Criszi

A Nap int a számtalan, sürgölődő üstökös egyikének, hogy tárja szélesre a bálterem ajtaját. Arany szálakkal átszőtt fekete öltönye meggyűrődik a fáradt mozdulattól, ahogy végigfuttatja ujjait a ragyogó hajtincsek között, amik glóriaként keretezik feszült arcát. A zsanér ekkor megnyikordul, de a kellemetlen zajt elnyomja a zenekar felcsendülő muzsikája. Az előtérben már sokan várakoznak, Nap a galériáról figyeli a belépőket. Az arcokon tükröződő érzelmek kellemetlenül ismerősek számára, a fanyar mosolyok, a villogó szemek, amik csak a botrányokat lesik, ahogy végigsétálnak a hatalmas báltermen, fintorogva mérve végig a falak mellet felállított asztalokon sorakozó édességeket és italokat, vagy megvető megjegyzéseket téve a terem végében játszó zenekarra. Nap kelletlenül sóhajt, gyakran még ő maga sem érti, miért rendezi ezeket az estélyeket, de lesétál a széles lépcsőn, hogy köszöntse az érkezőket.
Az ajtó mellet álló üstökös, Nap nem biztos benne, de talán Halleynek hívják, sorra jelenti be a vendégeket. Most épp egy tökéletes arcú nő lép mellé, aranyszínű ruhája ezer hullámként omlik köré, Nap figyeli, ahogy a kevély ajkak elsuttogják a nevet, bár semmi szükség rá, hiszen mindenki jól ismeri.
– Lady Vénusz! – kiálltja az üstökös, és a nő magabiztosan, magasra szegett fejjel figyeli, ahogy Nap elé siet, hogy üdvözölje.
– Lady, nagyon örülök, hogy itt van ma este! – Nap megcsókolja a felé nyújtott kesztyűs kezet, bár ajka alig ér a selyemhez. Vénusz biccent, minden mozdulata tökéletesen kimért és precíz.
Az üstökös ekkor bejelenti a következő érkezőt. Nap pulzusa megugrik, ahogy a fenséges asszony belép a terembe, de az izgatottság valójában nem Föld érkezésének köszönhető. Nap egyenesen a nő mögé bámul, igaz a kék, lobogó selyemruha egy röpke másodpercre teljesen betölti a bejáratot, így semmit nem látni.
A várakozás pillanata végtelen hosszúra nyúlik, a remény és a bizonytalanság csalfa érzékei ott bizseregnek Nap ujjbegyein. Aztán Föld beljebb lép, és mögötte csak az üresség marad, ami fájón tép bele Nap mellkasába. A férfi ökölbe szorítja a kezét, minden igyekezetével próbálja leplezni a csalódottságot, de Föld túl gyorsan átlát rajta. A szépséges, bölcs arcra szomorú mosoly ül, ahogy Nap elé lép.
– Üdvözöllek, drága Föld! – Nap könnyű csókot lehelt a felé nyújtott halványkék kézfejre.
– Nap! – Föld aprót pukedlizik, majd gyengéden megragadja a férfi vállát. – Sajnálom, de nem tudtam rávenni, hogy velem jöjjön.
– Ugyan! – Nap egy pillanat alatt ragyogó mosolyt varázsol az arcára, bár tudja jól, hogy Földet ezzel soha nem tudná megtéveszteni. – Kerülj beljebb, és érezd jól magad!
– Amennyire én ismerem, még lehet, hogy felbukkan.
– Figyelmes vagy, mint mindig, de kérlek ne is foglalkozz vele. Csodálatosan festesz ma éjjel! – Nap felemel két poharat, amiben vöröslő bor örvénylik, és az egyiket átnyújtja Földnek. – Úgy fest, egész sokan összegyűltünk!
– A legutóbbi találkozásotokkor…
– Több ezer éve volt! – Nap durván szakítja félbe Földet, a nőn látszik, hogy megbántódott, még ha igyekszik is a haja mögé rejteni az érzelmeket, ami hol kéken hullámzik, mint a tenger, hol zölden ring, mint a friss fű. Nap sóhajt egyet.
