutott még egy kérdés! Mi az a garabonciáskönyv?
– A könyvem, amiből a varázsaltokat, vagy éppen a sárkányt tudom kiolvasni. – Levente mosolyogva lépett be a szobába kezében egy tálca süteménnyel és egy gőzölgő bögrével. – Örülök, hogy felébredtél Zsu! Nagyon aggódtunk érted és most örülünk, hogy megint köztünk vagy!
– Köszönöm Levente! – elragadtam egy süteményt és a számba tömtem. A finom vanília jólesően melengette át a bensőmet.
– Én most magatokra hagylak titeket még egy kicsit, de ha bármi kell, csak szólj! Csente is itt van, majd később ő is szeretne látni. Igazából majdnem annyira aggódott érted, mint Bese! – Levente egy sokat sejtető mosollyal távozott a szobából.
– Bese! Mennyi ideig voltam eszméletlen?
– Két napig.
– De hát az lehetetlen? Annyi idő alatt nem gyógyulhattak be ennyire a sebeim!
– Azt Csentének köszönd, meg a tündérkencéinek. Bár a heget még azok se fogják tudni eltüntetni… – Nem akartam újra elszomorítani őt, de úgy látszott sikerült.
– Azok igazából nem zavarnak! Bár így valószínűleg már nem vagyok valami vonzó! – kínosan felnevettem, hátha az egy picit megint feloldja a hangulatot.
– Látni akarom őket! – Bese egy rántással lehúzta rólam a takarót. Ijedten kaptam magam elé a kezem, és fülig elvörösödtem.
– Bese mit képzelsz!? Azonnal add vissza a takaróm!
– Nincs igazad. Még így is csodálatos vagy! – az arca ellágyult, de a szemében olyan hévvel lángolt a tűz, hogy egy kicsit megijedtem. Ujjait végigfuttatta először a combomon majd a hasamon lévő fehér folton, aztán leheletnyi csókokat nyomott rájuk.
– Bese elég már! – próbáltam ellökni magamtól, de úgy tűnt észre se veszi.
– És mi van azzal, hogy kedvelsz? – annyira ördögi és olyan csábító volt az a mosoly az arcán!
– Mikor mondtam én ilyet?
– Hát, amikor attól féltél, feláldozom magam érted!
– Biztos hallucináltál! – bár ezt mondtam nem húzódtam el, amikor az ujjai ezúttal a hajam közé kalandoztak. Tekintete az én arcomat fürkészte, a kék lángok egészen elsötétültek, de most nem a háborgó tengerre, hanem egy feneketlen tóra hasonlítottak. Ez a végtelen mélység volt az utolsó, amit láttam, mielőtt megadtam magam és behunytam a szemem, majd hagytam, hogy lassan és szenvedélyesen megcsókoljon.

Vége

<< Vissza a novellákhoz

[supsystic-social-sharing id=’2′]