Sütött a nap, de ez csak töredéke volt a pillanatnak, erőtlen a közeledő viharral szemben, ami mindent el akart törölni. Lynn nyugtalanul állt a hegyoldalba vájt virágoskert közepén. Mögötte a szökőkútban egyik őse, a pávamadár nyújtóztatta égbe a nyakát, márvány csőréből hangosan zubogott kifelé a víz, hosszú farktollai, bár kőből voltak, mégis mintha hullámokban omlottak volna le, átbukva a kút peremén egészen a földig.
Lynn nem foglalkozott a különös, hullámzó szoborral, tizenhat évig figyelte eddig, most ideje volt másra fordítania rubinvörös pillantását. Vállán az azúrkék tollak felborzolódtak, ahogy végre meglátta a horizont szélén azt a vérvörös foltot, amitől hónapok óta rettegett. Már csak napok lehettek hátra, amíg a barbár ragadozók elérik a birodalom külső várfalát, és odabent a császár kastélyában ma éjjel is fényes bált fognak adni. Lynn torka összeszorult a félelemtől, ahogy lepillantott a hegy lábánál álló hagymakupolás, tarka házakra. A városlakók talán még nem is sejtették, hogy hamarosan metsző fogak és pengeéles karmok fogják ostromolni otthonukat. Napok kérdése volt csupán szeretett birodalmának bukása, mert azt az egyet már most biztosan tudta, hogy a nomád vadaknak nem fognak ellenállni a gyenge falak és a mulatozáshoz szokott maroknyi katona.
– Lynn hercegnő! – a lány összerezzent neve hallatán, amitől a hátán lévő tollak furcsán megzizzentek. A hang irányába fordult, és rögvest észrevette a rózsabokrok között felé siető, folyton bukdácsoló kis papagájlányt.
– Bocsáss meg Lynn hercegnő, nem akartalak megzavarni! – A lány szemét körülrajzoló fehér tollak mókásan meredeztek a világ összes égtája felé, hangosan árulkodva arról, mennyire zavarban van a szolgáló, amitől Lynn égkék ajkaira apró mosoly költözött.
– Agueda! Ezerszer megmondtam már, hogy ne szólíts hercegnőnek. Nem vagyok jogosult a cím használatára, te is tudod! Mind a ketten bajba kerülünk, ha valaki fülébe jut! – bár hangja szigorú volt, a mosoly nem tűnt el az arcáról, és amikor az előtte toporgó lány a földre szegezte fekete szemét, és hosszú körmeit a saját bőrébe vájta Lynnben azonnal felébredt a bűntudat.
– Jaj, drága Agueda! – megfogta a lány kezét, a saját nyaka köré fonta, ő pedig szorosan átölelte a meglepettségtől ledermedt Aguedát. – Sajnálom, ha túl kemény vagyok veled, de az udvar legutáltabb személyét szolgálod a személyemben. Vigyáznom kell rád, hogy a lehető legkevesebb megvetéssel és büntetéssel kelljen szembenézned! – Szorosan ölelte a megszeppent Aguedát, figyelte, ahogy a minden reggel gondos munkával tengerkékre festett körmei eltűnnek a szolgálólány hátát borító különösen hosszú sárga, kék és piros tollak között. Érezte, hogy lassan nem csak ő, de Agueda is belelazul az ölelésbe.
– Annyira sajnálom Lynn… – suttogta a lány. – Az össze pávahercegnő közül te érdemelnéd ki egyedül a címet, és mégis te vagy az egyetlen, akit épp, hogy megtűrnek az udvarban! Ez annyira igazságtalan!
– Semmi baj! – Lynn odébb tolta magától Aguedát, hogy a szemébe nézhessen. – Viselnem kell apám szégyenét, hiszen megszületnem se lett volna szabad. Örülök, hogy lélegezhetek és érezhetem a napfényt a bőrömön és a tollaimon. Segíthetek ott, ahol kell, és mindezt a színfalak mögül, apám műmosolyokkal teli világa nélkül. Ez egy boldog élet Agueda, hidd el nekem!
Újabb látogatók érkeztek a kertbe, így Lynn még eggyel hátrébb lépett, hegyes állát peckesen felemelte, de még egyet kacsintott a haloványan mosolygó Agueda felé, mielőtt újra megszólalt volna.