– Sajnálom nem akartam…
– Ugyan! – Föld újra mosolyog. – Én voltam tapintatlan. Tudom, hogy nem egyszerű kettőtök dolga!
A tömegből egy sárga ruhás, vékony nő válik ki hirtelen, és egyenesen Földhöz siet, majd habozás nélkül átöleli.
– Ió, drágám, de jó látni téged! – Föld boldogan viszonozza Jupiter holdjának, azaz egyik legfőbb tanácsadójának ölelését.
– Föld! Annyi mindenről kell beszélnünk! – a két nő pillanatok alatt megfeledkezik a távolba bámuló Napról, vidám csevejjel csatlakoznak a táncolókhoz. Nap egy darabig mozdulatlanul áll, de mikor újabb vendég érkezik azonnal a bejárat felé kapja a pillantását. Maga előtt is szégyelli azt a csalódott fintort, ami átfut az arcán, mikor megpillantja a belépő, vörös szaténruhát viselő Plutot és a szorosan belekaroló holdat, Charont.
– Csak nem szerelmi bánat? – erős kéz nehezedik Nap vállára. Megfordul és Uránusszal találja szembe magát. A magas férfi kék szemében valahogy egyszerre csillog pajkos játékosság és végtelen bölcsesség.
– Ugyan kérlek, valami tapasztalatlan kis protocsillagnak[1] gondolsz? – Nap a szeme sarkából továbbra is az ajtót lesi, de amikor Mars lép be, két holdjának kíséretében, csalódottan elfordítja az arcát.
– Igaz, te már érett és bölcs vagy! – Uránusz elneveti magát, majd eltűnik egy édességgel megpakolt tálca irányába, így Nap ismét magára marad hánykolódó érzelmeivel.

Hosszú órák óta tart a bál, hangos zsivaj, nevetés és vidám sikkantások kavarogtak a fülledt levegőben, elvegyülve a zenekar töretlen játékával. A bálozók arca az italtól vöröslik, szemükben a kristálycsillárok szikrái tükröződnek vissza. Nap nincs köztük, a galérián áll ismét, arcán szomorkás mosoly játszik.
– Sejtettem, hogy nem jössz el. Ahhoz te túl büszke vagy! – tekintete a távolba réved, ahogy a képzeletbeli személyhez beszél, meg sem hallja, amikor az ajtó újra megnyikordul, és egy utolsó, későn érkező vendég lép be a bálterembe. A mulatozók között elsuttogott szavak kelnek szárnyra, néhány szempár rosszindulatúan villan, az éles nyelvek rögvest új áldozatuk után kapnak, egyedül Föld arcán ül mosoly, ahogy a sietős léptű alakot figyeli, aki kettesével szedi a fokokat a lépcsőn.
Még mielőtt Nap közelébe érne lassít, az utolsó pár méteren már minden mozdulata kimért és feszült.
– Nem is kellet volna eljönnöm, ha annyira se vagyok fontos, hogy üdvözölj! – Nap ijedten összerezzen, nem érti, gondolatai hogyan elevenedhettek meg ilyen hirtelen. Lassan fordul a hang felé, aranyszínű szeme elkerekedik a felismeréstől.
Vékony, lágy vonású férfi áll ott, karja mellkasa előtt keresztbe fonva, ezüstszínű haja rendezetlen tincsekben lóg az arcába. Szürke mellényt visel átszőve ezüst szálakkal, alatta fehér inget.
– Hold… – Nap hangja elhal, mikor a haragtól villogó szürke szempárba néz. – Azt hittem nem jössz.
– Nem is akartam. – Hold félrenéz, feszült tartása mintha engedne egy kicsit.
– Most mégis…
– Igen itt vagyok! – Hold tesz pár lépést hátrafelé, az ajtó irányába pillant, mintha máris megbánt volna a döntését.
– Táncolunk? – Nap kinyújtja a kezét és várakozóan néz a másikra.
