Hideg van. Már napok óta csak havazik és én fázom. Nagyon fázom, és nem tudok felmelegedni. Bevackoltam magam egy öreg fa gyökerei közé, de a szél még ide is befújja a havat. Sehogy se lehet ez jó. Ha itt maradok halálra fagyok. Ha kimerészkedem, a vörös bundám miatt azonnal megtalálnak a vadászok. Így vagy úgy de reggelre halott leszek. Mit kéne akkor tennem? Egyedül vagyok. Magányos vagyok.
A gyomron hangosan kordul. Pontosan tudom, hogy ilyenkor lehetetlen élelmet találni, de az éhség vaskarmai mozgásra késztetnek. Előbújok a rejtekemből, de legszívesebben már vissza is fordulnék, amikor a fagy végigcikázik a bundám alatt. A táj fehérsége egy pillanatra egészen elvakít. Az érintetlen hóban én vagyok az egyetlen színfolt, ami nem túl kedvező, ha ember is jár a környéken. Nem szeretnék trófea lenni egy kandalló felett, így mozgásba lendülök. A mancsaim szép sormintát hagynak utánam, amit bárki könnyűszerrel követhet, de nem érek rá foglalkozni vele, mert előttem mozgás támad. Meglapulok egy fa tövében és onnan próbálom kivenni a mozgó pont körvonalait, nem túl sok sikerrel. A szél semmiféle szagot nem hoz felém, így közelebb kell mennem, ha bármit is meg akarok tudni a foltról. Fától fáig haladok, reménykedve benne, hogy előbb érek oda, mint hogy ő kiszúrja az én rozsdavörös bundám, bár az tény, hogy neki lenne könnyebb dolga. Valahogy mégis a közelébe érek, és a látvánnyal együtt végre az illat is elér hozzám. A folt, aki immár alakot öltött, hasonlít rám. Az orra, a farka, a négy lába mind pont úgy festenek, mint az enyémek. De az ő bundája hófehér, és sokkal tömöttebb, mint az enyém. Irigykedve figyelem, de csak néhány pillanatig, mert ekkor észrevesz, rám villantja ezüstös tekintetét, amiben mintha hóvihar kavarogna, majd a szél felkavarja körülötte a hópihéket és eltűnik a szemem elől.
Hirtelen fém és puskapor csípős keverékével telik meg a levegő, így nekem is gyorsan el kell tűnőm. Az éhségre már gondolni sem tudok, ahogy eltűnök egy sziklafal keskeny hasadékába. Szerencsém volt, hogy megpillantottam a kis barlangot semmi több. Ha nem vettem volna észre, már nem figyelhetném, ahogy a lélegzetem szürke felhőpamacsként száll fel az égbe. Bekucorodok a legbelső sarokba és hagyom, hogy elnyomjon az álom, abban reménykedve, hogy reggel még fel fogok ébredni.
Figyelő tekintetekre ébredek. Ő az. Fehér áll ott a bejáratnál tegnapról és engem pásztáz a szemeivel, amik most sokkal inkább a csillagos égre emlékeztetnek, mint a hóviharra. Mozdulatlanul állom a pillantását, amíg sarkon nem fordul és elüget a frissen hullott havon. Nem is gondolkodom, elindulok utána. Ma valahogy nem érzem olyan hidegnek a szelet. Ahogy visszanézek, esti hajlékomra valami különös dolog üt szöget a fejembe. Látom a lábnyomokat, amiket magunk mögött hagyunk, de egyet se látok, ami a barlanghoz vezetne. De nincs időm ezen hosszasan mélázni, mert Fehér sürgetően vár rám a domb tetején. Amikor mellé érek, újra nekiindul, magabiztosan kalauzolva engem az öreg fák évtizedes labirintusában. Ezek után már egyszer sem néz hátra, hogy követem-e, mert nekem eszembe se jut elszakadni tőle. Mikor kezdenék fáradni, megáll és lelapul a hóban. A szőre egészen beleolvad a környezetébe. Ha nem állnék mellette, észre se venném, hogy ott van. Nekem nehezebb elrejtőznöm, így bekúszok egy öreg fatörzs maradványai alá. Fehér előttünk figyel valamit, és ahogy követem a pillantását én is meglátom a jól megtermett pockot nem sokkal előttünk. Úgy tűnik őt nem viselte meg a téli ínséges idő. Én még jobban a korhadék belsejébe húzódok, nehogy feltűnő külsőm eláruljon minket, ezzel szemben Fehér azonnal cselekszik, és a pocokra veti magát. Pillanatok telnek el csupán és a zsákmány máris előttem landol, a hókupac tetején, Fehér pedig eltűnik, mint a kámfor. Nem gondolkodok sokat, belakmározom az ajándékot, majd elindulok, hogy keressek magamnak valami vackot éjjelre.
