Criszi

Lysander és James komor némaságban siettek végig a központi szint folyosóján. Ez a része legalább tényleg úgy nézett ki az épületnek, mint egy fontos szervezet otthona. A falak szép fehérre voltak meszelve, a márványpadló hibátlanul csillogott. Ha fontos vendég érkezett a Csoporthoz ezen a szinten fogadták, így itt mindig pedáns rend uralkodott, és szigorúan ki voltak tiltva a családi fotók is.
Lysander soha nem tudta eldönteni igazán, hogy örül–e ennek a ténynek vagy sem. A cipőtalpak ütemes koppanása és a monoton fehérség egy kicsit mindig az Intézetet juttatta az eszébe, ugyanakkor néha megkönnyebbülés volt megszabadulni pár percre az állandó kirekesztettségtől, amit a mosolygós fotók juttattak az eszébe. Most viszont egyik sem jutott az eszébe, minden gondolatát lefoglalta a tény, hogy az Intézet még valakivel meg akarja tenni azt, amit vele tett. Legszívesebben ajtóstul rontott volna rájuk, hogy mihamarabb kiszabadítsa onnan az új áldozatot, de saját racionális gondolkodása, na meg a Csoport többi tagja is határozottan megtiltotta neki. James azzal nyugtatta, hogy most a megbeszélésen majd előállhat az összes ötletével, de Lysander már abban a percben kiolvasta a másik tekintetéből, hogy egyikőjüket se fogják majd elengedni erre a bevetésre. Túlságosan személyes lenne az ügy, ráadásul Lysander túl értékes is ehhez, a többiek szerint, még ha ő maga nem is értett ezzel egyet.
A páros két tagja egyszerre toppant meg a súlyos tölgyfa ajtó előtt. A fenyegető, gazdag faragásokkal díszített ajtó olyan tiszteletet parancsoló volt, hogy senkinek nem jutott volna eszébe csak úgy besétálni rajta. Lysander Jamesre pillantott, aki megragadta az egyik aranyozott kopogtatót és párat koppantott vele.
Válasz helyett az ajtó nyikorogva kitárult és James idősebb, női hasonmása dugta ki rajta a fejét.
– Végre megjöttetek fiúk! – a nő meg se várta a választ, csak barna szemeit villantotta figyelmeztetően Jamesre, majd visszafordult a terembe, néhány fekete tincse épp ezt a pillanatot választotta, hogy kiszabaduljon szoros kontyából, tekergő kígyóként úszva utána a levegőben.
James lépett be először a terembe. Állandó szokása volt, hogy minden helyzetben az élre álljon, élő pajzsként védve társát. Lysander már többször szóvá is tette ezt neki, de James hajthatatlan volt. Pedig kevés dolog volt, amit Lysander jobban gyűlölt annál, mint, hogy James állandóan a saját testi épségét veszélybe sodorva védelmezte őt, mikor fordítva kellett volna lennie. Lysandernek nem volt mit kockáztatnia, nem volt családja, akit hátra hagyna, ráadásul különleges képességeivel nehezebb célpont is lett volna. De ahányszor ezt próbálta elmagyarázni Jamesnek, az arany szempár mindig rákacsintott, valami olyan titokra utalva, amit Lysandernek eddig nem sikerült megfejtenie, majd a bőrkeményedéses tenyér röviden a hátára simult és minden ment tovább a megszokott medrében.
Kevesen tartózkodtak bent a teremben, csak a Csoport legfontosabb tagjai, de James előlük is a lehető legjobban igyekezett takarni Lysandert. A fiú csak néhány másodpercig tűrte ezt a fajta felvigyázást, pontosan addig, míg vett egy mély levegőt, azután kilépett a védelmező vállak mögül.
Öten ülték körbe a hatalmas üveg tárgyalóasztalt, öt szempár meredt várakozón a belépőkre. Lysander figyelmét most sem kerülte el a sokféle érzelem, amik a tekintetekben rejtőztek, épp úgy, mint egy éve, amikor az Intézet vezetőjének az oldalán belépett a laborba. A kíváncsiság James szüleiben, Theodore és Lilly Faith–ben öltött alakot, a bizonytalan, félelemmel keveredő tisztelet Theodor öccsében, Alexanderben, a tudásvágy pedig Dr. Hill szemüvege mögül követte nyomon minden mozdulatát. Egyedül az asztalfőn ülő Miss. M., a csoport megbecsült vezetője, méregette őt érzelemmentesen, nyugtalanítóan kék szemével. A légkört sem lehetett épp meghittnek és nyugodtan nevezni, a levegő vibrálásától Lysander hátán a hideg kezdett futkosni, pedig a tudósok a tökéletes hőháztartásáról is gondoskodtak tizenhét évvel ezelőtt.
