– 412?
– Igen ez az ő cellája.
– Végre elérkeztünk az utolsó beavatkozáshoz. Hát nem nagyszerű?
– Pontosan. Hosszú évek munkájának a gyümölcse várja Önt odabent….
– Akkor ne késlekedjünk, mutassa végre! – Mr. Mandrel türelmetlensége még az évek óta mellette dolgozó Antonio ereiben is megfagyasztotta a vért, így jobbnak látta, ha további beszéd helyett nekilát kinyitni a keskeny, acél cellaajtón lévő tíz zár közül a legelsőt. Érezte, ahogy a főnöke smaragdzöld tekintetek a hátába fúródik, ettől pedig rögvest remegni kezdtek az ujjai.
– Tudja, Dr. Mandrel, azért van szükség ennyi zárra, mert az agya már most majdnem egy átlagos emberének a dupláját teljesíti. Még így is naponta történik szökési kísérlet…
– De, ha a mai műtét sikeres lesz, akkor ezekkel többet nem kell bajlódni! – A karvalyorr alatt az Intézet igazgatójának ördögi mosolyra húzódott penge vékony szája. – Végre kifizetődik az a sok év és sok kudarcba fulladt kísérlet. És maga, Lewin professzor, ott lehet velem a siker pillanatában!
– Enyém a megtiszteltetés, uram! – Még négy zár. Az alacsony professzor virslihez hasonlatos ujjai egyre jobban reszkettek. – Engedje meg viszont, hogy aggodalmamat fejezzem ki. Az alany, 421, pontosan tudja, melyik beavatkozásra kerül ma sor, mi mégse hoztunk magunkkal őröket… Már többször előfordult, hogy rátámadt a kísérőire. Mi lesz, ha ma is megpróbálja?
– Ugyan, ugyan kedves Antonio. Meglátja, hogy nem lesz semmi probléma! Maga nem bízik bennem?
– Dehogyisnem Dr. Mandrel. Elvégre több évtizede a barátjának tartom magamat! – a kijelentés ellenére egy kövér izzadságcsepp gördült végig a professzor fényes homlokán.
Ekkora már csak három zár állta útjukat, de a professzor mind egyre lassabban dolgozott.
– És mi lesz a hibával? Nem tehetünk úgy, mintha nem létezne.
– Ön is tudja, hogy csak elhanyagolható százalékban lép fel. Amilyen ritkán történik meg, nem fogja befolyásolni a mai műtétet. Végig kell csinálnunk az egész folyamatot a másik miatt. Szükségünk van az utolsó adatokra is, hogy ott már teljes mértékben kiküszöbölhessük a felmerülő kellemetlenségeket – az igazgató kérges ujjai türelmetlenül szántották végig a hajdan hollófekete tincseket, amik közé akkorra már jó néhány ősz szál is keveredett. – Már csak egy aprócska lépésre vagyunk a végső célunktól.
– Azért én nem gondolnám, hogy olyan aprócska az a lépés! – Antonio malacszemeiben csillogó enyhe pánik láttán Dr. Mandrelből kitört a nevetés, ami egész furcsa grimaszba torzította kemény vonásait.
– Mérhetetlen intelligencia, olyan kifinomult érzékek, mint egy vadállaté és ezekhez a tökéletes test! Mindezeket mi oltottuk bele egy emberbe. Akkor egy olyan apróság, mint megfosztani valakit a szabad akaratától, már igazán nem lehet kihívás a mi fantasztikus orvosainknak és professzorainknak!
– Mint mindig most is önnek van igaza Dr. Mandrel! – A malackülsejű tudósnak már csak az utolsó zárba kellett volna beütnie a kódot, de tétovázott. – Biztos ne hívjuk ide legalább Aaront vagy Christ?
– Csinálja már Antonio, az Isten verje meg! – Az igazgató szeme egy pillanatra egészen elsötétült, mélyen zengő hangja hosszan visszhangzott a kihalt folyosó csempéin. Antonio professzorról patakokban csorgott az izzadság mikor ezután háromszor egymás után megkísérelte beütni a megfelelő számokat. Az utolsó alkalommal, szerencséjére, sikerrel járt, és az ajtó egy kattanással kinyílt. A professzor száját megkönnyebbült sóhaj hagyta el, amikor főnöke előre lépett és lenyomta a kilincset.
