Azon az éjjelen csend honolt az erdőben. Még a vadak is hallgattak, a bölcs bagoly szeme csak az odújából villogott, a róka némaságra intette a kotorékban mozgolódó kölyköket.
Feszültség volt a levegőben, olyas fajta rémületes feszültség, ami még a legbátrabban ereiben is megfagyasztotta a vért.
Row, row, row your boat,
Gently down the stream.
Merrily, merrily, merrily, merrily,
Life is but a dream.
Row, row, row your boat,
Gently down the stream.
If you see a crocodile,
Don’t forget to scream.
A dalhoz egy gyenge gyerekhang tartozott, egy kislány sétált a fák között, fehér virágos ruhája világított a sötét éjben, az ág tövében reszkető mókus mégis riadtan menekült vissza a fa résébe.
A kislány nem érezte a sarkában járó veszélyt, éjjeli kalandját csak furcsa bátorságpróbának tekintette, hogy megleshesse a holdfényes tavon pihenő hattyút.
A tó azonban még messze volt, a fák sátortetője alatt járt csupán. Néhány zöld hajtás, zsenge ág utána nyúlt, megsimította a vállát, mintha marasztalni akarták volna, de a lány egy pillantásra sem méltatta őket. A halk zizegést se hallotta, pedig az öreg fák egyre hangosabban kérlelték:
– Ne menj arra! Maradj! Vigyázz!
A selyemtopánba bújtatott lábak ösvényt találtak a mohás kövek, apró cserjék között, és a figyelmeztetésre fittyet hányva törtek előre a szurokfekete éjben.
A tó vize állt, nem fodrozódott. A hattyú ott lebegett, a tökröződő Hold közepén, mintha saját ezüst-fehér medencéje lenne. A kislány megállt, már nem énekelte a buta dalocskát, egészen elfeledte az utolsó gondolatát is. Csupán megigézve bámulta a hófehér tollakat, a tökéletes, dermedt tájképet, amihez foghatót még egyetlen művész sem tudott kézzel foghatóvá tenni.
Nem hallhatta, hogy a csendben apró ágak roppannak, ahogy azt sem, hogy a fák újra utána kiáltanak.
Fekete karmok.
– Vigyázz!
Metsző, fehér agyarak.
– Vigyázz!
Vöröslő szempár.
– Vigyázz!
Alvadt vértől ragacsos, szurok fekete bunda.
– Fuss!
Egyetlen gyermeki sikoly, és egy fehér hattyú riadt szárnycsapkodása az éjszakában.
A hajnali napfény megsárgult, bebarnult, lehullott, fakó faleveleket talált a zöldellő erdő helyén. A fák gyásza szomorú ködbe vonta az egész tájat. Igaz, a jelenet évszázadok óta ismétlődött már, de ők soha nem tudtak beletörődni.
Ősz ismét meggyilkolta Nyarat.
Vége