– Örülök, hogy megtiszteltek a jelenlétükkel! – bökött Miss. M. hegyes állával két üresen álló fehér bőrszékre. James és Lysander némán telepedtek le az asztal végében felkínált helyekre, Lilly mellé. A nő csak egy gyors pillantásra méltatta őket, majd visszafordult az asztalfőn ülő szigorú asszony felé.
Lysander eddig csupán néhányszor látta a Csoport vezetőjét, de a kortalan arc, a feszes vonások mindig magukra vonzották a tekintetét. Volt valami a finoman ráncos, porcelán fehér bőr alatt, ami nem hagyta nyugodni gondolatait. Bár a nő mindig kedves és türelmes volt vele, érzékei állandó riadókészültségre kapcsoltak, ha a magas, vékony alak feltűnt az épület falai között.
– Gondolom, már értesültek arról, miért kellett haladéktalanul összeülnünk? – Miss. M. tökéletesre szedett szemöldöke felszaladt a homlokán, ahogy a két fiúra nézett. James válaszolt előbb, érzékei megsúgták, hogy ha Lysander szólalna meg, akkor hamar parázs vita robbanna ki.
– Igen asszonyom, nemrég lettünk róla értesítve.
– Nagyszerű! Akkor folytathatjuk ott a megbeszélést, ahol felfüggesztettük az imént: semmit nem szabad elkapkodni. Először is további információkra van szükségünk az alanyról…
Lysander pontosan eddig bírta némán, néhány pillanattal korábban is csak James gyors kapcsolása előzte meg a vihart, ami egyre gyűlt benne az utóbbi pár órában.
– Ő nem csak egy alany! –ahogy felpattant széke hangos robajjal zuhant hátra, két tenyere pedig az asztalon csattant. Az üvegen hosszú hajszálrepedések futottak szét a nyomán. – Ő egy gyerek! Egy kisgyerek, akit a végleteikig hajszolnak őrültebbnél őrültebb kísérletekben! Ha szerencséje van, akkor gyorsan megfosztják a tudatától és akkor már nem kell érezni azt a borzalmat!
James az idegességtől remegő barátja kezére tette a sajátját, de nem mondott semmit. Már ennyi idő alatt is megtanulta, hogy jobb, ha hagyja Lysander a saját tempójában lecsillapodni, nagyon hamar rájöttek arra, hogy az Intézet tudósai nem sokat törődtek a fiú idegrendszerével. Mindig is arra készültek, hogy egy emberi géppé alakítsák, aki csak parancsokat teljesít és nem lesz szüksége az érzelmeire, vagy azoknak kontrollálására.
Az asztal körül ülők is ismerték már annyira a zilált hajú fiút, hogy csak csendben maguk elé bámultak, amíg kidühöngte magát. Egyedül Dr. Hill volt az, aki barna szemeit Lysanderre függesztette és szinte látszott, ahogy ősz szálaktól tarkított fekete haja alatt sebesen forognak az agykerekei. Szakmai ártalom volt ez nála, annak idején, mielőtt a Csoport megalakult, ideggyógyászatot tanult.
– Nem várhatunk, arra, hogy valami csoda az ölünkbe hulljon és megakadályozza a katasztrófát, ami itt áll a küszöbünkön! Azonnal el kell menni érte! Ha maguk nem lépnek, akkor majd én megteszem! Most elindulok, és nem érdekel, maguk mit mondanak! Egy kényelmes irodában könnyű emberek életéről dönteni, és elfeledkezni a valóságról! Akkor, egy éve is így volt? Ha maguk épp arra jutottak volna, hogy több információra van szükségük az alanyról, akkor egyszerűen otthagynak? Minden csak a csillogó máz? A duma arról, hogy én is tag vagyok, hogy Lysandernek hívnak, hogy elráncigálnak mindenféle ünnepségre? Igazából én még mindig csak a 421–es alany vagyok?
Lysander agyát egyre jobban ellepte a vörös köd. Már nem látta a körülötte ülők arcát, nem hallott semmit a külvilágból csak a fülébe zúgó vér hangját. Mélyen legbelül gyűlölte, amikor ez történt vele, amikor felszínre került az egyetlen sebezhető pontja. Gyűlölte, amikor az ilyen alkalmak után James sajnálattól csillogó szemébe kellett néznie és szégyellte is magát. De akkor ott a mellkast összeszorító érzés még túl messze volt, a benne gyülekező indulatok pedig túl erősek. Egyre messzebb sodródott a tudatától, csak dőltek belőle a gyűlölködő szavak.