– Kérem, árulja el, Agueda, miért zavarta meg délutáni sétámat! – a modoros szavaknak keserű volt az ízük, Lynn szívből gyűlölte, hogy bár nem ismerték el, mint a császári udvar tagja, és nem vehetett részt a nagyobb eseményeken sem, azt megkövetelték tőle is, hogy az az arisztokrácia szükségtelenül modoros udvari etikettjét használja a hétköznapjaiban is.
Agueda szemei oldalra villantak, a két fiatal hattyúhercegnőre, akiknek hosszú fehér tollaik a földet söpörték, kecses nyakukat pedig aranyló nyakláncokkal ékesítették. A hercegnők vidáman kacarásztak, egyikőjük vékony ujjaival a levegőbe rajzolt valamit, amitől a másik még hangosabban nevetésben tört ki. Vidám kis jelenet volt, a szolgálólány mégis mintha riadtan figyelte volna aranycipőbe bújtatott lábuk nyomát, ahogy eltűntek egy nagy borostyánfal mögött.
– Egor, a fülesbagoly küldetett érted – Agueda suttogva beszélt, hangját szinte elnyomta a bokrok közt susogó szellő. – Azt mondta látni akar, mert talált valami fontosat!
Lynn újra a horizont felé kapta a pillantását, hosszú szempillái megremegtek, ereiben felzubogott a vér. Ha az öreg könyvtáros talált valamit, az a birodalom megmenekülését jelenthette.
– Vezessen hát, a nagyra becsült könyvtárosunkat illetlenség lenne megvárakoztatni! – Agueda bólintott és rögvest elindult a kert sziklába vájt kijárata felé. Lynn fürge léptekkel követte, hosszú zöld és kék tollai palásként omlottak le mögé, de végük bemocskolódott a porban és a sáros városi utcák is nyomot hagytak rajtuk, a figyelmes szemnek hangosan árulkodva arról, hol töltötte napját a rang nélküli hercegnő.
A főnix császár hivalkodó volt és kevély, kastélyát nem volt rest a hatalmas hegy oldalába vájatni, a szorgalmas fecskék hónapokat dolgoztak az égbe törő tornyokon és csiricsáré üvegablakokon. A végeredmény azonban tagadhatatlanul lélegzetállító lett, Lynn is mély tisztelettel adózott a munkásoknak, minden alkalommal, amikor belépett a sűrű indákkal és arany falevelekkel díszített főkapun. Követte szolgálólányát egészen a kastély északi szárnyába, ahol a könyvtár terpeszkedhetett kedvére. A végtelen könyvespolcok még a katakombákba is lenyúltak, a világ minden részéről halmoztak fel tekercseket, térképeket és öreg köteteket azok az utazók, vándormadarak, akik néha megpihentek a birodalom falai között.
Lynn mélyet lélegzett, a por és öreg papír illata valahogy ismerős barátként üdvözölte minden nap, amikor erre vezetett az útja. Agueda illedelmesen megállt a faragott mahagóni ajtó mellett, amin a fából életre keltett harcosok nagy csatákat vívtak legendás szörnyekkel, Lynn pedig beljebb sétált. Néhány lépést tett csak, amikor az egyik roskadásig pakolt polc mögött megnyikordult a padlógerenda. Kopott pár bőrcsizma bukkant fel, amikből a színt sok óra napsütés szívta ki, a talpát pedig mérföldek koptatták simára. Gazdája magas, szikár férfi volt, de sárga szeme körül már bőven kihullottak a világosbarna tollak, kezén és a nyakán pókhálót szőttek a ráncok, és minden lépése tollpihéket hagyott maga után. Fején a tollak és kevés haja két oldalra meredezett, ami furcsán rendezetlen külsőt kölcsönzött neki. Az úton lévők fehér vászoningét barna bőrnadrágját viselte, pedig már jó néhány éve volt, hogy utoljára kilépett a könyvespolcok közül.
– Drága Lynn! – hosszú karjait azonnal ölelésre tárta, ahogy meglátta a rá várakozó lányt. Ő persze azonnal a férfi karjaiba sietett, a meleg ölelésre nagyobb szüksége volt, mint egy pohár vízre a szárazság közepén. Nem zavarta a por, ami a könyvtáros ruhájáról az ő királykék tollai közé ragadt, boldogon fúrta bele az arcát a széles vállakba.
– Egor! – érezte, hogy az öreg bagoly végigsimítja gondos kis csavarokba rendezett haját, amitől még jobban ellazult. – Kérlek, mondd, hogy találtál valami hasznosat! Túl sok éjjel böngésztem már itt a könyveket eredménytelenül! Pedig az a régi levél nem véletlenül került elő épp most!