Dr. Mandrel magabiztosan nyitott be a plafontól padlóig hófehér csempével borított cellába. A helyiség olyan apró volt, hogy az igazgató két könnyed lépéssel keresztül szelhette volna, és valahogy még kisebbnek tűnt, amikor magas, szikár, fekete öltönyös alakja teljesen betöltötte az ajtónyílást. Megjelenésére a szemközti falnál álló priccsről egy alak emelkedett fel.
– Jó végre személyesen megismerni téged, 421!
– Csak essünk túl a dolgon – a fiú egyenes háttal ült hófehér, egyszerű vászon ruháiban. Szemét, ami az ezüst különböző árnyalataiban játszott, maga elé szegezte a padlóra.
– Kérlek, több tisztelettel beszélj azzal az emberrel, aki mindezt lehetővé tette és megalkotott téged! – Dr. Mandrel hangja alig volt élesebb egy atyai szidásnál.
– Egyenlőre még jogom van eldönteni, milyen hangnemet használok! – hibátlan arcvonásain egy gyors rezdülés futott keresztül. – Akkor is, ha már csak néhány óráig.
Dr. Mandrel erre már nem mondott semmit, hanem a még mindig az ajtó előtt toporgó Antonio felé fordult.
– Professzor úr, kérem, kezdje meg a vizsgálatokat! – az aprócska ember úgy osont a fiú felé, mintha egy nyúlnak kellett volna az alvó oroszlánt megközelítenie. De az oroszlán csak ült tovább tökéletes mozdulatlanságba dermedve. Szó nélkül tűrte, hogy a zsíros tömzsi ujjak bejárják porcelán simaságú bőrének minden négyzetcentiméterét.
– Elsőre mindent rendben találok. Át kell mennünk a laborba a további vizsgálatok miatt. Szükség van még egy vérmintára, továbbá CT és MR vizsgálat…
– Akkor ne vesztegessük itt a drága időt. 421, kérlek, fáradj velünk! – Az utolsó nyájas mondatot egy hideg mosoly és egy fenyegető pillantás kísérte. 421 némán, leszegett fejjel követte két fogvatartóját. Korábban a márványpadlós folyosón húsz kiképzett őrnél is több nyüzsgött, amikor elhagyta a cellát, most viszont minden elhagyatott volt. Igazából nem is volt rá szükség. A fiú már csak egyetlen dologra vágyott: arra, hogy minél hamarabb vége legyen az egésznek.
A hármas belépőjét néma csend fogadta a fertőtlenítőtől keserű levegőjű laborban. A dolgozók, akik eddig a fal mellett sorakozó kémcsöveket, mikroszkópokat és gépeket vizsgálták, mind félbehagyták azt, amivel foglalatoskodtak és rémülettel átitatott izgatottsággal fordultak az igazgató felé.
– Emberek! Elérkeztünk a kísérlet utolsó fázisába! Még egy utolsó napig dolgozzunk együtt, és garantálom, hogy a siker nem marad el! – Dr. Mandrel szavai izgatott morajlást váltottak ki a jelenlévő, mintegy húsz tudósból, orvosból és professzorból. Mindnyájan 421–est méregették, ki elismerően, ki félelemmel és talán még néhány szánakozó pillantás is akadt. Ő ezekkel mit sem törődött, tekintetét továbbra is a padlóra szegezte. Megtört vadként állt a doktor mellett, és bár valójában közel egy magasak lehettek, a fiú most egészen alacsonynak tűnt beejtett vállaival a fölényesen vigyorgó igazgató mellett.
A bámészkodók közül ekkor egy magas csontváz lépett ki:
– Akkor, Dr. Mandrel engedje meg, hogy nekilássunk a szükséges teszteknek! – a beesett arcú nő vonásait a szoros konty, ami a feje tetején rögzítette szénfekete haját, úgy feszítette, mintha menten lerepedne a koponyájáról. Gesztenyebarna szeme valamikor szép lehetett, de most csak fakón meredtek a világra.
– Hát persze drága Carol! Az Ön, és Lewin professzor gondjaira bízom 421–est, de én is végig figyelemmel kísérném a folyamatot.
– Ez csak természetes, Igazgató úr! – Carol tett néhány lépést előre, hogy mutassa az utat. – Kövess kérlek, 421–es!