– Válaszoljon már valaki a fenébe is! Vagy még arra sem vagyok érdemes, hogy valaki hozzám szóljon? – egyszer régen egy ilyen kiborulás után elájult. Nem is igazán ájulás volt, az agya egyszerűen kikapcsolt az irracionális cselekedetei után. Most is arra vágyott, szinte könyörgött érte, hogy egy rövid időre itt hagyhassa ezt a sok borzalmat, de valami nem engedte. Egy fényes pont volt az egyre sötétülő képen. James túlságosan ismerős keze, ami hűvösen simult felforrósodott bőrére. Az érintés nyomán lassan elszivárgott belőle a harag és újra nyugodtan tudott gondolkodni. Amikor már a látása is tisztulni kezdett, ezüst tekintetét végigfuttatta a bent lévőkön, akik Miss. M. kivételével mind kitértek előle. Jamest utoljára hagyta, nem is igazán akart ránézni a mellette ülőre, aki kezét még mindig az övén tartotta, bár már nem volt rá szükség.
– Én most távozok! – kirántotta a kezét James tenyere alól és az ajtó felé indult, de Miss. M. éles hangja megállította.
– Semmi szükség rá Lysander! Jöjjön vissza és üljön le! – Lysander fejében megfordult a gondolat, hogy ellenkezzen, de a Miss. megelőzte. – Ez nem kérés Lysander!
A fiú vonakodva visszafordult, lassú, kimért mozdulatokkal felállította a széket és újból letelepedett rá, bár, csak a legszélére ült és az idegei még mindig pattanásig feszültek. A szeme sarkából látta, hogy James apja tekintetét kereste, de a férfi azonnal elfordult a kutató pillantás elől. Alexről, az alacsony, mindig zilált külsejű fiatalabbik Faith–ről tudta, hogy nem kedveli különösképp, de James apjáról eddig úgy hitte, az ő oldalán áll.
– Be kell látnia, hogy egyszerű öngyilkosság most azonnal odaküldeni egy csapatot. És nem csak a részünkről lenne biztos a halál, de az al… Khm… a gyermeknek is drasztikusan csökkentenénk a túlélési esélyeit – Miss. M. hangja valószínűleg még atomrobbanás esetén is megőrizte volna a higgadt felhangját, a két fiút ez titokban mindig is lenyűgözte, bár még egymás előtt se vallották be soha.
– Számomra nem az! Én meg tudom csinálni! Ha egyedül megyek, olyan gyorsan kihozom onnan, hogy az Intézet pokolfajzatainak fel sem fog tűnni! – Lysander szeme furcsán csillogott, mindig fehér arcára pedig mintha egy kis pír ült volna, de még a mellette ülő James sem volt benne biztos, hogy tényleg látta–e vagy csak az ablakokon át beszűrődő napfény játszott vele.
– Lehet, hogy egyedül gyors vagy, de ketten hatékonyabbak! Én is veled megyek! – James látta, hogy édesanyja szája elnyílik a csodálkozástól, apja pedig már tiltakozna is, de Miss. M. mindenkibe belefojtotta a szót.
– Természetesen ezt nem engedélyezem!
– Én sem! – Lysander talán életében először értett egyet a Csoport szigorú igazgatónőjével. – Nem hagyom, hogy veszélybe sodord magad James!
– Én meg neked nem fogom hagyni, hogy egyedül menj! – most Jamesen volt a sor, hogy méregbe guruljon, elege volt belőle, hogy Lysander mindig a mártír szerepére vágyjon.
– Csendet! Egyikőtöknek sem engedélyezem az akciót! Sem egyedül – a kék szemek először Lysandert mérték végig szigorúan, majd továbbsiklottak Jamesre –, sem csapatban!
– Miss. M.–nek igaza van! – Dr. Hill most szólalt meg először az ülés alatt. Az aprócska egérszemek ijedten cikáztak, mintha kiutat kerestek volna, de a professzor azért folytatta. – Néhány nap alatt össze tudjuk szedni a hiányzó adatokat és akkor egy jól felkészített csapat könnyedén kihozhatja onnan azt a szegény gyereket – ritkás őszülő haja alatt izzadság csillogott. Nem szeretett mások előtt szerepelni, ő a kísérletek és kémcsövek embere volt, aki a labor hátulsó sarkában dolgozott.