– Ne aggódj, azt hiszem, megtaláltam, amire szükséged lehet. Őseid kegyesek voltak hozzánk, és épp úgy szerették a birodalmat, mint te – Egor elengedte Lynnt és eltűnt a könyvek között. ruhája és tollai úgy beleolvadtak az öreg bőrkötéses könyvek és a kissé ingatag, égig nyúló könyvespolcok barna színeibe, hogy Lynn egy pillanat alatt elvesztette szem elől. Sokszor nevetgélt kislánykorában azon, hogy a könyvtáros úgy jár kel a birodalmában, mint egy szellem, de azért a hátán mindig felálltak a pihék, ha szemtanúja volt eltűnésének.
– Tegnap éjjel sikerült megfejtenem, melyik eldugott polcra utalt a legelső páva úrnő, Mirza őfelsége – Egor hangja egész messziről hallatszódott, Lynn szinte futva indult utána, nehogy lemaradjon a fontos információkról -, tudod kedvesem ez alatt a rengeteg év alatt sok könyvtáros megfordult itt, és egy keveset mindegyik változtatott a saját elképzelése alapján a rendszeren. A vadak nomád hordáját még a falak is elfeledték, nem hogy a köztük élők.
A hang megállt, és ahogy Lynn befordult az egyik sarkon, a könyvtár eddig még soha nem látott szegletébe jutott. Apró boltív bújt meg egy nehéz szekrény takarásában, épp csak egy szűk nyílás látszódott belőle, de Lynn gondolkodás nélkül bebújt rajta.
Odabent apró terem fogadta, a világítást hatalmas gyertyák adták, a padlót por takarta, az egyetlen bútor pedig egy réges-régi íróasztal volt, a félkör alakú szoba közepén. Mindenhol könyvek hevertek kisebb halmokban vagy tornyokban, Lynnek vigyáznia kellett selyemtopánba bújtatott lábát hova teszi, nehogy kár keletkezzen valamelyik ősi iratban. Egor az asztal mellett állt, aranysárga szemét egy pillanatra sem fordította el az előtte heverő könyv megbarnult lapjairól, még akkor sem, amikor Lynn mellé állt, és lábujjhegyen átkukucskált a válla felett.
A könyv egy kézzel írott, gyönyörű színes ábrákkal díszített krónika volt, a birodalom legelső évszázadaiból, amire már csak maga a hallhatatlan főnixcsászár emlékezhetett.
– Szó esik benne a birodalom megszületéséről, az első virágzó évekről, a hét nemesi család felemelkedéséről… – Egor lapozott, ahogy beszélt, a színes ábrák szinte megmozdultak a keze alatt. Ott voltak a hét nemes család, a főnixcsászár legfőbb bizalmasainak címerei, sorban a gémek, a hattyúk, a jégmadarak, fácánok, kolibrik, a fehér galambok, és végül a pávák pajzsdísze. Ők voltak azok a családok, akik a legtöbbet tették a birodalom fejlődéséért, bár Lynn torka összeszorult, ahogy a leszármazottakra, a mostani kevély főurakra, hiú úrnőkre gondolt, akik mással sem törődtek, mint az anyagi javak elherdálásával és a fényes bálok pompájával. A következő oldalon a sasok hatalmas hadserege elevenedett meg, aranyló mellvértjükön megörökítette a festő a visszatükröződő napot. A bátor férfiak és nők hófehér haja magas lófarokba volt fogva, sárga szemük a messze határt fürkészte. Izmos testüket a vért alatt bőrruha fedte, a hullámzó, sötétbarna tollak csak a karjukon voltak láthatóak, valójában azonban Lynn elég gyakorlatot nézett meg szemtelen kamaszlány korában, hogy tudja, a kimelegedett, félmeztelen sasok hátát borítja a legtöbb toll.
Az emlék apró mosolyt csempészett a szája sarkába, boldogan gondolt vissza azokra az időkre, amikor még nem értette az ármányt, nem foglalkozott azzal, miért nem szólítják soha hercegnőnek nővéreivel ellentétben, és miért követelik tőle mégis a legszigorúbban az udvari etikett betartását. Csak a kislányos kuncogás, a lopott esti séták foglalkoztatták. Egor azonban lapozott a könyvben és az emlék egyből elszállt.