– Mit képzelsz? Így is állandóan mi vagyunk a téma! – Hold azért megáll, de nem fogadja el a felé nyújtott kezet.
– Akkor ne ott lent táncoljunk! – Nap a fejével az egyik folyosó felé int, arrafelé van a könyvtár, aminek méretei vetekszenek a bálteremével.
– Még mint nem! Elegem van abból, hogy Eris és Düsznomia állandóan rólunk pletykálnak. Azt hiszed, azt nem vennék észre, ha kettesben eltűnnénk a könyvtárban?!
– És ha észrevennék?
– Neked könnyű! De nekem gondolni kell arra is, hogy miattam Földnek miket kell kibírnia!
– Föld közel sem olyan kishitű, mint te! – már Nap szeme is haragosan villan. – Őt soha nem foglalkoztatják ezek a dolgok!
– Akkor miért nem vagy inkább vele?
– Lehet, hogy azt kellene! – Nap dühösen markolja meg a galéria korlátját, ujjai elfehérednek.
– Nem kellett volna ide jönnöm. – Hold távozni készül, de Nap megragadja az ingujját.
– Csak egyetlen tánc! – Nap arca csupa kétségbeesés és várakozás.
– Csak egy. Mint mindig.
– Mint mindig! – megkönnyebbült sóhaj hagyja el Nap száját, ahogy elengedi Holdat. – Mint mindig…
A könyvtár felé Nap végig megtartja az egy lépés távolságot Holdtól, bár talán még soha nem volt semmi ilyen erőt próbáló számára. De Holdnak szüksége van a távolságra, szüksége van arra, hogy azt gondolhassa még pár percig, semmi nincs kettejük között, csak az üres levegő.
Azonban abban a pillanatban, ahogy a faragott tölgyfa ajtó becsukódik mögöttük, eltűnik a pár méter, Nap szorosan magához vonja Holdat, úgy mintha az élete függne tőle.
– Olyan rég nem voltál itt…
– Föld szerint csak pár ezer év volt. Haragszom rád, ha elfelejtetted volna! – Hold tesz pár reménytelen próbálkozást, hogy szabaduljon, de hamar feladja, és inkább belesimul az ismerős ölelésbe.
– Az is rengeteg!
– Egy közel ötmilliárd éves csillag ne mondjon ilyet! – Nap még az öltönyön keresztül is érzi Hold meleg leheletét, miközben a másik beszél. – Ráadásul nem arról volt szó, hogy csak táncolunk egyet?
– Igazad van! – Nap kicsit eltolja magától Holdat, baljával megragadja Hold jobbját, másik keze a vékony derékra siklik.
– Nem is hallani a zenét! – Hold kelletlenül toporog, kerüli Nap tekintetét.
– Az nem számít! – Nap halkan dúdolni kezd, ahogy tesznek pár bizonytalan lépést.
– Ez így nem fog menni Nap! – Hold megpróbálja ellökni őt, de Nap szorosan tartja, léptei egyre határozottabbak lesznek, ahogy körbekeringőznek az egyik fotel körül.
– Csak ne legyél olyan feszült és menni fog!
– Te mindig olyan könnyen beszélsz! – Nap folytatja a dúdolást, mit sem törődve Hold elégedetlenkedésével. – Nem is figyelsz rám igaz?
Nap megáll, arcára csalódottság költözik, ahogy elengedi Holdat.
– Én mindig csak rád figyelek, ha a közelemben vagy.
– Ne mondj ilyeneket! – Hold elfordul, hogy az egyik könyvespolcot kezdje tanulmányozni, de Nap még így is látja az arcába szökő pírt.
– Maradj velem! – Nap egész közel lép Holdhoz, ajkai a fülét súrolják, ahogy halkan beszél. – Föld nem bánná!
– Neki szüksége van rám! Nem úgy, mint neked.
– Mindennél jobban szükségem van rád!
– Akkor miért hozol állandóan kínos helyzetbe? Élvezed, ha kínozhatsz? – Hold hirtelen fordul meg, arcukat csak pár centi választja el egymástól.