A hangja behízelgő volt, de a fiú tudta, a nő csak annyira kedves, mint egy felbőszített csörgőkígyó. Csak addig nem támad rá, amíg nem mozdul rossz irányba. Ő pedig már belefáradt a kígyómarásokba, szóval eszébe se jutott ilyesmi.
Az elkövetkező jó néhány óra azzal telt, hogy meztelenre vetkőztették, gépeket csatoltak rá, vért és különböző mintákat vettek tőle, ő pedig mindezt egy szó nélkül tűrte. Akkor is csak egy pillanatra rezzent meg a szája szeglete, amikor az egyik asszisztens egy nullásgéppel lépett mellé. Azután mozdulatlanná merevedve figyelte, hogy hullnak a hófehér hajtincsek egymás után a padlóra.
A levágott hajat egy sebesen mozgó söprű pillanatok alatt eltüntette mialatt Dr. Mandrel az alacsony kis széken ülő fiú mögé lépett. Ujjaival úgy csapott le 421–es tarkójára, mint egy ragadozó madár az áldozatára, arra számítva, hogy ezzel legalább előcsikar valami reakciót foglyából. Csalódnia kellett viszont, mivel prédája még csak nem is pislogott. Dr. Mandrelnek viszont volt annyi önuralma, hogy ha tényleg így is érzett ezt egy pillanatra sem mutatta ki. Néhány másodperc múlva enyhítette a szorítását, majd teljesen elengedte a fiú nyakát, és ujjait inkább végigtáncoltatta a 421–es nyakán található tetováláson. Négy függőleges vonal futott egymás mellett tökéletesen párhuzamosan. Intelligencia, gyorsaság, erő és a tökéletes érzékek. Már csak egy ötödik vonal hiányzott keresztbe a már meglévőkön.
– A műtét után fejezzék be ezt is itt! – adta ki a parancsot Mandrel, majd végleg elengedte a fiút.
– Természetesen uram! A tetováló toll már készenlétben áll, amint kitolták az alanyt a műtőből gondunk lesz rá. – Carol feljegyzett még néhány további információt a kezében tartott aktába, majd pillantását végighordozta a fiún. A teljes közöny volt abban a megfáradt tekintetben, mindenféle érzelem hiányzott belőle. Lewin professzoréban volt egy kis csodálat és tisztelet, még ha félelemmel is társult. Dr. Mandrelében pedig a teljes imádat keveredett a felsőbbrendűség tudatával és így alkottak őrült elegyet. 421–es nem tudta eldönteni a három közül melyiket utálja a legjobban.
– Akkor mindennel végeztünk Lewin professzor? – fordult most a pocakos felé Mandrel.
– Igen uram. Amennyiben ön engedélyezi, megkezdhetjük a beavatkozás közvetlen előkészületeit. Jómagam, és Dr Smith – itt félénk pillantást vetett a nőre –, már hitelesítettük a szükséges papírokat. Csak az ön aláírásai hiányzik.
– Ebben az esetben áldásom rá! – az öltönye belső zsebéből egy tollat halászott elő, kivette Dr. Smith kezéből az aktát, majd miután gyorsan átpörgette, a végére cifra betűkkel odakerült az aláírása.
Carol intésére két asszisztens lépett be a helyiségbe, közre fogták 421–est majd átkísérték a zuhanyzóba. A fiú magatehetetlenül tűrte, hogy a durva kezek átsikálják, az addig is makulátlan bőrét, miközben Dr. Mandrel lesajnáló mosollyal figyeli.
– Tudja 421, éppen ma van tizenhat éve, hogy eme nemes épület, az Intézmény falai között meglátta a napvilágot. Nem véletlenül időztettem az utolsó beavatkozást pont erre a napra.
A fiú először szeretett volna valami csípős választ adni, de ahogy belenézett azokba az arrogáns méregzöld szemekbe inkább meggondolta magát. Csak felesleges erőfeszítés lett volna.
– Én most magára hagyom, más teendőim elszólítanak. De mire felébred én is újra itt leszek. Csak maga abból már semmit nem fog észlelni! – ezzel az utolsó megjegyzéssel Dr. Mandrel távozott a teremből.
