Criszi

Egy évvel később

A kétszárnyú lengőajtóban állva az étkező valahogy végtelen hosszúnak tűnt. A középre felállított, körülbelül harminc férőhelyes asztal távolabbi végében két alak ült. Még nem tűnt fel nekik az újonnan érkezett lány, annyira belemerültek a beszélgetésükbe. Mia ezt nem is igazán bánta, már megtanulta, hogy milyen értékesek Lysander számára azok a percek, amikor, hála Mia unokabátyjának, el tud feledkezni a borzasztó valóságról és a múltról. Nem is csatlakozott hozzájuk egyből, inkább nekivetette a hátát az ajtófélfának, és a derekát verdeső hajfonatot kezdte el piszkálni, barna szemeit pedig szórakozottan legeltette a két fiún. Szerette ilyenkor nézni őket, és Lysandert is családtagnak tekintette már nagyon régóta, bár be kellett vallania magának, ilyenkor néha előfordult, hogy kicsit féltékeny volt Jamesre, amiért ővele a gyakran titokzatoskodó, fehér hajú fiú sose bánt ridegen, míg Miát gyakran koptatta le néhány hűvös válasszal. Ezekre az emlékekre a lány dühösen ráncolta meg szeplőktől tarkított orrát.
– Ne fintorogj ott az ajtóban, hanem gyere te is reggelizni! – James küldött felé egy gúnyos mosolyt, majd kihúzta maga mellett a széket.
– Mióta tudjátok, hogy itt vagyok? – Mia hangja enyhén sértett volt, de azért lehuppant a felkínált helyre.
– Lysander már akkor kiszúrta a lépteid, amikor erre tartottál.
– Más is lehetett volna!
– Csak neked van ilyen kicsi lábad a Csoporton belül – Lysander tárgyilagosan, érzelmek nélkül beszélt, mintha nem is épp egy kora reggeli baráti beszélgetésben venne részt, hanem az atomfizikát magyarázná valakinek.
– Igaza van, Törpe! – James oldalba bökte Miát, miközben egy tányér pirítóst és lekvárt lökött az orra elé.
A lány reflexből tiltakozni akart, de hamar rájött, hogy a srácoknak van igazuk. A maga alig százötven centijével nem csak a Csoport főhadiszállásán, de valószínűleg mindenhol a világon alacsonynak számított. Ezt a hátrányát csípős nyelvével és, jó ügynökhöz méltóan, elképesztő támadási technikájával igyekezett kompenzálni, még pedig nem eredménytelenül. Igazi küldetésben még nem vehetett részt a kora miatt, de tudása már most egy szinten volt a tapasztaltabbakéval.
Mérgét, hogy már hajnali hatkor felbosszantották, a saját pirítósán vezette le, amint a két fiú jót derült, bár csak James mosolygott igazán, Lysandert csak a felcsillanó ezüst szempárja árulta el.
– Ma még edzünk egy keveset Kimberly bulija előtt ugye? – James két falat tojásrántotta közül nézett a többiekre megerősítést várva.
– Még szép! Én már úgyis becsomagoltam az ajándékát. Szóval estig bármit csinálhatunk! – Mia talán elismerésre várva pillantott Jamesre, de a fiú nem is törődött azzal, hogy ez alkalommal a lány milyen előrelátó volt, egyedül Lysander válasza érdekelte.
– Én nem megyek a buliba. De az edzés valóban jó ötlet.
– Ugyan már Lysander tök jó lesz! Mindenki eljön és még tortát is hozattak állítólag! – Mia egyszerűen utálta, ha valaki kihúzta magát a közös programok alól, és Lysander ezt elég gyakran megtette.