Hosszú, pengeéles fogak mosolyogtak Lynnre, egy hatalmas portréról. A fehér pengékről vér csöpögött, ami végigfolyt a férfi állán. Hatalmas szürke haja bundában folytatódott végig a tarkóján és a vállán, szürke szemében furcsa őrület ült. Bár a kép nem mozdult, Lynn szinte hallotta a sikolyokat, és látta maga előtt az égő városokat, amiket egy ilyen farkas hagy maga mögött. Egor hangja is feszítetté vált, mint a vékony acélkötél, kettéválasztotta a levegőt.
– A következő fejezetet maga Mirza úrnő írta. Hallgasd figyelmesen, mert ez mentheti meg a hazánkat…
A ragadózó vadak ritkán bukkannak fel, jöttüket a horizonton hatalmas vörös porfelhő jelzi. Hatalmas horda, semmi nem állhat az útjukba. Minden falut, várost, de akár egész birodalmat is a porral tesznek egyenlővé, ha az útjukba kerül. Azt hinnénk, mérhetetlen vérszomjuk és vágyuk űzi őket, hogy új birodalmakat hódítsanak meg, de ez csacska tévedés, és néha azt kívánom, bár így lenne. A valóság sokkal visszataszítóbb. A megtört, kivérzett birodalmat ugyan úgy maguk mögött hagyják, mintha soha nem tették volna be oda a lábukat, és csak több száz év múlva térnek vissza. A hatalmas sereget nem vágy űzi, hanem tulajdon vezéreik hajtják harcba. A tizenkét farkast semmi nem állíthatja meg, céljuk pedig megvetendőbb a legalantasabb földi féregnél. Asszonyt akarnak maguknak, egyetlen éjszakára, hajnalban pedig a tizenkét elfogott ifjú leány vérében fürdőznek. Rituáléjuk célja az örök életük megtartása, ördögi körrel űzik végtelen életüket a végtelenségig, újabb és újabb fiatal leányok életét törve ketté. A birodalom úgy tudta elkerülni a támadásukat, hogy tizenkét nemes lelkű leány önmaga jelentkezett és járult a farkasok színe elé. Soha többet nem tértek vissza, de nemes áldozatuknak köszönhetően a horda elvonult a falak alól. Sem sereg, sem ármány, sem igazság nem képes megállítani a hordát, pusztán, ha kielégítjük akaratukat. Kegyetlen sarc, amit meg kell fizetnünk, ha a birodalom élni akar.
Lynn észre se vette, hogy melyik ponton kezdett el folyni a szeméből a könny, de érezte, hogy lemossa arcáról a nemes pávák kék-fehér arcfestékét, amit Agueda visz fel a bőrére reggelente hosszú órák munkájával. Egor hangja is megakadt egy pillanatra, de aztán lapozott a könyvben. Csodálatos barlang tűnt fel a lapokon, földalatti vízeséssel. A növényzet zöld volt és buja, páfrányok és orchideák nőttek mindenfelé. A vízben tizenkét ifjú lány szobra állt, márvány testüket csupán vékony selyem takarta. Mindnyájan egyenesen álltak, kezüket imára kulcsolták, szemük csukva volt. Lynn alaposan megnézte őket, két pávát, egy papagájt, egy flamingót, három hattyút, két cinkét, egy sas leányt és két rigót számolt össze. Mirza írása pedig folytatódott a festmény peremén.
A kastély alatti vízesésben állítottunk szobrot bárosságuknak és önfeláldozásuknak, amiért örökké hálásak kell, hogy legyünk. Az önző főnixcsászár néhány évvel a horda elvonulása után azonban másképp döntött. Nem kétlem, hogy a kígyó természetű tanácsosa, Agni a fakókeselyű sugallatára, lezáratta az emlékhelyet. Attól félek, a történelemből és az emlékezetből is megpróbálják majd kitörölni a hordát és a lányok bátor tettét, ezért döntöttem a történet lejegyzése mellett. Ha a horda újra felbukkan, nem fogja megállítani őket sem a sasok serege, sem a birodalom fala. Féljetek és meneküljetek, hacsak nem lesz ismét tizenkét bártor leány, akik megmentik a birodalmunk…
– Innentől mindenki számára világos mit kell tennünk… – Lynn a fa íróasztal peremét szorította, a kis szobából elillant minden meleg, testét a pihék alatt rázta a hideg. Várta, hogy válasz érkezzen, de sem Egor, sem Agueda nem mozdult. – Hát akkor… Megyek és audienciát kérek a császárunktól.