A mosdatás időközben véget ért, 421–es hosszú kórházi hálóköpenyt kapott, majd felfektették egy ágyra. Két marcona ember, akik inkább az ügynöki részről érkezhettek, mit a kutatók közül, betolták őt a műtőbe. Néhány orvos, köztük Dr. Smith és Lewin professzor, már odabent voltak, bár a maszktól és a hosszú köpenyektől a vonásaik alig látszódtak. A többi bent lévőt 421 nem ismerte névről. Csak homályos arcok voltak annak a tizenhat évnyi rémálomnak a részeként, ami ma véget ér számára. Bár biológiailag nem lesz halott, a tudatát és az önálló akaratát ma meggyilkolják ezek az emberek itt. Megnyugtatónak találta ezt a gondolatot. Nem kell többet szenvednie. Ha a testét kínozzák is, ő abból már semmit nem fog tudni. Elfelejtheti végre milyen szörnyű ez a világ, és hogy az emberek milyen kegyetlenségekre képesek, miközben valami olyat üldöznek, amiről azt hiszik, kell nekik. Itt fekszik ő, a tökéletesség maga, és mégis csak szabadulni akar erről a világról. Akkor vajon a többi ember miért kapaszkodik ennyire belé? Mi van a földi életben, amit annyira szeretnek, hogy ilyen dolgokra hajlandóak érte? Ezek a gondolatok kergették egymást a fejében, de végül arra jutott, hogy mindez már egy kicsit sem számít az ő szemszögéből. Szeme sarkából látta, hogy az altatóorvos felé közelített, és a korábban a jobb karjába szúrt tűhöz egy infúziót csatlakoztatott. A fiú részéről ez volt a történet vége. De valaki más nem értett egyet vele.
Hirtelen hangos robaj rázta meg az Intézetet. Meglepett kiáltások és fegyverropogás hangjai kúsztak be az ajtó résein, bár 421 ezeket már alig hallotta az altató ködén át, ami lassan elborította az agyát.
– Dr. Smith? – az asszisztenslány hangja a rémülettől magasra kúszott.
– Folytatjuk, amit elkezdtünk! – dörrent rá a felettese, és egy szikét megragadva az asztalon fekvő 421–es mellé lépett.
– Várjon doktornő, még nem hatott teljesen a szer!
– Mi érdekel az engem? Ez csak egy kísérleti nyúl, egy kis fájdalmat ki fog bírni! Eddig sem bántunk vele kesztyűs kézzel. Maguknak miért pont most jut eszükbe a jóléte miatt aggódni? – erre senki nem válaszolt, a jelenlévők csupán lesütötték a szemüket vagy másfelé pillantottak. – Magam is így gondoltam! Akkor folytassuk, kérem!
Bár a doktornő igyekezett figyelmen kívül hagyni, a kintről jövő zajok egyre erősödtek. Egy fegyver közvetlenül a műtő előtt sült el, aztán hirtelen huzat támadt, amikor valaki berúgta a kétszárnyú ajtót.
– Mindenki lépjen el a fiútól!– magas férfi rontott be a terembe egy jókora fegyverrel a kezében. Arcát maszk takarta, de hangja alapján nem lehetett túl idős. A védtelen és riadt jelenlévők egy emberként léptek hátrébb. Bár Carolon látszott, hogy szívesen ellenkezne az idegennel, és a saját életét nem is féltette, a munkatársait nem akarta veszélybe sodorni. Így hát csak néma haraggal a szemében figyelte, ahogy a férfi a kába 421–es mellé lép, és kitépi a kezéből a kanült. A fiú ebből csak egy kellemetlen rántást érzett, pedig még egy vékony vércsík is megindult fehér bőrén.
– Fel tudsz állni? – a maszkos kérdése sürgető volt, fél szemét továbbra is a sarokba tömörült orvosokon tartotta. –Nincs sok időnk, a többiek nem tudják örökké feltartani az őröket!