– Akkor sem. Ez egy baráti összejövetel lesz…
– És te is a barátunk vagy! – James biztatóan Lysander karjára tette a kezét. Télen is napbarnított bőre éles kontrasztot alkotott a másik szeplőtlen fehérségével. James volt az egyetlen, aki ilyen közvetlen mozdulatot megengedhetett magának Lysander mellett, a többiek könnyen a padlóhoz vagy a falhoz nyomva találhatták magukat, ha hirtelen hozzáértek a néha kicsit labilis fiúhoz. – Ha, csak az miatt nem akarsz jönni, mert nemrég volt az évfordulója, hogy te megérkeztél, amiatt igazán kár stresszelned! Már kicsit több mint egy hét eltelt, és az Intézet körül még minden csendes. Ha eddig nem kerestek nem pont most fogsz az eszükbe jutni.
– Jamesnek igaza van, ráadásul mostanában elég unalmas itt az élet. Legalább kicsit felpörögnek a dolgok! – Mia barna szemeiben őszinte lelkesedés és türelmetlen kalandvágy csillogott.
– Mia! Éhes vagyok! – Szőke villanás rontott be az ebédlőbe és Mia ölébe vetette magát. – Csinálj nekem palacsintát!
– Maradj már Amy! Most nem érek rá, neked sütni, kérd meg anyát!
– De anya azt mondta, te csinálsz nekem! – a kis Amy szakasztott úgy nézett ki, mint a nővére, még a haját is minden reggel úgy készítette el, mint Mia. A hajszínükön kívül az egyetlen, ami megkülönböztette őket az a 11 éves kislány világító zöld szemszíne volt, amit szintén az édesanyjuk ágáról örökölt.
– Nem érdekel mit mondott anya, nem csinálok neked! Nagylány vagy, oldd meg!
– Kérlek! – a hosszú szempillák alatt könnycseppek kezdtek gyülekezni. James, hogy megelőzze a kitörni készülő hisztit, megragadta a lány kezét, és a konyha felé kezdte vonszolni.
– Gyere Amy, majd én csinálok neked tejszínhabosat, ha már a nővéred nem hajlandó rá!
– Köszi James! Te vagy a kedvenc unokatestvérem!
– Én vagyok az egyetlen unokatestvéred!
Amint a tapsikoló Amy és a vidáman mosolygó James eltűnt az konyhába vezető lengőajtó mögött Mia visszafordult Lysanderhez, hogy folytassa a győzködését az esti bulival kapcsolatban, de már csak az üres székhez intézhette volna a szavait.
Lysander idegesen rázott ki egy hajtincset az arcából, ahogy végigsietett az edzőterem felé vezető narancssárga folyosón. Egy éve és nyolc napja volt, hogy James elhozta őt az Intézetből, a haja azóta már szépen visszanőtt, sőt egészen hosszú lett. Hátul már a tarkóját verdesték a sűrű tincsek, és edzések alkalmával gyakran kellett összefognia a rakoncátlankodó hajszálakat egy hajgumival, hogy ne zavarják a koncentrálásban. Persze megkérhetett volna valakit, hogy vágja le neki, de így legalább takarta a nyakán lévő tetoválást.
A falakról, jobbról és balról is, vidám emberek mosolyogtak rá. A Csoport tagjai egészen az alapítás évétől. Pillanatképek, beállított csoportképek, összejövetelek. Lysander gyűlölte az összeset mert arra emlékeztették őt, hogy mennyire kívülálló. A partira se volt kedve menni, nem akarta, hogy a többieknek azzal kelljen foglalkoznia, hogy őt szóval tartsák. Elég az, hogy Jamesnek állandóan gondot okoz azzal, hogy nem tud beilleszkedni, nem lehet még jobban a Csoport terhére. Ráadásul Mia rámenőssége és lelkesedése mindig a legrosszabbat hozta ki belőle, képtelen volt megfelelően kezelni a csupa energia és akarat lányt. Legszívesebben ököllel beleütött volna a falba, de amikor legutóbb megtette majdnem átlyukadt, így most próbálta visszafogni magát. A fal szerencséjére már látta az edzőterem acélszürke ajtaját. Nagy lendülettel rontott be rajta, keresztülvágott az edzőgépek labirintusán, és semmivel nem törődve nekiesett az egyik sarokba felfüggesztett boxzsáknak. Az acélkapocs, amivel a plafonhoz volt rögzítve keservesen csikorgott, ahogy a fiú újabb és újabb ütéseket mért a zsákra. A hagyományos láncok, mint az első alkalommal, amikor kipróbálta kiderült, egyetlen ütését bírták, mielőtt elpattantak volna a szemek.
