A narancssárga fényben lusta dohányfüstfelhők úsztak. A falakat burkoló lambéria teleszívta magát az olcsó szesz keserű szagával. A pincérek nyaka izzadt a fekete csokornyakkendő alatt, a verejték sós ízét mindenki a szájában érezte.
Henry érezte, hogy az ő hátához is hozzátapad a fehér ing, a fellépés előtt gondosan zselével hátrafésült haja pedig újra életre kelne, egy szőke tincs már újra vidáman göndörödött a halántékán. A sok apróság azonban mit sem érdekelte, szürke szeme a parketten táncoló párokat fixírozta, miközben hosszú újait rákulcsolta a mikrofonra és belekezdett egy újabb dalba.
Pontosabban egy párt bámult. A magas, dióbarna hajú férfi volt az egyetlen valamire való táncos a parketten. Fekete, halszálkás mellényt viselt az inge felett, fényesre polírozott cipője egy pillanatra meg-megvillant az izzók fényében, ahogy partnerét pörgette a táncparketten. Arca enyhén kivörösödött, a hófehér bőrön olyan volt a két pírfolt, mint a virágzó pipacsok.
Henry egy pillanatra becsukta a szemét, ahogy a swing az ő testében is végigáramlott, és a dal ritmusa jobban magával sodorta.
Talán meg is feledkezett volna a táncosokról, de amikor újra kinyitotta a szemét, a hullámos, diószínű fürtök alól egy jég kék szempár bámult vissza rá. Úgy forgatta meg a partnerét, hogy közben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust Henryvel. Ez felbosszantotta a fiatal férfit. Tudja ő, hogy milyen jó táncos. Nem kell folyton az orra alá dörgölnie!
A szaxofonos pörgős szólóba kezdett a háta mögött, így kihasználva a rövid pihenőt, hátrébb lépett a mikrofontól, elszakítva a tekintetét a kék szemektől. Az egyik pincér sietve átnyújtott neki egy pohár vizet, amit ő hálásan elfogadott. A színpad széléről végre vette a fáradtságot, hogy a bár többi vendégén is végig nézzen. Fiatal férfiak és nők, akik karácsony előtt néhány nappal inkább a bár olcsó műbőr huzatos székein kerestek maguknak társaságot, mint hogy szembe nézzenek a magánnyal vagy épp a családjukkal. A nagy üvegablakok túloldalán finoman havazott, az utcai lámpák fehér izzóiban a hópelyhek is kavargó táncot jártak, egy csalóka pillanatra egészen úgy tűnt, mintha a zene ütemére. Henry hangosan kifújta a levegőt és visszalépett az apró színpad elejére. Már csak néhány szám volt hátra, és úgy döntött a hátralévő időben kielemzi a színpad peremén futó összes repedést és karcolást.
A vendégek tapsoltak, néhányan még fütyültek is, amikor az utolsó szám végén félszegen meghajolt, és lekonferálta a zenekart.A tulajdonossal még a műsor előtt rendezték az anyagiakat, így nyomban hátrasietett a kiszolgáló helységekhez, felkapta a kabátját és máris a bár mögötti zsákutcában volt. A decemberi levegő azonnal pirosra csípte az arcát, ajkai közül meleg párafelhő kavargott az ég felé, ahogy rágyújtott egy szál cigarettára és a parázs felizzott a holdfényben. Tett néhány lépést előre, a kockakövet borító vékony hó megroppant a barna bőrcipője alatt.
Az orrát hirtelen megtöltötte a borsmenta fűszeres illata, ahogy valaki mögé lépett és két erős kar hátulról átölelte.
– Mit kerestél itt? – Henry szigorú hangot akart megütni, de akaratlanul is elmosolyodott a sötétben, ahogy megérezte a puha ajkakat a füle mögött.
– Eljöttem meghallgatni Amerika legjobb énekesét…
– Vincent… – Henry kilépett az ölelésből és szembefordult a férfival. Közelről látta, hogy a férfi arcát enyhe borosta szegélyezi, jobb kezével óvatosan végigsimított rajta, élvezte, ahogy a bőrét csiklandozzák a barna szőrszálak, és figyelte, ahogy a kék szemek szinte beleolvadnak az érintésébe. Hirtelen eszébe jutott a lány a parkettről és elrántotta a kezét Vincent arcáról. – Minek kellett felkérned valakit?
– Ugyan már! – Vincent mosolya csalfa volt, mint egy rókáé, fehér fogai megvillantak a sötétben. Egyik keze Henry derekára csúszott, másikkal megragadta a jobbját és körbeforgatta a kihalt utcán. – Csak nem féltékeny vagy?
Az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy Henry könnyedén ki tudta venni a sötétkék pettyeket, amik Vincent szemét szegélyezték.
– Nem adom meg neked ezt az örömöt! – Henry összehúzta a szemöldökét, ajkait vékony vonallá préselte, de a szürke szemek nem tudtak hazudni Vincentnek, arról, hogy már a puszta jelenléte is hevesen megdobogtatta a szívét.
– Gyere Pacsirta! – Vincent kicsit távolabb lépett tőle, de a kezét nem engedte el. – Otthon táncolok veled is!
– Mintha az olyan nagy megtiszteltetés lenne! – Henry megforgatta a szemét, de azért követte Vincentet, és amikor megbizonyosodott róla, hogy az utca már kiürült, hozzásimult séta közben, a nála majdnem egy fejjel magasabb férfihoz.