– És téged Lysander akkor sem fogunk elengedni! Nem engedhetjük meg, hogy esetleg elragadjanak az érzelmeid, és veszélybe sodord az akciót!
Lysander arcán a másodperc tört része alatt futott keresztül a csalódottság, valószínűleg senkinek nem tűnt fel az a gyors rezdülés, ami elárulta az igazi érzéseit, mielőtt újra felvette volna az áthatolhatatlanság maszkját.
– Én profi vagyok. Éles helyzetben nem engedném, hogy ilyen hiba becsússzon.
– Igaza van! – James azonnal kiállt társa mellett, és arcán a szilárd meggyőződés ült, mikor azt mondta: – Soha nem vétene ilyen hibát! Lysander itt a legjobb ügynök!
– Ezzel én is tisztában vagyok, de akkor sem fogom engedélyezni! És az eszükbe se jusson, hogy akkor majd saját szakállra intézkednek! Azzal nem csak magukat, de minket is veszélybe sodornak, és remélem, tudják, ha ezt megteszik, lehet, hogy már nem lesz hova visszajönniük!
– Tisztában vagyunk vele! – James megadóan lehajtotta a fejét, de Lysander még nem adta fel a dolgot.
– Hajlandó vagyok várni, amíg szükséges, de nem tilthatja meg, hogy akkor a csapattal tartsak! Maguk hadoválnak itt mindig az összetartásról, és most pont Ön az, aki ellentmondana ezzel? – Lysander hangjában világos volt a kihívás, rajta kívül senki nem mert ilyen hangnemet megütni Miss. M.–mel szemben.
A nő először ellent akart mondani a fiúnak, de aztán felfedezett valamit az ezüst szemekben, talán a saját reményeit, vagy az ifjú önmagát, aminek hatására csak fáradtan hátradőlt a székben, vörösre lakkozott körmeit pedig szórakozottan végig futatta magas copfba kötött ősz haján.
– Térjünk erre vissza akkor, ha már a kezünkbe vannak a kész tények. Feltételezésekre nem alapozhatunk semmit. – Erre már senki nem tudott semmit mondani, így Miss. M. felemelkedett a székéből. – Akkor mára itt be is fejeztük. A további utasításokat mindenki személyre szabottan fogja megkapni, most távozhatnak.
Mindenki felemelkedett és elköszönt, majd kisétáltak a tárgyalóból
– Dr. Hill! Megkérhetem, hogy maradjon még itt pár szóra? – az orvos azonnal visszafordult Miss. M. hangjára és magukra csukta a terem ajtaját. Ahogy a zár a helyére kattan mindenki felélénkült egy kicsit és a vélemények is halk szavakban utat találtak maguknak. James és Lysander vissza akart menni a szobájukba, hogy átbeszéljék a dolgokat, de egy alacsony alak hirtelen eléjük került. Alex volt az, James nagybátya. Lysander azonnal megérezte, hogy semmi keresnivalója ott, elnézést kért és magukra hagyta őket.
– Lysander! – James szólt utána egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. – Várj meg a lépcsőfordulóban!
Átlagos ember számára a lépcsőház már túl messze volt egy beszélgetés kihallgatásához, de James és Lysander tudta, hogy a fiúnak semmiség lesz figyelemmel követni onnan a társalgást, anélkül, hogy a kis, szeplős ember ezt megsejtette volna. Lysander bólintott és elsietett.
Néhány pillanattal később már a második lépcsőfokon ült, hátát a falnak támasztotta és behunyta a szemét, hogy a lehető legjobban tudjon koncentrálni. Hamarosan meg is hallotta Alexander remegő hangját. Szinte látta maga előtt, ahogy az alacsony ember idegesen tördeli az ujjait, miközben James előtt áll vagy zavarában beletúr a hosszúra hagyott, sötétbarna hajába.
– Miának már mondtam korábban a dolgot, de mivel te csak az unokaöcsém vagy semmire nem utasíthatlak, csupán arra kérlek, fogadj meg tőlem egy tanácsot.
– Kérlek, ne kertelj, nekem még dolgom van! – James hangja ideges és türelmetlen volt.
– Tudom, hogy felelősnek érzed magad a fiúért, de jobb lenne, ha kicsit több távolságot tartanál tőle!
– Már miért kéne? – nem volt meglepettség a kérdésben, James valószínűleg pontosan tudta mire akar nagybátya kilyukadni, már akkor, amikor megkérte Lysandert, hogy hallgatózzon.