421–es válaszolni akart neki, de az ajkai nem engedelmeskedtek. Jobb híján aprót biccentett, majd csupasz lábait a hideg kőre tette. A jeges borzongás, ami a lábujjain át kúszott végig a testén kicsit észhez térítette, így sikerült gond nélkül tennie néhány lépést. A folyosón hirtelen újabb lövések dördültek. Az idegen erős keze megragadta az övét és maga után vonszolta. Odakint két test hevert, hogy eszméletlenek vagy halottak voltak, azt 421–es nem tudta eldönteni, a furcsa, maszkos szerzet olyan gyorsan rángatta maga után. Sorra hagyták el a kereszteződéseket, kanyarokat. 421 idegei pattanásig feszültek, de úgy tűnt senki nem akarja megakadályozni őket nyilvánvaló szökési kísérletükbe.
Befordultak egy újabb sarkon, és ott volt előttük az Intézet üvegajtós kijárata. A fiú nem kezdett el hiú reményeket táplálni, bár látszólagos megmentője mintha kicsit lazított volna a szorításán. De ő még nem tudta, hogy 421 már számtalanszor eljutott az ajtóig. Kijutnia viszont még egyszer sem sikerült. Abban a pillanatban is biztos volt benne, hogy mindjárt őrök tucatja teríti le őket, és visszavonszolják a laborba, ahol előbb alaposan megbüntetik a különféle, csak számára kifejlesztett kínzások egyikével, majd viszik is a műtőbe, hogy soha többé ne gondolhasson szökésre. Behunyta a szemét, felkészülve a hamarosan nekicsapódó testekre, de nem történt semmi. Eltelt egy másodperc. Aztán kettő. A harmadik után sem történt meg a várva várt támadás. A negyediknél már az ajtó előtt álltak.
421 kijutott. Kint ált a hűvös decemberi szélben. Fáznia kellett volna egy szál kórházi köpenyben, mezítláb a durva murván, de tökéletesre fejlesztett hőháztartása azonnal alkalmazkodott a kanadai tél viszontagságaihoz. Képtelen volt elhinni, hogy ennyi az egész. Biztos volt benne, hogy mindjárt utolérik őket.
Az idegen betuszkolta őt az épület előtt parkoló sötétített üvegű terepjáróba, bepattant a kormány mögé majd a gázra lépett.
– Kint vagyunk! – a mondat nem 421–nek szólt, hanem az adóvevőnek, amit a szája elé tartott. Válasz nem érkezett, de elégedetten maga mellé hajította a készüléket, majd egy laza mozdulattal lerántotta a fejéről a maszkot. 421–es gyorsan felmérte a külsejét. Barna haj, mézszínű szemek, markáns, egyenes vonások. A bőre napszítta, pedig már benne jártak a télben, valószínűleg sok időt töltött szabad levegőn. Arcán enyhe borosta. Huszonhat éves lehet. Elég izmos volt, és körülbelül vele egy magas, de tudta, hogy így is könnyű szerrel ártalmatlanná teheti, ha szükségesnek ítéli. Az ő testtartása is ideges volt, 421 arra gondolt, bizonyára ő is tudja, hogy képtelenség lerázni azokat. El fogják kapni és ez talán csak percek kérdése.
De a percek is elteltek, ugyan úgy, mint korábban a másodpercek. Hamarosan egy aprócska fakunyhó előtt fékeztek le, egy jelöletlen út végén. A srác kiszállt a kormány mögül, fegyverét maga elé szegezve, majd átsétált 421 oldalára, és az ő ajtaját is kinyitotta. A fiú először arra gondolt elrohan, de eszébe jutott, hogy valószínűleg már rég körbevették őket. Nem tud megszökni előlük. A fák közül fognak rájuk rontani a tökéletes pillanatban, hogy visszavigyék őt.
421–es lépett be először a faház ajtaján. A szeme nagyon gyorsan alkalmazkodott az odabent uralkodó teljes sötéthez, így gyorsan fel tudta mérni a berendezést, ami csak egy rozzant kanapé és egy könyvespolc volt. Kísérője magabiztosan előre lépett, és az ajtóval szemközti falhoz sietett. A padlón elfordított egy titkos kallantyút, és feltárult a pincelejárat. Intett 421–nek, hogy kövesse, majd előre ment. A fiú kelletlenül ment utána. Amikor az Intézet ügynökei berontanak majd ide, nem fog nekik gondot jelenteni megtalálni a pincét, ezért feleslegesnek érezte lemászni oda.
Odalent aztán még annyi bútor sem volt, mint fent. A keményre döngölt földön ültek és a barna fiú hátizsákjából előkotort zseblámpa halovány fényében fürkészték egymást.