A kijárat felé fordult, bár nem volt benne biztos, hogy lábai egyáltalán képesek még a mozgásra. Furcsa volt a félelem, amit érzett, nem jeges rettegés, nem a halálfélelem. Ami megbénította az izmait az az egész birodalomért érzett aggodalma volt. Végül azonban az ész győzedelmeskedett rettegő végtagjai fölött, Aguedához sétált, és megfogta a papagájlány kezét.
– Kísérj fel a császárhoz, kérlek! – kedvesen akarta megszólítani leghűségesebb barátját és szolgálóját, hangja mégis olyan hideg volt, amitől még ő is megrettent. Kezét azonnal elhúzta Agueda ujjai közül, nehogy a belsejében növekvő fagy árthasson a lánynak, és kimenekült az apró teremből. Rögvest meghallotta maga mögött a papagájtollak susogását, de nem állt meg, csak mikor már messze maga mögött hagyta a könyvtárat és a szörnyű titkot őrző könyvet.
– Lynn! – Agueda pihegett a nagy sietségtől, látszott rajta mennyire megrémült, amikor Lynn elrohant. Sok mondanivalója volt, ki lehetett olvasni a tekintetéből az összes kérdést és aggodalmat, ami még jobban összefacsarta Lynn szívét.
– Agueda! – Lynn újra alig ismert a hangjára, állát mintha egy ismeretlen erő szegte volna fel, érezte, hogy pillantása is megkeményedik. – Nincs jogod semmiféle módon az utamba állni, vagy kételyed kifejezni. Nem akadályozhatsz meg abban, amire készülök, ahogy rajtad kívül senki más sem teheti.
– De…
– Nincs de! – a felcsattanás végigvisszhangzott az üres márványfolyosón. – Hercegnőnek nevezel, pedig nincs jogom a cím viselésére. Hát most fogadd el, hogy az a hercegnő utasít téged parancsai hű követésére, aki ebben az udvarban soha nem létezett!
– Igen is, hercegnőm! – Agueda a földig hajolt, a karját borító tűzvörös tollak belesöpörtek a padlót borító porba.
– Állj fel és kövess! – Lynn hátat fordított a szolgálólánynak és hosszú, magabiztos léptekkel elindult a trónterem felé. Még mindig ott érezte magában azt a különös, idegen erőt, ami az állát peckesen felfelé fordította, ami tartást adott a hátának és erőt a szívének. Kívánta a magyarázatot mi mozgatja izmait ilyen erővel, de tudta, hogy minden perc többet ér az aranynál, így nem vesztegethetett el többet méla merengésen.
A trónterem a kastély közepén terpeszkedett, ormótlan méretei és hiú díszei elszédítettek bárkit, aki belépett a hatalmas kovácsoltvas ajtón. Lynnek azonban a szeme se rebbent a méretes freskók és cirádás oszlopfők láttán. Két páncélos sas igyekezett épp megállítani őt, a lány fürgén kerülte ki az izmos, de lomha karokat, kék selyembe borított karcsú teste úgy illant át közöttük, ahogy a szél cikázik keresztül a mocsári nádakon.
– Mi ez a felbolydulás? – A főnixcsászár a terem fölé magasodó emelvényen, arany és gyémánt trónján, vastag vörös palástja mögé rejtőzve ült, a vörös tollak szinte ki sem látszódtak a hatalmas korona alól, amit viselt.
– Azonnali audienciát kérek Öntől, felséges császárunk! – Lynn nem felejtette el teljesen az udvari etikettet, földig hajolt, amikor a császár ránézett, és ezt kihasználva a két katona egyből vállon ragadta, de azonnal kivonszolni a teremből már nem merték.
A császár felemelkedett a trónról és lenézett Lynnre. A pávalány érezte, hogy jelenleg nem több, mint egy érdekes kis színes rovar egy nagyító alatt, de állta a megvető, forrongó láva színű tekintetet. A másodpercek gyilkos percekké nyúltak, mire a császár visszaereszkedett a trónjára.
– Te vagy a kis fattyú, aki a kegyemnek köszönhetően élhet az udvarban, nem igaz? Jó atyád hűséges tanácsadóm, de ezek szerint a kis fattyának elfelejtette megtanítani, hogy mit illik és mit nem!
– Kérem! – Lynn arcát égette a szégyen, de ezzel mit sem törődve arccal a földre borult. – Olyan információnak jutottam a birtokába, ami eldöntheti az egész birodalmunk sorsát!