Másnap reggel Fehér megint rám vár. A szeme ma olyan, mit a tiszta kristályok, amiket a hegyekben látni. Meg akarom őt szaglászni, szeretnék hozzáérni ahhoz a csodás bundához, de ő elhúzódik előlem. Több sikertelen próbálkozás után lehorgasztom a fejem és felveszek néhány lépés távolságot. Fehér elégetetten rám pillant és elindul az erdő sűrűje felé. Először élelmet kerítünk nekem. Lépésről lépésre megmutatja nekem, hogyan kell becserkészni a hóban a zsákmányt. Türelmes tanár, aminek a végeredménye jó adag élelem. Jutna belőle bőven mindkettőnknek, de ő nem eszik egy falatot sem, bárhogy is próbálom rávenni. Miután megtöltöttem a hasam újból az élre áll és tovább vezet engem egyre beljebb a fák között. A hóban néha egész mélyre süllyednek a mancsaim, ő viszont minden nehézség nélkül halad. Egyszerre egy hatalmas fához érünk. A gyökere alatt egy apró hasadékot veszek észre. Fehér biztatóan rám néz, így bebújok a nyíláson. Egy szűk alagút vezet a fa alatt barlangba. Nem túl nagy, de kényelmes és száraz. Nem fúj be a szél sem, szóval nem is lehetne tökéletesebb. Először azt hiszem, hogy Fehér is lejött utánam, de kissé csalódottan konstatálnom kell, hogy egyedül vagyok. Nincs mit tenni, kimászok a felszínre a metsző hidegbe. Fehér ott áll és valami különös csillog a tekintetében. Szeretném megérinteni, de tudom, hogy nem hagyná, így csak állok, tekintetemet közte és a bejárat között jártatva. Szeretném, ha most nem tűnne el, hanem velem tartana. Vele kettesben túlélnék bármit, ebben biztos vagyok. Nélküle viszont lehet, hogy visszahullanék a magányba és a hidegbe. Fehér persze másként gondolja. Biztos vagyok benne, hogy ő az egész világot másként látja, mint én. Ezt abból tudom, ahogy engem fürkész, majd mellém lép, olyan közel, hogy érzem a testéből áradó különös energiát, mégsem ér hozzám még véletlenül sem. Ő különleges. Valaki olyan, aki azért van itt, hogy nekem segítsen, de most lejárt az ideje. Átadott mindent, amit szeretett volna.
Egymással szemben állunk. A kristályos szemek az enyémbe fúródnak, és Fehér orra centiről centire közelít az enyémhez. Az érintése egy rövid pillanat csupán, mégis villámként cikázik át rajtam. Fehér hátrébb lép, majd egy erős szélroham felkavarja a havat. Be kell csuknom a szemem, és mire legközelebb kinyitom, neki már nyoma sincs. Utána akarok rohanni, keresem a jelét annak, hogy merre indult, a hóban azonban nincs egy lábnyom se a sajátomon kívül. Amikor a saját mancsaimra nézek újabb meglepetés ér. Minden szőrszálam hófehér. Ez volt hát Fehér utolsó ajándéka nekem.
Vége
[supsystic-social-sharing id=’2′]