– Ez egy védett hely. Ha minden elcsendesült majd értünk jönnek a Csoport tagjai – ez volt az első alkalom, hogy a műtő óta az idegen megszólította. 421 azonban válaszra sem méltatta. Várta, hogy meghallja az első gyanús neszt, ami leleplezi üldözőit.
– Tudod azért jöttünk ma, hogy kiszabadítsunk arról a helyről. Már évek óta ezen a küldetésen dolgoztunk, de az Intézet védelme túl jó volt. Ezért nem tudtunk hamarabb jönni. De nálunk, a Csoportnál, már biztonságban leszel. Nem tudom, mit műveltek veled ott, de soha többet nem kell majd visszamenned, ezt megígérjük!
Hamis ígéret volt, 421 ezt pontosan tudta. Úgyis rá fognak találni, akkor is, ha ez a srác még nem tudja. Az Intézetet nem lehet kijátszani.
– Egyébként engem Jamesnek hívnak. És téged? – az aranyló szemek kérdőn fürkészték az arcát, de ő nem viszonozta a pillantást. – Vagy nincs neved? Tudod én az enyémet egy regényhős után kaptam. Anya valami kamaszkori szerelme volt az a sorozat.
421 érezte, ahogy a hirtelen harag végigcikázott a testén, nem értette, miért volt fontos ez az információ a helyzetük szempontjából, de továbbra sem szólalt meg. Az ezüst szempár idegesen cikázott végig a csupasz falakon, hátha talál valami fegyvernek használhatót, de csalódnia kellett, mert James puskáján kívül semmit nem látott, azt pedig a másik fiú szorosan maga mellett tartotta. Bár ha tényleg szükség lenne rá, olyan gyorsan ki tudná csavarni a kezéből, hogy észre se venné.
– Hé, kezd itt egész meleg lenni nem? – James elmosolyodott, majd nekiállt kihámozni magát a vastag bőrkabátból, amit eddig viselt. – Bár te talán inkább fázol. Tessék, vedd ezt fel!
A kabát 421 mellet landolt, de ő rá se nézett. Helyette James előbukkanó karja vonzotta magára a tekintetét. Vagyis az azon kígyózó bonyolult mintájú tetoválás, ami majdnem teljesen beborította. A fiú hamar rájött, mit néz, mert rákérdezett:
– Tetszik? Vagy esetleg neked is van valahol?
421 önkéntelenül a tarkója felé nyúlt, miközben azon gondolkozott, ezt a fiút vajon miért jelölték meg, és mit takarhat az, hogy a jelzés ilyen hatalmas.
– Szóval ott van? Megmutatod? – James a fiú keze után nyúlt, de ő riadtan hátrébb húzódott. – Oké, ha nem hát nem! Tudod, nekem van még egy a hátamon is. A karomon lévő csak azért van, mert nagyon tetszett a minta, de a hátamon lévőnek, annak története is van! Majd egyszer elmesélem, ha szeretnéd. Csak meg kell rá kérned!
421 nem értette egészen, miért visel James tetoválást, ha csak ilyen irracionális oka volt rá. A biztonság kedvéért még egy kicsit távolabb araszolt tőle.
– Figyelj, azért tudsz beszélni ugye? Csak mert még órákig itt leszünk, és az elég unalmas, ha csak én beszélek egyedül.
Nem lesznek itt órákig, 421 csak erre tudott gondolni, de nem mondta ki. A pokol nem engedi el ilyen könnyen. Vissza fogják hurcolni, és ha még egyszer felfektetik arra az asztalra soha többet nem tér magához. Ezekre a gondolatokra elöntötte őt a félelem. Hosszú lábait maga elé húzta és, elfordulva Jamestől, átkarolta őket. Nem akart visszamenni az Intézetbe. Bármit kész volt megtenni, csak ne vigye oda vissza senki. Tizenhat évig bírta, de egy nappal se lenne képes tovább. Ma reggel már feladta a harcot, és nem is fogja tudni folytatni.
A fejük felett hirtelen nagyot puffant valami. 421–es riadtan ugrott fel, és egészen az egyik sötét sarokig hátrált.
– Megnézem mi volt az!– James maga elé emelte a fegyverét és halkan a feljárathoz indult, magára hagyva a rettegő 421–est.