A császár felnevetett, de Lynn fülét bántotta az éles kacaj, olyan volt, mintha valaki a karmát végighúzta volna a kastély számtalan márványdísze közül az egyiken.
– Az egész birodalmunk sorsát! Hah! – a nevetéshez csatlakozott a trónteremben jelenlévő fél tucat őr is, de az ő nevetésük sokkal erőtlenebb volt, mintha fájna nekik a mosoly az arcukon. – Kis leány! – A császár egy intésére csend lett. – Kíváncsivá tettél! Mi az a szörnyen fontos információ, amire nekünk itt nagy uraknak olyan nagy szükségünk lehet, és amit egyedül egy kis fattyú tud átadni nekünk?
Lynn vállát elengedte a két marcona ajtónálló, így végre fel tudott egyenesedni. Amikor kisimította összegyűrődött ruháját újra megérezte azt a különös erőt, ami most mintha közvetlenül mögötte állt volna. Felemelte a fejét és egyenesen a főnixcsászár szemébe nézett.
– A birtokomba jutott egy rég elfeledett krónika, ami lejegyezte a vadak első támadását a birodalom ellen. Tudomásomra jutott, hogy az egyetlen biztos mód, ami megállítja őket a teljes pusztításban, az tizenkét leány áldozata. Császári hozzájárulást kérek a haderők visszahívására, és arra, hogy magam mellé gyűjtsek további tizenegy leányt, akikkel önként vállaljuk a vad horda elé vonulást.
Egyetlen másodpercig olyan dermedt némaság lett úrrá a tróntermen, hogy minden jelenlévő hallani vélte saját szívverését visszhangozni a falakról. Aztán a császár nevetni kezdett.
Az ő nevetése volt az egyetlen hang, mégis beférkőzött minden sarokba, minden apró repedésbe, besurrant Lynn tollai közé is, hogy onnan méregként befúrja magát a bőre alá. Ezúttal nem csatlakozott a karcos hanghoz az őrök erőltetett kórusa, magányos volt, de mindenkit örökké kísértő.
– Öreg meséknek hinni megtévesztő lehet kislány! – A császár felállt és elindult lefele a vörös bársonnyal borított lépcsőkön. Kimért, lassú léptekkel haladt, közben pedig le sem vette a szemét Lynnről. A lánynak olyan érzése volt, mintha a császár nem is őt, sokkal inkább a gondolatait vizslatná éppen. El akarta fordítani a tekintetét, de valami, talán a büszkesége, talán az a furcsa erő, ami egész nap mozgatta, nem engedte neki.
– Mesék a gyerekek riogatására vannak, felejtsd el őket, ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek. – A császár egyre közelebb ért, Lynn már látta a szemében az apró aranyló pöttyöket, és a szája sarkában meggyűlő ráncokat. – A vadak hordája rettenet, és a falaink csak bátor seregünknek köszönhetően fognak megállni szörnyű erejük nyomása alatt is. Bárki, aki mást állít az én tudásomat kérdőjelezni meg, ami egy idős ezzel a birodalommal. Felteszem hát a kérdést neked fattyúk hercegnője: ragaszkodsz ahhoz, amit korábban kiejtettél a szádon, vagy most azonnal elkotródsz a színem elől?
Lynn szemébe meggyűltek a könnyek, az erő, ami eddig ott volt vele most elillant a messzeségbe. Fájt neki az önző uralkodó látványa, fájt, hogy annyi élet veszhet el egyetlen rossz döntés miatt. Nem értette milyen hatalmi játszma lehet a háttérben, ami el akarta feledtetni mindenkivel a hősöket, akik vérüket adták a birodalomért, nem értett mi célt szolgálhat az, ha a császár a biztos halálba vezeti népét.
– A nevem Lynn, a pávák soha nem létezett hercegnője vagyok – kihúzta magát, tollai és selyem ruhája körbeölelte magas, vékony alakját, a szemében a könnyek apró kristálycseppeknek tűntek hosszú szempillái alatt. – Mától nem tartozom a császári udvarhoz sem, mert nem vagyok hajlandó egy hazug uralkodót követni, aki veszélybe sodorja népét.