A csontos kézfejeket lassan elborították a horzsolások a kemény bőrnek köszönhetően. James ezerszer figyelmeztette már, hogy legalább fáslizza be a kezét edzés előtt, de Lysander soha nem foglalkozott vele. Úgyis maximum egy órán belül már nyoma se lesz egyiknek se, mivel a sejtjei elképesztő sebességgel építették fel újra a bőrét. Az ütések tompa puffanása lassan eltüntette az idegességét. Amikor az ajtó halkan résnyire nyílt bevitt még egy végső csapást, majd az érkező felé fordult.
– Kész lettél a palacsintákkal?
– Végül Mia csinálta meg őket – James lassan sétált felé, kezét szórakozottan futtatta végig a különböző gépek vázán. – Ahogy az előre sejthető volt.
– Mindig ezt csinálja igaz?
– Valami olyasmi. Nincs kedved futni?
– Eleve azt terveztünk reggeli után nem? – az öltöző felé vették az irányt, ahol mind a ketten futócipőre és edzőruhára cserélték addigi öltözetüket, majd az egyik hátsó kijáraton át kiléptek az épületből.
Előző éjjel esett egy kevés hó, a decemberi gyenge napfény így ezer szikrára szakadva terítette be a tájat. James borzongva húzta feljebb melegítő felsője cipzárját és egy kicsit megigazította szürke sapkáját. Előttük egy ösvény indult, ami néhány méter után beleveszett a Csoport épülete mögött elterülő fenyőerdő homályába.
– Akkor induljunk, mielőtt idefagyunk mind a ketten! – James indult előre kényelmes tempóban Lysander pedig némán követte, majd ki is előzte őt, hogy az élre állva gyorsítson a tempón.
– Ugye nem akarsz itt hagyni úgy, mint múltkor? Tudod, hogy én nem vagyok olyan szuperképességekkel megáldva, mint te!
– Ezek nem szuperképességek, hanem átkok! – Lysander csak az orra alá motyogott James nem értette, mint mond, de ahelyett, hogy visszakérdezett volna, inkább figyelmen kívül hagyta a zsörtölődést. Néhány percig némán haladtak tovább egymás mellett, James tudta, minél tovább futnak annál könnyebb lesz beszélgetni Lysanderrel, a reggeli témát pedig nem akarta félbehagyni. Mikor már jó pár kilométert maguk mögött hagytak előállt a farbával:
– Mindenki örülne, ha eljönnél este a buliba!
– Ne kezd megint, kérlek. Te is tudod, hogy csak útba lennék! – Lysanderben felfortyant a düh, így gyorsított a tempón. James követte, bár koránt sem olyan könnyedén, mint az elején.
– Nem, nincs igazad! Nekem például soha nem vagy útban!
– Ezt csak azért mondod, mert sajnálsz!
– Azért mondom, mert a barátom vagy! Ha tényleg az évforduló zavar ennyire már mondtam…
– Nem az évforduló zavar! – Lysander még jobban gyorsított, miközben fenyők és kövek között szlalomoztak – Csak nem akarok úgy tenni, mintha közétek tartoznék!
– De hát közénk tartozol! – James őszintén meglepett volt, hogy ilyet hall a társától. Benne ez soha nem kérdőjeleződött meg azóta, hogy egy éve hosszú órákat töltöttek kettesben egy sötét pincében, várva, hogy biztonságossá váljon a helyzet.
– Rajtad kívül mindenki fél tőlem James! És ne tegyél úgy, mintha nem tűnt volna fel! – Lysander sebessége már–már nyaktörő volt, ahogy korhadt törzseket ugrott át és hirtelen felbukkanó sziklákat kerülgetett. Jamesnek komoly erőfeszítésekbe tellett, hogy ne veszítse el szem elől.