– Nem szándékosan teszem! – Nap Hold ajkait bámulja, amik a dühtől vonallá préselődtek.
– Olyankor gyűlöllek!
– Tudom! – A következő pillanatban már hevesen csókolják egymást, Nap keményen nekipréseli Holdat a könyvespolcnak. A csók reménytelenségtől keserű, nincs benne semmi lágyság, az ajkak elkeseredetten marnak egymásba.
– Nap! Elég! – Hold lihegve taszítja el magától azt a mellkast, amin az ujjai pár perccel korábban önkéntelenül is felfedező útra indultak.
– Miért? – Nap szeme sötét, mélyvörösen izzik.
– Mert mindig ezt csináljuk! – Hold lehetséges menekülési útvonalakat keres, de nem tud szabadulni a könyvespolc és Nap szorításából.
– Talán nem élvezed?
Hold nyel egyet, látszik, hogy ellenkezni akar, de végül saját teste hagyja cserben, lábai megremegnek, ahogy Nap újból megcsókolja.
– Elmehettél volna… – suttogja Nap, amikor levegőért kapva egy pillanatra szétválnak.
– Soha nem volt rá lehetőségem!
Percekkel, vagy talán órákkal később, Napnak fogalma sincs róla, három halk koppanás hallatszik, aztán a könyvtár ajtaja kinyílik, és Föld lép be rajta. Nap alig látható biccentéssel és egy mosollyal üdvözli, nagyobb mozdulatot nem mer tenni, hiszen Hold békésen alszik, félig a kanapén, félig az ő mellkasán.
Föld mosolyában egy kevés rosszallás bujkál, de Nap tudja, hogy nem irányukba, sokkal inkább azért, mert a vendégeket teljesen elhanyagolta az estély során.
– Rajtam kívül már mindenki távozott. – Föld szórakozottan végighúzza az ujját néhány poros könyvgerincen.
– És téged mi marasztalt, kedvesem?
– Valaki felettébb lefoglalja a holdamat.
– Igazán nélkülözhetnéd őt egy darabig! – Nap eljátszik az ezüstös tincsekkel, miközben mosolyogva figyeli a békés arcot. – Sőt, megkérlek, hogy nélkülözd őt egy rövid ideig!
A beszélgetés hangjára Hold mocorogni kezd, álmosan pislog néhányat, de amint észreveszi, hogy Föld is a teremben van, felpattan, majd mélyen meghajol.
– Úrnőm! Elnézést kérek, hogy…
– Hold! – Föld hangosan felkacag az esetlenkedő Holdat nézve, akinek gyűrött ingét csak pár gomb fogja össze, és arca olyan vörös, mint Mars, néhány korty ital után. – Kérlek, nyugodj meg, és már ezerszer megmondtam, hogy hívj Földnek!
– De…
– Szóval azt mondod vége a bálnak? – Nap feláll, felveszi a zakóját a földről, és amennyire lehetséges megpróbálja kisimítani rajta a gyűrődéseket. – A zenekar is elment?
– Amennyire én tudom igen. – A megsemmisülten álló Hold teljesen láthatatlanná vált a beszélgetők számára.
– Ez azt jelenti, hogy meg kell kérjelek egy szívességre.
– Mit akarsz még? Nem elég, hogy miattad nélkülözöm Holdat, még mást is akarsz?
– Csupán arra akarlak megkérni, hogy játssz nekünk egy keveset a zongorán! A te Holdad ugyanis tartozik még egy keringővel.
– Ez valóban így van Hold? – Hold a neve hallatán úgy rezzen össze, mint aki révületből ébred, kapkodva igyekszik rendbe szedni a külsejét, miközben gyilkos pillantással illeti Napot.
– Semmi esetre sem. Én nem tartozok neki semmivel!
– Te ígéreted. Aztán azt mondat, hogy zene nélkül nem lehet.
– Hold, örülnék, ha kicsit értebben kezelnéd végre a dolgot! – Föld szemrehányóan végigméri Holdat, aki idő közben összeszedte magát, majd játékosan összeborzolja az ezüst hajkoronát. – Komolyan mondom, ha nem az én holdam lennél…!