Mégis neki lett igaza. Az Intézet rátalált. Amint James fölér golyót kap a fejébe, aztán lejönnek érte és magukkal viszik ismét. Összeszorított szemekkel várta a lövés eldördülését, de az csak nem történt meg. A percek csak nyúltak a sötétben, és a fiú gondolatban már újra az aprócska cellájában ült, várva, hogy idegen kezek tapogassák végig minden porcikáját, majd egy szike hatoljon a bőre alá. Nincs menekvés az Intézet karmai közül, még az ő képességeivel sem. Akkor egy teljesen átlagos fiú, mint James, hogy hozhatná ki onnan?
– Ötven méteres körzetben nincs senki! – mondta a fiú, amikor óráknak tűnő percek múlva visszatért. – Egy lélek se járt erre rajtunk kívül. Tényleg leráztuk azokat az átkozottakat.
Lerázták? Nincs itt senki? Mégis sikerült a lehetetlen? Ezek a kérdések kavarogtak 421–es fejében. Ahogy felfogta a szavak értelmét, hogy végre tényleg biztonságban lehet, egy halk sóhaj hagyta el a száját.
– Hé, haver! – James közelebb lépett hozzá, és átölelte, de a fiú úgy ugrott ki a kezei közül mintha megégették volna. – Ööö… Gondolom, ez azt jelenti, ne érjek hozzád igaz? Valószínűleg nincs túl jó tapasztalatod az emberi érintésekkel kapcsolatban. Még csak elképzelni se tudom, miken kellett keresztülmenned! De azt elmondhatom, és hihetsz nekem, nem fogom hagyni, hogy még egyszer bárki olyat tegyen veled, amit nem akarsz!
Az ezüst szempár találkozott az arannyal. A benne örvénylő nyugalom lassan szétáradt 421–esben is. Lábai egy pillanatra megremegtek, majd lassan lecsúszott a fal mellett.
Az elkövetkezendő néhány óra azzal telt, hogy James mindenféle apróságról beszélt neki, csak azért, hogy elterelje a figyelmét. Bár ő egyszer se válaszolt, ez Jamest cseppet sem zavarta. Neki elég volt, hogy a korábban olyan riadt tekintetekbe lassacskán egy kis nyugalom költözött, ahogy a másik fiú végre felfogta, tényleg vége a rémálmának, és új élet vár rá.
– Mit szólnál a Lysanderhez? Ógörögül azt jelenti: megszabadulás. Szerintem pont passzolna hozzád.
– Köszönöm!


Következő fejezet >>

[supsystic-social-sharing id=’2′]

6 Replies to “Prológus”

  1. Szia!
    Először is, nagyon örülök, hogy rábukkantam a történetre, mert az alapsztori nemcsak, hogy csábítóan hangzik, de remekül ki van találva. Érződik rajta, hogy nem öt perc alatt kigondolt és összerakott történet, ami talán azért is dobott fel annyira, mert manapság túl sok összecsapott kliséhalmazból álló irományba botlottam, és ez valahogy elvette a kedvem a blogolvasástól.
    Lysander igazán könnyen megszerethető karakter a szememben, és talán azért is, mert könnyen sikerült azonosulnom vele. Igaz, vele ellentétben én korántsem vagyok tökéletes (bár annak ellenére, hogy őt tökéletesre tervezték, szerintem ő maga sem az, és pont az ilyen apró hibák teszik őt még emberibbé), de ismerem azt az érzést, amikor úgy véli, ő egyszerűen nem illik bele abba a közegbe, ahol él. Oh, és egyszerűen imádom, hogy épp hegedűn játszik (elsősorban), engem is mindig vonzott a hangszer. *.*
    Bár még nem jutottam el az utoljára feltöltött tizedik fejezetig, de már most rendesen benne vannak a szereplők a „levesben”. Fejezetről fejezetre egyre pörgősebb és fordulatosabb a cselekmény.
    Találtam pár elgépelést és vesszőhibát, de ha esetleg találsz valakit, aki elvállalja, hogy átolvassa, akkor az ilyen apróságok nem fogják rombolni az olvasás élvezhetőségét. Magunknak sajnos nem vesszük mindig észre, hajlamosak vagyunk tizedszerre is átsiklani fölötte.