– Mindenki fél attól, amit nem ismer! És te esélyt sem adsz senkinek, hogy megismerjen! – az erdő félhomályát hirtelen vakító fény vette át. Jamesnek meg kellett állnia, mert pár pillanatra a látását is elveszítette. Hunyorogva és kifulladva toporgott egy mező szélén, amit teljesen beborított a friss hó. Lysander a rét közepén állt, fekete melegítője élesen elütött az őt körbeölelő fehérségtől. Azóta nem volt hajlandó fehéret felvenni, mióta elhozták az Intézetből. Rajta egyáltalán nem látszott, hogy akár csak egy kicsit is megerőltette volna az őrült tempójú futás. Tekintete a távolt fürkészte, gondolatban messze járt, olyan helyen, ahová James nem követhette. Egy másik életre gondolt, arra, hogy milyen lett volna, ha nem egy lombikban fogan, hanem szerető szülők gyermekeként, valahogy úgy, mint James. Gyorsan ki kellett ráznia a fejéből a gondolatot, mielőtt túl mélyen beette volna magát a leghátsó zugokba. Felesleges volt ezen töprengenie, nem abban az elképzelt világban, hanem az őt körülvevő valóságban kellett boldogulnia. Ezek olyan dolgok voltak, amikre kár volt akár csak egyetlen percet vesztegetnie.
– Ne akard mindenáron a múltat megváltoztatni. Elméletileg te vagy a világ legokosabb embere, de néha olyan marha tudsz lenni, hogy az valami elképesztő! – James szelíden meglökte a mélázó fiút, hogy magához térítse.
– Bármit kiszámolok neked pár pillanat alatt, de ez egyszerűen…
– Hé! – James kemény tenyere kellemes súlyként telepedett Lysander vállára, és mintha a nyugalom lassan átszivárgott volna belőle a fiú testébe. – Majd ezt is megoldjuk, meglátod. Adj időt másoknak is, nincs mindenkinek olyan szuper érzéke a génmanipulált szuperkamaszokhoz mint nekem! – James felnevetett, és ez az őszinte kacaj Lysander arcára is egy kis fényt csempészett.
A visszautat már sokkal nyugodtabb tempóban tették meg, de James így is teljesen kivörösödött, nagyon sóhajtva huppant le a piros öltözőszekrények közötti padok egyikére.
– Öreg vagyok én már ehhez!
– Csak huszonhét éves vagy. Az még közel sem öreg! – Lysander ekkor lépett ki a zuhanyzóból, hajából még csöpögött a víz.
– Megfázol te idióta! – James hozzávágott egy törülközőt, amit Lysander még jóval a becsapódás előtt, a levegőben elkapott.
– Nem hiszem, hogy meg tudok – bár ezt mondta, azért nekiállt szárazra törülközni.
– Nos, akkor jössz este?
– Nem. És jó lenne, ha leszállnál a dologról végre! – az ezüst szempár gyilkosan villant, de James csak elnevette magát.
– Jó, azért nem kell megölni! Ne feledd, hogy nem szép dolog meggyilkolni a társadat! –Lysander erre csak megvetően csettintett egyet a nyelvével. James mindig ezzel a társ dologgal jött neki. Amióta idejött, és érzelmileg elég stabilnak ítélték, mindig párban dolgoztak. Nem egy kisebb küldetést hajtottak már végre a Csoport számára. Illegális kísérletek, gyakran nem csak állat, de emberi is, droglaborok felkutatása, titkos iratok szállítása. Mind olyan dolog, amik egy titkos szervezet feladatai közé tartoztak. A rutin, és az, hogy kölcsönösen a végsőkig bíztak egymásban, végül az egyik legeredményesebb párossá tette őket. Persze az sem volt a hátrányukra, hogy Lysander közel sem volt átlagos, de Jamesre se volt soha panasz.
– Egyébként mit csinálnál, ha meghalnék? Tudod, hogy ez bármelyik bevetésen bekövetkezhet! – James várakozóan pillantott föl Lysanderre, arany tekintetét a másik ezüst szemeire függesztette. Lysander nem állta sokáig a pillantást, félrefordított a fejét és úgy válaszolt:
– Ha rajtam múlik nem fog ilyen történni.