– Mert ő nem olyan, mint mi! Láttad ma is! Mi van, ha egyszer titeket fog bántani? Simán összetörte a plexi üveglapot!
– Soha nem lenne képes kezet emelni ránk. Sem rám, sem Miára, sem senkire a Csoporton belül. Ő a legjobb barátom. Igazad van, te csak a nagybátyám vagy, szóval nem szólhatsz bele, és arra kérnélek, a saját lányodat se próbáld befolyásolni csak azért, mert te túl maradi és gyáva vagy!
– Chh… Miára már épp eléggé rossz hatással voltatok! Miattatok meg sem hallgat, ahányszor csak szóba hozom ezt a dolgot! – Alexander nem kiabált, de a rengeteg elfojtott indulat hullámokban áradt Lysander felé.
– Sajnálom Alexander, de nincs kedvem tovább hallgatni ezt a sületlenséget! – James léptei tisztán kivehetőek voltak a hirtelen támadt csöndben. Lysander pontosan meg tudta határozni mikor ér elé a másik srác, de csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor megérezte a mellé telepedő test melegét.
– Elégedett vagy? –Lysander James arcára sandított, ami piros volt a méregtől. – Nem tudom minek hallgattad végig. Vagy, hogy nekem minek kellett végighallgatni!
– Vigyáznunk kell vele. Elég egy férges alma a kosárban…
– És ha igaza van?
– Ez eszedbe se jusson! Láthatod, még Mia sem hallgat rá, ő pedig közel sem olyan elfogult veled, mint én! – James fáradt mosolyától egy kicsit Lysandernek is jobb kedve lett.
– Te talán túlságosan is az vagy.
– Miért képes lennél arra, amitől Alex fél?
– Persze, hogy nem. De mi van, ha egyszer…
– Nincs egyszer! – néhány pillanatig hallgatnak, majd végül Lysander volt az, aki újra megszólalt.
– Én tényleg el akarok menni azért a gyerekért!
– És el is fogunk. Csak nem ma. Neked is meg kell értened, hogy biztosra kell mennünk.
– Utálom, amikor igazad van.
– Pedig általában az van. – Jamest valahogy megnyugtatta Lysander hozzáállása. Már lenyugodott, és visszatértek a józan gondolatai. Ilyenkor még egy–egy szarkasztikus kis mondatot is el lehetett tőle csípni, amit James mindig nagyra értékelt.
– Nincs kedved visszamenni a szobába?
– Hegedülni akarsz, mi? – Lysander nem válaszolt, csak feltápászkodott a lépcsőfokról és előre szaladt.
Mire James felért a szobába Lysander már az ágyon ült és a vonót finoman végighúzta a húrokon. Lejátszott pár ütemet egy régi dalból aztán csavart egy keveset a kulcsokon, míg végül teljesen tisztán nem szóltak a hangok.
– Mit játszol ma? – James lehuppant a saját ágyára és megragadta az íróasztalán várakozó regényt.
– Még nem tudom. Szeretnél hallani valamit? – mióta rájöttek, hogy Lysander elképesztő gyorsasággal képes magáévá tenni bármelyik hangszer művészetét, James is kikupálta magát komolyzene terén, hogy tudja tartani vele a lépést.
– Legyen Vivaldi. De nem játszhatod a Telet! Tudom, hogy legszívesebben éjjel nappal azt játszanád, de néha választhatnál vidámabb darabokat is!
– Oké, oké! – az álla alá illesztette a kopott hangszert és behunyt szemmel játszani kezdett. Jamesnek igaza volt, szíve szerint azonnal belekezdett volna a Tél akkordjaiba, de úgy döntött kivételesen a társa kedvére tesz, így a négy évszak közül inkább az Őszt választotta. Mindig csukott szemmel játszott és a zene sodrása hamar magával ragadta. Most is ez történt, lehet, hogy percekig, de az is lehet, hogy órákig játszott. Mire legközelebb kinyitotta a szemét a szoba teljesen sötét volt és James békésen aludt. Halványan elmosolyodott, a hegedűjét lassan visszahelyezte a tokjába. Mindig úgy vigyázott rá, mintha a világ legértékesebb tárgyát tartotta volna a kezében. Hangosan soha nem mondta volna ki, talán még gondolatban sem, de ennek a féltve óvásnak köze lehetett ahhoz, hogy a hangszert James vette neki.

<< Előző fejezet I Következő fejezet >>

[supsystic-social-sharing id=’2′]