Az utolsó szó még szinte el sem hagyta az ajkát, ahogy hátat fordított a csendesen mosolyogó császárnak és elhagyta a tróntermet. Lábaiból csak akkor szállt el az erő, amikor a vas kapuk bezáródtak mögötte. Akkor leborult a hideg padlóra és a csitíthatatlan zokogás végre felszínre törhetett a mellkasából. Alig kapott levegőt, a díszes festéket teljesen leáztatta az arcáról a könnyek kiapadhatatlan folyása. Nem látott és nem hallott semmit maga körül, amikor egy kezet érzett meg a vállán ijedten rezzent össze, azonnal kúszva próbált menekülni.
– Hercegnő! Lynn! – az aprócska kéz azonnal elengedte, Agueda gyenge hangja pedig végre elérte a tudatát. Lynn a könnyein keresztül csak a tarka foltokat látta a szolgálólányból, de hagyta, hogy magához ölelje. A meleg bőr és a tollak cirógatása apránként megnyugtatta, érezte, hogy a tüdeje újra teljesen megtelik friss levegővel, amihez Agueda narancsos illata vegyült, a szívverése pedig hozzáigazodott a papagájlány légzésének nyugodt ritmusához.
– Mit fogok most tenni? – hangjának keserű íze volt, mint az epének, a tehetetlenség egyre jobban legyűrte, az aggodalom pedig belülről kezdte szétmarni, mint a kegyetlen savak, amikkel az alkimisták kísérleteztek. – Mit tegyek?
– Hercegnőm! – Agueda hangja remegett, még úgy is, hogy igyekezett nyugodtnak tűnni. – Közel sem vagy olyan magányos, mint ahogy most érzed. Kövess engem, kérlek, valamit mutatnom kell neked!
Némán talpra álltak és Augeda kézen fogva vezetni kezdte Lynnt, egészen a kastély mélye felé. Kihalt, megvilágítás nélküli folyosókat és lépcsőket hagytak maguk után, a falak egyre nyirkosabbak, a levegő egyre tisztább lett. A hegy gyomra felé tartottak, Lynnek efelől egy pillanatig sem volt kétsége.
Amikor a téglafalat egyszerű kőbe vájt folyosó váltotta fel és meghallották a víz zubogását Lynn szíve meglódult, úgy érezte menten kiszakad a mellkasából.
A barlang a következő folyosó végén várta őket, és a pávalánynak elakadt a lélegzete is. A könyv festménye megelevenedett előtte csak még ragyogóbban, még varázslatosabb színekkel és a buja növényzet frissítő illatával. A vízesés hangosan zubogott, a tóban félkörben álltak a hatalmas szobrok.
A barlang közepén apró kis rét feküdt, néhány karcsú alak mozgolódott rajta.
– Ezt nem hiszem el… – Lynn torka összeszorult.
– Lehet, hogy nem vagy címed szerint hercegnő, de a hangodat könnyű meghallani, kedvességedet pedig nem csak én vettem észre! – Agueda előre sétált, ahogy beért a többiek közé a fiatal lányok azonnal leültek, hasonló félkörbe, mint ahogy a szobrok álltak. Lynn besétált közéjük és körbefordult, hogy mindegyikük szemébe belenézhessen.
Legelsőnek a két hattyút ismerte fel a palota kertjéből. Többször látta már őket bálokon is, de most valami olyat vett észre, ahogy összebújva ültek a smaragdzöld fűben, amit eddig még soha. A tagadhatatlan tiszta szerelmet, amivel egymásra néztek. Egyikőjük halkan sírt, a másik pedig igyekezett susogó szavakkal csitítani.
Ahogy tovább fordult róluk a tekintete egy tiszta fekete szempár nézett vissza rá, egy kolibri lány beesett arcából. Rövid zöld és rózsaszín haja alig láthatóan ritkult a tarkóján, de ez Lynn figyelmét nem kerülte el, ugyan úgy, ahogy a küzdelemvágyat is megpillantotta az arcára írva. Ahogy folytatta a kört mindenkin ezeket vette észre. Sebek és a tenni akarás barázdálta mindenki testét. A kis kör további tagjait egy sas, két cinke, egy veréb, egy kis gyöngybagoly, és két szomorú tekintetű daru adta. Mindenki csendben ült, igyekeztek bátornak mutatni magukat, de Lynn látta a munkától fáradt vállakat, a keserves kínokat átélt vékony karokat. A kör tagjai azt várták, hogy megszólaljon, és amikor megérezte, hogy az ismeretlen erő, ami eddig kísérte újra mellé szegődött, azonnal rátalált a megfelelő szavakra.