– Persze Mr. Önfeláldozó! De mi van, ha mégis?
– Valószínűleg nem maradnék itt tovább – Lysander még mindig kerülte a másik fiú pillantását. Ahányszor azokba a szemekbe nézett, amik úgy örvénylettek, mintha valaki megolvasztotta volna a világ összes aranyát, és James íriszébe öntötte volna, a belsőjét valami különös érzés szorította össze. Így is tudta, hogy a társa arcán csalódottság suhan át.
– Azt szeretném, ha itt maradnál. Legyen ez az utolsó kívánságom feléd, jó? Ha egyszer kinyiffanok, neked akkor is itt kell maradnod, és tovább segíteni Miss. M.–nek és a többieknek! – James megragadta Lysander kezét pont akkor, amikor távolabb akart lépni. Az érintés nyomán mintha elektromos áram cikázott volna keresztül rajta, nem tudta James is érezte–e, de egyre jobban szeretett volna elmenekülni a kérlelő tekintet elől. – Csak ígérd meg és akkor békén hagylak!
– Ha ettől boldogabb leszel! – a tökéletesre alkotott arcvonások kelletlen fintorba torzultak – Akkor megígérem: ha esetleg elpatkolsz, itt maradok.
– Köszönöm! –James elengedte Lysandert, aki megkönnyebbülten húzódott hátrébb. Bár már megszokta James mindig meleg érintését, sokáig még őt sem tudta elviselni.
Ketten tértek vissza az edzőterembe, ahol Mia épp a futópadot nyüstölte. Gesztenyebarna haja most egy feszes kontyba csücsült a feje búbján, arcán izzadságcseppek futottak végig. Csak egy topot és rövidnadrágot viselt, jól kirajzolódott az összes izma, ahogy a futás miatt ütemesen mozogtak tejeskávé színű, szeplős bőre alatt.
– Nem vagytok észnél, hogy december közepén kimentek futni az erdőbe! – Kicsit lihegett már a megerőltetés miatt, de nem tudta megállni, hogy valami csípőset oda nem szóljon az érkezőknek.
– És te mit csinálsz, ha egyszer télen kell küldetést teljesítened? Azt futópadon nem lehet! – James már megszokta, hogy unokahúgának mindenre volt valami szúrós kis megjegyzése, így könnyedén tudott visszavágni neki. Lysandert ezzel szemben általában csak felbosszantotta a felvágott nyelvű lány, így legtöbbször figyelmen kívül hagyta. – És egyébként hol hagytad Amyt?
– Michael tart neki órákat délelőtt. Legalább valaki leköti azt a rengeteg sok energiáját.
– Akkor minden rendben. Mi fölmegyünk a szobámba, ha keresnél. – Lysander már az ajtóban járt, így James gyorsan utána sietett.
– Tudod néha meg kéne próbálnotok beszélgetni!
– Csak felbosszantani tud. Akkor meg minek vesztegessem rá az időmet? – hosszú lépcsősoron baktattak felfelé. A Csoport tagjai közül majdnem mindenki a főépület legfelső emeletén kialakított hatalmas lakásban élt. Az egész szint központja a tágas nappali volt. A keleti és északi falat teljes egészében üveg borította, jó kilátást biztosítva a fenyőerdőre és a mögötte húzódó hegyekre. Lysanderék azon ritka pillanatok egyikében érkeztek, amikor senki nem tartózkodott odafent. A puha bolyhos szőnyegek, amik minden szabad négyzetmétert beborítottak, az összes lépésüket elnyelték. A falak eredetileg fehérek voltak, de az alig látszódott a rengeteg fényképtől, térképtől és könyvespolctól. Több száz kötet sorakozott szépen összerendezve a padlótól plafonig nyújtózó polcokon. Bárki találhatott köztük kedvére valót, a kalandregények mellett jól megfértek a tudományos értekezések, Shakespeare Hamletjének közvetlen szomszédja egy űrkutatást taglaló vadonatúj kötet volt. Miután idekerült Lysander rengeteget olvasott, majdnem az összes könyvet ismerte már, szeretettel futtatta végig az ujjait a kopott gerinceket.
