Tóth Árpád nyomán

A körúti szabó kirakatában hetek óta várakozott a nyakkendő. Az idős szabó, leemelve görbe orráról pápaszemét, szomorúan megcsóválta a fejét.
– Hiába, senki nem kedveli manapság ezt a színt… Pedig minden mást csak úgy elkapkodnak, de a lila nem kell senkinek – mormolta kefebajusza alatt. – Ha holnap se viszi el senki, leadom valami jótékonysági boltban… Nem kell, hogy rontsa itt a presztízst!
Alig hallhatóan megszólalt az ajtó felett lógó kis rézcsengő. A szabó jól tudta, egyetlen személynek van akkora tekintélye csak, hogy a csengő se merjen hangoskodni. Visszatolta orrára pápaszemét, és a vendég elé sietett.
– Báró Úr! Minek köszönhetem, hogy megtisztelte az üzletem? Új frakkra volna szüksége az Operába? Esetleg egy új ing? – a szabót annyira lefoglalta a magas, délceg báró, hogy észre se vette az árnyékként érkező, vézna, kopott zakót viselő fiatalember, aki félszegen megállt a küszöbön. Egérszürke szemeit bátortalanul futtatta végig a polcokon, ahol nyakkendők sorakoztak csinos sorokban, selyembéléses dobozokban.
A szabó időközben eltűnt a báróval a pult mögött, amerre a fiatal férfi a próbáló helységet sejtette, így végre beljebb mert lépni az üzletbe. Hosszú ujjai, mint egy hófehér pók végigszaladtak az egyik elöl felejtett elegáns frakk anyagán, de ahogy egy apró nesz, egy elhaló kacagás felé úszott a levegőben, ijedten ugrott hátra, mint a kisgyerek, akit cukorkacsenésen kapott az apja. Szemtelenül göndörödő, méz szőke haja belehullott arcába a mozdulattól. Bár ki nem állhatta, ha a zabolátlanul kunkorodó tincsek eltakarták előle a világot, most néhány pillanatra óvó függönyként leplezték zavarát, igaz az üres üzletben egyedül a kevély csengő lett volna tanúja az árulkodó rózsafoltoknak a fehér bőrön.
Mire a báró elnyújtott lépései, és a szabó szapora kopogás felhangzott a folyosón, a fiatalembernek sikerült rendeznie vonásait, és amennyire tőle tellett, igyekezett magabiztosan állni, de tartása azonnal meggörnyedt, ahogy a két férfi felbukkant.
– Akkor természetesen, ahogy megbeszéltük, a hét végére el is készülök az új frakkal – a szabó szeme megakadt az üzlet kellős közepén ácsorgó alakon. – Szép jó napot, Uram! Kérem, várjon egy pillanatot, és azonnal állok szolgálatára! – szívélyes mosollyal visszafordult a báróhoz. – A legközelebbi viszont látásig jó egészséget kívánok Önnek!
– Én is hasonló jókat kívánok Zimmermann Úr! – a báró megbiccentette a fejét elköszönésképp, és öles léptekkel kisietett az üzletből.
– Szóval, miben segíthetek Önnek…?
– Ööö… Miklós! Juhász Miklós! – Miklós kezet akart nyújtani, de nagy igyekezetében hosszú lábai összeakadtak és majdnem hasra esett ott helyben, csak az utolsó pillanatban sikerült visszaszereznie az egyensúlyát.
– Csak nyugalom, kedves Miklós! – a szabó öblösen felnevetett. – A megfelelő öltözéket nem lehet sietősen választani!
– Önnek valóban igaza lehet! – Miklós zavarában rojtosodó zakója szélét kezdte piszkálni.
– Mire volna tehát szüksége?
Miklós tanácstalanul nézett körbe, mintha hirtelen azt is elfelejtette volna, mit keres a szabónál.
– Mire is? – a szürke szemekben hirtelen felismerés csillant. – Ó, hát persze! Egy nyakkendő! Szükségem lenne egy új nyakkendőre.
– Na, ezen már el tudunk indulni! – a szabó nem tudta elnyomni a mosolyt, ami az arcára költözött. – Milyen alkalomra lenne? Hétköznapi viselet, esetleg menyegző?
– Zeneszerző volnék, néhány hete érkeztem csupán a főcárosba vidékről – az öreg zakó rojtosodó széle egyre vékonyabb szálakra hullott Miklós ideges táncot járó ujjai között. – Új igazgatót kapott a Nemzeti Színház, és most új zeneszerzőt keres…
– Ó, igen jól ismerem az Igazgató urat, ő is ide jár ám, ha valamire szüksége van, egyből felbukkan!
– Hevesi Sándor[1]? – Miklós szeme egészen elkerekedett, és szinte Istennek kijáró tisztelettel nézett fel a szabóra. – Néhány nap múlva esedékes a meghallgatásom, szerettem volna jó benyomást tenni…
– Az első benyomás valóban rendkívül fontos! De ne aggódjon, nem egy vérmes oroszlánnal kell majd szembenéznie! – a szabó tekintete a kirakat felé sodródott, és megakadt az árva lila nyakkendőn. – Ez lesz az! Igen határozottan erre van szüksége! – elsietett az értetlenül bámuló Miklós mellett, szinte felborítva a nyakigláb férfit, és kikapta a nyakkendőt az üveg mögül.
Miklós arca menten elsápadt a vibráló lila szín láttán.
– Jelenleg még nincs keresetem, bármennyire is szeretném, nem tudok drága darabot megengedi magamnak! – hadarta, miközben arca egész vörösre váltott.
– Semmi probléma, ez a darab itt ül a nyakamon hosszú hetek óta, úgy tűnik senkinek nincs rá szüksége. Én örülök, ha megszabadulok tőle, Önnek pedig pont erre van szüksége!