    Szerintem sikerült igazán egyedit alkotnod a sztorival, és gratulálok hozzá! (Én most jelenleg azzal kísérletezek, hogy megpróbálok egy lerágott csontnak számító témából valami újat kihozni… huh, nem hittem volna, hogy ennyire lehetetlen feladat! :’D)
    Köszi, hogy megoszottad!

    1. Drága A. T. Jolt,
      kezdeném azzal, hogy bő tíz percig bámultam a kommentedet zavaromban és meghatosságomban. Nagyon nagyon elképesztően boldoggá tettek a soraid ^^ Valami hihetetlen élmény, hogy valakit így megmozgatott a történetem 🙂 Köszönöm, hogy látod Lysander hibát, sokat dolgoztam rajtuk 😀 Örülök, hogy szerethetőnek tartod, bár sajnos mostanában szegény fiam elég hisztis, már többen felhívták rá a figyelmem, hogy lassan jól jönne neki egy pofon, szóval nem tudom te meddig fogod még szeretni, élvezd ki 😉 (igazából csak viccelek, ő egy édes pofa, szóval kérlek szeressétek, mert szüksége van rá ^^ )
      Az elgépelések az én nagy ellenségeim, ellenben a másik fő gonosz számomra a saját magam által szabott határidők, és ez az oka annak, hogy még nem kerestem senkit, aki korrektúrázná, mivel nem szeretném senki pszichiátriai kezelését fizetni 😀 De azért igyekszem dolgozni rajta, ha máshogy nem is de saját erőből ^^
      Ha egy lerágott csont felújításán dolgozol, engedd meg, hogy a figyelmedbe ajánljam a Still Life-ot, Nevra és Maxwell történetét, mert nekik nagyon jól sikerült ez a ziccer ^^ (http://dreadfulstories.wix.com/still-life)
      Ölel: Criszi

  2. Szia!
    Hű, hát nem is tudom mit mondjak. Igaz, még csak a prológusnál tartok, de idő hiányában egyelőre nem tudom folytatni a történet olvasását: kommentet viszont mindenképpen szerettem volna írni.
    Lenyűgöző alaptörténet, csodálatos, gördülékeny írásmód, csak úgy faltam a soraidat, imádom! Noha eddig azt hittem, távol áll tőlem ez a műfaj, ez a történet annyira izgalmas, hogy alig várom, hogy folytatni tudjam. Nagyon lehengerlő az írásstílusod, le a kalappal előtted, tényleg csak dicsérettel tudok szolgálni. Ritkán olvasok blogokat, de biztosíthatom, hogy a tied azon kevesek közé fog tartozni, amelyek szorgos olvasója és kommentelője vagyok.
    Sok sikert a továbbiakban!
    Ölel,
    Lily J. S.xX

    1. Úristen, köszönöm szépen, bearanyoztad a napomat, hogy őszinte legyek, remélem a jövőben sem okoz majd csalódást a történet ^^
      Ölel, a boldogságmámorban úszó Criszi

  3. Már egy jó ideje szemezgettem a történeteddel és olvasgattam is belőle fejezeteket és el kell mondanom, hogy fantasztikusan fogalmazol, érdekes az alapkoncepció és hatalmas csillagos ötös a megvalósítás. Mindeddig nem volt időm kifejteni véleményem, de most úgy éreztem meg kell tennem. Soha életemben nem olvastam ehhez fogható történetet. Egyfajta köszönetet is szeretnék mondani, hogy még lehet találni ilyen írókat, akik valóban megpróbálnak valami újat alkotni. Köszönöm, hogy olvashatom *-* Láttam, hogy mostanában került fel az utolsó rész, de sajnos én még az elején járok a történetnek, mégis valahogy szomorúság töltött el, amikor megláttam… Amint a végére érek, írok még egy hozzászólást, ami ettől talán hosszabb lesz, csupán nem tudtam most már szó nélkül nézelődni az oldalon, így ezért határoztam el magam xd

    1. Úristen, köszönöm szépen, most nagyon nagyon megleptél ❤ Épp túltettem magam az utolsó fejezet siratásán de azt hiszem megint jönnek azok a gonosz kis könnyek… Remélem, hogy a történet folytatása sem fog csalódást okozni, köszönöm, hogy olvasol ^^

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.