– Asszem a könyveket jobban bírod, mint engem. – James tetetett sértettséggel huppant le az egyik széles, narancssárga kanapéra. Összesen három állt félkörben, néhány fotellel kiegészülve, középen pedig egy üveg asztalkán félbehagyott pókerjátszma maradványai hevertek.
Lysander nem válaszolt semmit, csak leült a sarokban álló fekete zongorához és belekezdett egy régi darabba. Hála az elképesztő elméjének, nagyon hamar megtanult különböző hangszereken játszani. A zongorán kívül még tudott hegedülni és egy kicsit a csellózásba is belekóstolt, de a három hangszer közül végül a hegedű nyerte el leginkább a szívét. Nem is időzött sokáig a billentyűk mellett, leütött néhány utolsó hangot majd felállt és elindult az egyik folyosón a szobák felé. Jamesszel egy szobán osztoztak, amihez a barna fiú ragaszkodott, még amikor megérkeztek ide. Azt mondta, így jobban szemmel tudja tartani, de Lysander sejtette, hogy az igazság valójában inkább az, hogy James nem merte egyedül hagyni őt.
Benyitott a szobába, ahol, mint mindig, most is pedáns rend fogadta. Ez egy közös vonás volt a két fiúban, mindketten utálták a káoszt. A hasonlóságok sora viszont itt véget is ért. A kávébarnára festett falak James oldalán, csak úgy, mint az épület összes többi falfelülete, tele voltak zsúfolva képekkel, a polcokon apró dísztárgyak sorakoztak, a sötét fa íróasztalon néhány magazin, és egy nyitott könyv hevert. Ezzel szemben Lysander szobarésze olyan volt, mintha nem is lakna benne senki. Az ágyneműn nem volt egy ránc vagy gyűrődés sem, a fal olyan hibátlan volt, mintha frissen festették volna. Az egyetlen tárgy, ami elárulta, van a szobának lakója is, az az ágy végébe támasztott hegedűtok volt. Benne egy mestermunka lapult, de a sok használattól a fényes lakk már megkopott, sok helyen éktelenkedtek a hajdan tökéletes fán karcolások. Lysander először arra gondolt előveszi kicsit a hangszert, de rögvest meggondolta magát, amikor James is belépett a szobába. Arca túlontúl komoly volt, Lysander sehol nem találta a vonásai között azt az enyhe mosolyt, ami egyébként mindig ott ült a szája szegletében. Tarkóján felállt a szőr, ahogy a rezzenéstelen tekintetbe bámult.
– Baj van igaz?
– Azt hiszem jobb lesz, ha leülsz.
– Nem akarok leülni, nyög már ki mi történt! – ökölbe szorított kezén elfehéredtek a bütykök.
– Emlékszel rá ugye, hogy egy éve te voltál az egyetlen kís… – gyors fintor szaladt keresztül James arcán – Izé… Fogoly, akit találtunk?
– Hogyne emlékeznék – Lysanderben megszólalt a vészcsengő. Az agya néhány pillanat alatt több száz lehetséges variációt dolgozott ki arra, mit akarhat James így közölni.
– Úgy fest a helyzet, hogy mégis volt ott valaki…
– Az lehetetlen! Nekem azt mondták minden egyes kísérlet kudarc volt. Meghaltak érted? Az összes kölyök rajtam kívül ott halt meg azon a szörnyű helyen! Én voltam az egyetlen… – Lysander lerogyott az ágyra, mindkét kezével a hajába markolt. Igyekezett felülkerekedni az agyát elárasztó rémképek felett. Neki azt mondták ő az egyetlen. Hogy nincs más, minden kísérlet elbukott. De ezek szerint mégis volt valaki. Hazudtak. Hazudtak, hazudtak! Mindenki aljas módon hazudott neki! – Üvöltötték a gondolatok a fejében.