– Lehetne, mondjuk az enyém! – Nap már az ajtóból kiállt csak vissza, aztán eltűnik a folyosón.
– Te egy csillag vagy, hogy lehetne már holdad! – Hold gyorsan utoléri, bár arcára szinte azonnal megbánás ül, amikor Nap megragadja a kezét.
– Szívesen lennék bolygó, ha ez azt jelentené, hogy veled lehetek!
– De nem vagy az!
Nap szorosabban fonja össze az ujjaikat, és ez alkalommal Hold nem húzódik el tőle. Kéz a kézben sétálnak le a teljesen kiürült bálterembe. Néhány üstökös már nekilátott, hogy eltakarítsa a romokat, őket Nap egy kézmozdulattal kizavarja a teremből.
– Boldog vagy? Így már senki nem fog rólunk pletykálni! – Nap maga elé vonja Holdat, keze végigvándorol a fedetlen, hamuszínű bőrön, egészen az ezüstös hajtincsekig.
– Erre azért nem vennék mérget! – Föld letelepedik a zongora mellé, és próbaképp leüt néhány hangot. – Eris és Titánia is látta, hogy eltűntök az egyik, zegzugos folyosón, hogy őket idézzem, szóval biztos, hogy megvan már a saját kis történetük arról mit műveltetek.
Hold mondani akar valamit, de Nap egy csókkal belé folytja a szót.
– Lehet, hogy nem is tévednek akkorát azzal a történettel! – Föld mosolyogva játszani kezd, Nap ellép Holdtól, aztán a kezét nyújtja.
– Szabad egy táncra? – Hold, talán először amióta megérkezett a bálba, elmosolyodik, és elfogadja a felkínált kezet.
Ez alkalommal a keringő nem akadozó vagy kapkodó, a páros tökéletes összhangban táncolja körbe a termet. Minden lépésnél egy kicsit szűnik a kettejük közötti távolság. Nap végül azon veszi észre magukat, hogy Hold a nyaka hajlatába temeti az arcát, ő maga pedig halkan dúdol a fülébe a zongora dallamára.
– Miért nem lehet mindig ilyen egyszerű? – Hold hangja furcsán tompa, ahogy a Nap zakójába beszél.
– Mert túl bonyolultak vagyunk.
A zongorajáték elhal, de egyikük se veszi észre, csak állnak tovább egymásba kapaszkodva, mintha az egész univerzum csak kettejükben létezne.
Az ajtó hirtelen becsapódik, Hold ijedten ugrik el Naptól.
– Föld? – a kutató szempár nem találja sehol a nőt.
– Úgy tűnik, tényleg nélkülözni tud téged egy ideig! – Nap hátulról átöleli Holdat, de az eltaszítja magától.
– Mennem kell!
– Maradj, kérlek! Csak egy kicsit! – Nap arcán a végtelen magány tükröződik, ami egy pillanatra elbizonytalanítja Holdat.
– De a kötelességem!
– Föld megbirkózik vele. Ne hagyj itt megint! – Nap kinyújtja a kezét Hold felé, szeme kérlelő, gyermeki remény sugárzik belőle.
– De…
– Az évmilliárdok olyan hosszúak, Hold… Kérlek, nem akarom megint egyedül… – Nap még soha nem érezte magát ilyen kétségbeesettnek és kiszolgáltatottnak. Kinyújtott keze remegni kezd, de nem engedi le.
– És te egyedül voltál… – Hold szinte nem is Naphoz, hanem saját magához beszél.
– Csak egy rövid ideig maradj! Egyetlen keringőre még, jó? Egyetlen egy, mint mindig!
– De csak egy. – Az ujjak összefonódnak. Finoman, puhán, lassan. Egyetlen egy keringő idejére.

Vége

[1] Születőben lévő csillag elnevezése

<< Vissza a novellákhoz

[supsystic-social-sharing id=’2′]