– Pont erre? – Miklós kételkedőn vonta fel egyik szemöldökét, amitől arca hirtelen egy értetlen kölyökkutya képére kezdett hasonlítani.
– Erre bizony. Még ebben a csupa szín időszakban is ritka – a szabó célzatosan a szivárvány minden árnyalatában pompázó nyakkendők felé intett –, hogy valaki ilyen harsogó lilát választ. Nézze meg, szinte dalra kel az ember kezében. Az Igazgató pedig igen csak örömét leli abban, ha egyedi személyiséggel bővítheti a színház repertoárját!
– Ha Ön így véli, akkor szeretném megvásárolni a daloló nyakkendőt – Miklós arcán félénk mosoly jelent meg, miközben átvette a rejtélyes módon időközben teljesen becsomagolódott nyakkendőt, és fizetett. – Remélem én is hallani fogok a dalából valamit!
– Hacsak nem harsogja túl a saját muzsikájával, egészen biztos vagyok benne! – a szabó egy utolsó mosoly kíséretében elköszönt, Miklós pedig máris az egyre nyüzsgőbb pesti utcán találta magát.
Aznap délután fáradtan húzta be maga után apró padlásszobájának ajtaját, elbotorkált az íróasztalához és lerogyott a székre, amiről egy ideje már el se mozdult, leszámítva a mai kis kirándulását, a szabónál és kedves pesti rokonánál, aki az állásról értesítette.
Előhúzta a zakója belső zsebéből a barna selyempapírban rejtőző nyakkendőt és óvatosan kibontotta. A lila szín még a gyengén megvilágított szobában is vibráló volt, Miklós inkább óvatosan lefektette a halomban álló kottapapírok tetejére, mielőtt kárt okozott volna a hibátlan anyagban.
– A megjelenésemmel így már nem lesz gond… – tekintete egy félig teleírt, pacákkal tarkított lapra siklott, és egy csalódott sóhaj bucskázott ki a száján. – De ha ezt nem fejezem be, mit sem fog számítani a külsőm. Bemutatódarab nélkül elmennem se érdemes…
Újra a nyakkendőt kezdte figyelni. Nem látott rajta semmi különöset, a szabó által emlegetett dalból pedig semmit nem hallott. A padlás csöndje nyomasztóan telepedett rá, még a nagyváros zajongó utcáiról se szűrődött fel semmi. Órák reppentek el észrevétlenül Mikós egyre jobban görnyedő válla felett és a kottavonalakra egyetlen új hangjegy sem került. A lila nyakkendő pedig egyre csak hallgatott, akkor is néma maradt, amikor az ifjú zeneszerző feladta a harcot és álomtól nehéz feje az asztalra bukott.
Másnap a hajnal egyik kósza sugara beosont a tetőablakon és végigtáncolt az asztal karcos lapján, aztán megilletődve megállt a nyakkendő előtt. Bizonytalanul toporgott néhány percig, de ahogy társai utolérték tétova félelme elillant és a sok pici sugár víg táncba kezdett a lila hullámokon.
Miklós mély lidérces álomból riadt, egy pillanatig azt is elfeledte hol van, de ahogy felismerte a padlásszobát a hajnali álmos csendben, mindjárt megnyugodott a lelke. Ám ez a béke csak rövid ideig telepedett meg a szívén, mert, ahogy az asztalon heverő holmikra nézett, amiket éjjel párnának használt, élete legfurcsább látomásába csöppent.
A napsugarak táncot jártak a lila bársonyon, és Miklós már hallotta, hallotta azt a szépséges dalt, amivel a nyakkendő üdvözölte a fény táncosokat. Különleges melódia volt, belülről vibrált végig az ifjú zeneszerzőn, mintha a meleg sugarak hirtelen belé költöztek volna, és az ereiben folytatták a táncot, ami hol pattogott, mint a nyári tábortüzek az Alföldön, hol egész kedvesre szelídült, mint a patakok a lankák között. Anélkül, hogy a szemét levette volna a furcsa jelenetről megragadta az asztalon heverő tollat, és az üres kotta nemsokára tele lett fekete pettyekkel, amikor cifrán hajoltak egymásba, tökéletes harmóniává olvadva az akkordokban.
Néhány óra múlva, Miklós letörölte az homlokán gyöngyöző verejtékeket. A reggeli harangzúgás szétzúzta a földön túli dallamot, de szinte teljesen sikerült papírra vetnie a színek szerelmét, amit a fényhez énekeltek.
A Blaha Lujza téren, a Nemzeti Színháznak otthont adó épület napfényben fürdőző irodájában Hevesi Sándor, a színház frissen kinevezett igazgatója kezet fogott Juhász Miklóssal a frissen szerződtetett új zeneszerzővel. A fiatal férfi zavartan megigazította lila nyakkendőjét. Az igazgató szemében lelkes fény csillogott, az új darab vázlatai ott hevertek előtte a fényesre lakkozott íróasztalon. A zenés, szerelmes komédia Miklós zeneműve, a „A lila nyakkendő dala” köré épült, a két férfi néhány héttel korábban, miután Miklós hivatalosan is munkába állt, gyermeki lelkesedéssel vágott bele a munkába, és mivel minden a tervek szerint haladt, nagy sikereket reméltek az új évadban bemutatásra kerülő darabtól.

Vége

[1] Hevesi Sándor: A Nemzeti Színház igazgatója 1923-tól 1932-ig. Ez idő alatt a Nemzeti Színház a Blaha Lujza téren működött. Minden más, ami ebben a novellában áll csak a képzelet szüleménye.


<< Vissza a novellákhoz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.