– Hogy hagyhattátok ott?! Azt mondtátok ti vagytok a megmentők! Mégis hagytátok valakit szenvedni! Te nem voltál ott, nem tudod, mit műveltek ott velem! Nem ti vagytok a jók?
– Lysander kérlek, nyugodj meg! Egész ideáig fogalmunk se volt róla, hogy van ott még valaki! Az utóbbi egy évben azon dolgoztunk, hogyan tudnánk az Intézetet teljesen felszámolni! Azt hittük te voltál az egyetlen! – Az indulatok teljesen elszabadultak, mindketten kiabáltak.
– De az lett volna a feladatotok, hogy tudjatok róla! Mindig jöttök itt a hős szerepével, játsszátok a jófiút, és mégis ekkora hibát vétetek? Az a hely szörnyű! Elképzelésed sincs róla mennyire!
– Persze, hogy nincs, róla elképzelésem mivel soha nem mesélsz róla! Ahányszor szóba kerül, te felöltöd a jégpáncélod és elvonulsz duzzogni valahova! – James egy pillanatra elnémult, aztán már csak maga elé motyogva folytatta: – Én mindig azt hittem, hogy barátok vagyunk, és ha türelmes leszek, akkor egyszer elmondod az egész történetet. De hiába várok rá.
A keze a kilincsen volt, de még várt, hátha Lysander mondd valamit, azonban ő csak mereven bámult maga elé. Egy halk sóhajjal kilépett a folyosóra, és hátát a hideg falnak vetette. Magát okolta, amiért ekkora veszekedés lett a dologból, de ő is annyira ledöbbent a hír hallatán, hogy egyszerűen nem tudta máshogy közölni Lysanderrel. Ráadásul a fejesek már napok óta tudhattak a dologról, mielőtt kegyeskedtek úgy dönteni, hogy Lysanderrel is megoszthatják az információt.
– Francba az egésszel! – behunyta a szemét, hogy kicsit lecsillapítsa háborgó bensőjét. Ahogy teltek a percek lassan sikerült egy kicsit lehiggadnia, bár még mindig mérges volt mindenkire, de legfőképp magára, amiért nem tudta megvédeni Lysandert.
– James? – a fehér hajú srác állt felette, amikor kinyitotta a szemét. Máskor teljesen érzelemmentes arca most feldúlt volt.
– Nem a te hibád! – Lysander ezt akarta mondani, de valahogy nem jöttek a szavak a szájára. Helyette csak állt ott és nézte a földön ülő Jamest.
– Ülj le Lysander! – kinyújtotta a kezét és lerántotta maga mellé a fiút. – Meséltem már neked, honnan tudta egy magamfajta srác, aki csak a harchoz és a fegyverekhez ért, hogy mit jelent a Lysander név?
– Nem, de ez most nem…
– Sok évvel azelőtt, hogy találkoztunk, még az egyik legelső küldetésemen történt a dolog. Egyszerű információcsere lett volt, egy forgalmas téren. Már épp visszafele tartottam az autóhoz, amikor egy asszony elkapott és a kezemet kezdte vizslatni. Sors és életvonalakról beszélt. Egy szavát se hittem el, és őszinte leszek már nem is emlékszem rá, hogy pontosan miket mondott, de egy mondata megragadt bennem. Azt mondta, egyszer a Lysander név fontos lesz számomra. Évek teltek el, aztán egy nappal az akció előtt eszembe jutott a nő. Akkor kerestem rá az interneten erre a névre, és amikor ott ültünk a pincébe, valahogy tudtam, te miattad lesz fontos ez a név. Elég romantikus történet nem? – James a plafonra meredt, miközben beszélt és az emlékek hatására apró nevetőráncok jelentek meg a szeme sarkában. – Ezzel csak azt akarom mondani, hogy szerintem mindennek van oka. Annak is, hogy miért nem tudtunk akkor arról, hogy rajtad kívül van ott még valaki. Egyszerűen most jött el az ideje annak, hogy kihozzuk őt onnan.

<< Előző fejezet I Következő fejezet >>

[supsystic-social-sharing id=’2′]