– Egyébként, ha ez vigasztal – kezdte Vincent, miközben az apró, tizedik emeleti bérlakás zárjával bíbelődött nem sokkal később -, fogalmam sincs ki volt az a lány. Csupán magamra akartam vonni a figyelmed!
– Magamtól is rájöttem, ne aggódj! – Henry már rég elfelejtette, hogy mérgesnek kellene lennie. Az ajtó mellett fáradtan nekidőlt a falnak, és mosolyogva figyelte, ahogy Vincent a harmadik zárban is elfordítja a kulcsot. Nem a város legbiztonságosabb részén laktak, de egy zenész és egy író nem nagyon engedhetett meg többet magának, még akkor sem, ha az utóbbi időben mindkettejük karrierje felfelé ívelt.
– Mondd csak, mit kapok tőled karácsonyra? – Henry játékosan oldalba lökte párját, miközben mindketten letették a kabátjukat az aprócska előtérben.
– Miért is kellene neked bármit adom? A puszta jelenlétem öröm az életedben! – Vincent kilazította a nyakkendőjét, és a mellényét is ledobta az előszobából nyíló nappaliban.
Henry nem válaszolt, csak egy fáradt sóhaj hagyta el a száját, ahogy feltűrte az ingujját és bekapcsolta a nappali egyik komódján álló rádiót. Addig keresgélt, míg nem talált egy adót, ami késő éjjel is zenét sugárzott. A lassú jazz betöltötte a kis szobát, és Henry teljesen elengedte magát, ahogy Vincent újra átölelte hátulról. Henry szembefordult vele, és összeölelkezve ringatóztak a zenére pár nyugodt percig.
-Tényleg előre tudni akarod, mit kapsz? – Vincent a kérdést Henry nyakához intézte, a forró levegő, és a puha ajkak nyomán libabőr maradt a fehér bőrön. Henry szeretett volna válaszolni, de a barna hajú férfi belecsókolt a nyaka hajlatába, ami belefojtotta a szót.
– Megmutathatom, ha szeretnéd… – búgta Vincent mézes hangon miközben további apró csókokkal halmozta el Henry nyakát egészen a füléig.
– Hmmp… – Henrynek sehogy sem sikerült szavakat formálnia se a gondolataiban, se a valóságban, annyira lefoglalta az egész testét bizsergető melegség, és az apró égő pontok a nyakán, amiket Vincent csókjai hagytak. Ujjai felvándoroltak a férfi tarkóján és eltűntek a dióbarna hajtincsek között. Puhák voltak és természetesek, nem ragadtak hajzselétől, mint a saját szőke frizurája. Henry mélyen beszívta Vincent borsmenta illatát, ami összekavarodott benne a zene taktusaival. Finoman eltolta magától a még mindig a nyakába temetkező Vincentet, de csak hogy a következő pillanatban újra visszavonhassa, és az ajkaik találkozzanak először egy puha, gyors csókban, ami aztán egyre jobban mélyül, míg végül követelődzően birtokba nem vették egymást. Vincent volt az, aki végül megszakította a csókot. Henry száját akaratlanul is egy csalódott nyögés hagyta el, aminek hallatán Vincent vörös ajkai széles mosolyra húzódtak.
– Amikor ezt csinálod, mindig megbánom, hogy provokállak, miközben énekelsz! De olyan irigy vagyok a rajongóidra – a kék szemek egyszerre voltak játékosak és őszinték, amitől Henry lábai hirtelen teljesen elgyengültek. Közelebb lépett Vincenthez, mire a férfi válaszként újabb lépést hátrált és folytatta: – Úgy döntöttem, hogy megkapod most az ajándékodat. Várj meg itt, kérlek!
Azzal eltűnt a hálószobájuk irányába. Henry izgatottan toporgott a szoba közepén, nem tudta mire számítson, ahogy a szerelmét ismerte lehetett valami teljesen nevetséges apróság is, mint egy citromsárga nyakkendő, vagy valami egészen komoly is.
Néhány hosszúnak tűnő pillanat múlva Vincent visszatért, kezeit a háta mögé rejtve. Henry az arcát fürkészte, és a szíve kihagyott néhány ütemet, amikor rájött, hogy a kék szemekben félelem és bizonytalanság fodrozódott.
– Henry – Vincent hangja megbicsaklott, ahogy kimondta a férfi nevét. – Tudom, hogy egyszer régen megígértem neked, hogy amikor eljön ez a pillanat az majd valahogy teljesen átlagos lesz, nem pedig romantikus és nyálas, tele szimbolikával, mint a regényeim. Azt is tudom, hogy nem lesz soha rendes szertartásunk… De nem tudok magamon segíteni…
Henry abban a pillanatban már tudta. Beleharapott az ajkába és mire Vincent térdre ereszkedett ő már a férfi nyakában volt, egyszerre csúszott ki a talaj a lába alól és került a világ pontosan a helyére.
– Persze, hogy igen! – válaszolta a soha fel sem tett kérdésre.


<< Vissza a novellákhoz



Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.