– Soha nem láttam még ilyen nemes szíveket, mint amik itt, őseink védő tekintete alatt összegyűltek – pillantását a szobrokra emelte. – Tudom, hogy sok teher nyomja a szíveteket és mégis úgy határoztatok, véreteket némán feláldozzátok a birodalomért, amit teljes szívetekből szerettek. Látom az arcotokra írva a múltatokat, és sajnos látom a jövőnket is. Köszönettel tartozom nektek, hogy itt vagytok. A mi nevünket a feledés köde fogja magával vinni, de nem a hősiesség vagy a hírnév számít. Ami igazán lényeges az a sok ezer ártatlan élet, amit ti fogtok megmenteni. Gyermekek, akik még csak az ég kékjét látják és a nap melegét érzik. Anyák és apák, és minden ártatlan lélek a falak mögött. Nem tudok nektek hallhatatlan nevet ígérni, csak megköszönni azt, hogy most nem egyedül állok itt.
Több szóra már nem volt szükség, minden lány felállt és egy pillanatra egymásra néztek. Lynn némán bólintott és elindult a kijárat felé, bízva abban, hogy a többiek követik.
– Ti vagytok a birodalmunk megmentői, a krónikák pedig le fogják ezt jegyezni, ne aggódj, Lynn hercegnő! – A tizenkét lány egyszerre fordult riadtan a hang irányába. Az egyik kőszikla mellett Egor állt, arcán a világ legszomorúbb mosolyával. – Egy öreg könyvtáros ennél többet nem adhat nektek, de arra felesküszöm, hogy tettetek nem fog elfelejtődni. Egy utolsó ajándékot hoztam nektek, amit a kastély egyik elfeledett terme őrzött eddig.
A lányok csak most vették észre, hogy az öreg bagoly csomagot tart a kezében. Fekete bársony zsák volt, de ahogy letette és kibontotta csodálatos fehér anyag bukkant a felszínre.
– Tudjátok, a birodalom nem csak egyetlen dolgot felejtett el. A régi időkben minden évben hatalmas bált rendeztek az épp felnőtt korba lépő lányok tiszteletére, amin csodálatos fehér selyemruhákat viseltek az ifjú ünnepeltek, fejükön pedig virágkoszorút hordtak. Itt még nem számított rang vagy család, a születés szépségét voltak hivatottak ünnepelni. A hagyomány eltűnt az évszázadok során, ahogy nemes és paraszt eltávolodott egymástól, de a ruhák egészen idáig várták, hogy valaki méltóképp elbúcsúzzon tőlük. Azt hiszem, ez a feladat elég nemes a ti makulátlan lelketekhez.
A birodalom fala már a hátuk mögött magasodott, Lynn állt a kis csoport élén. Kezét Agueda kezébe csúsztatta, a papagájlány jelenléte mellett a rejtélyes erő is ott vibrált benne. Mindenki némán követte a lépteit, a földig érő selyemruhákba néha belekapott a szél, az egyszerű szabás, a díszítetlen anyag olyan volt, mint az ősök meleg ölelése a testük körül.
A tizenkét farkas valahogy tudomást szerzett érkezésükről, Lynnek már attól felfordult a gyomra, ha belegondolt, kém járt a kastély falai között, de ettől kezdve már nem volt feladata ezen rágódni. A farkasok csatamének hátán érkeztek, arcukon torz volt a vigyor, szemükben fakó az őrület.
A fehér ruhákat hirtelen támadt szél kezdte cibálni, a mének felágaskodtak és vágtában indultak feléjük. Lynn visszanézett a birodalomra, kapaszkodott a lemenő nap utolsó fénysugarába mielőtt karmok ragadták volna fel a porból mélyen a húsába vájva. Nem sikoltott, de hallotta a többi lány zokogását, Agueda eltűnt mellőle pedig még el akart köszönni tőle. De már nem maradt több ideje. Elhasználta az összeset, azoknak adta, akik a magas falak mögött mit sem sejtettek a végzetről.
Fájdalom és fehér fény. Az arcát maró könnyek. Fájdalom, vér, fájdalom. A többiek sikolya. Aztán csend. Újra a fehér fény, és benne egy arc, egy másik páváé. Érte jött.
– Hercegnő! – olyan ismerős volt a hang, benne vibrált az erő, amit többet nem volt idegen. – Hercegnő! – szólította és magával vitte, messze a fájdalomtól.
A horda másnap elvonult.
Vége