Criszi

Írói előszó
A történet valamikor negyedikes korom körül kezdett el íródni (azaz 2010 tájékán) és 2015 július 16-án került nyilvánosságra az Epilógus. Ez cirka öt évet jelent oda vissza, ami nem kevés… Olvasd tovább

1. rész

Mindennek az eleje

1. fejezet

– Képzelje, este ellopták az egyik birkámat!- újságolta egy köpcös uraság a szomszédjának.
– Tényleg?- csodálkozott a másik.
– Igen! –bólintott – sőt azt is tudom mi vitte el!
– És mire gyanakszik?
– Nem gyanakszom! Tudom!- csattant föl az uraság, majd egy kicsit közelebb hajolt- Egy farkas volt!
– Micsoda?!- kiáltott föl hangosan az ember – De hiszen farkasokat évek óta nem láttunk erre!
– Nem kell ilyen hangosan! –torkolta le alaposan a köpcös. Ekkor egy vadászruhás férfi lépett oda hozzájuk:
– Elnézést uraim! Nem állt szándékomban hallgatózni, de meghallottam, hogy egy farkast emlegettek.
– Jól hallotta!- húzta ki magát a köpcös- egy farkas az este ellopta az egyik birkám!
– Ha ez igaz!- kapott a puskájához a vadász – az este megnézem!

Az eget félhold uralta. Sejtelmes fényben úszott az erdő. A vadász összébb húzta kabátját. Fekete haja beleolvadt a sötétbe. Magas alakja most nem látszott, mert kicsire összehúzta magát. Egy bokor mögött lapult. Nem volt egyedül. Mellette térdeltek a falu férfiai. Mindenki kíváncsi volt a farkasra. Ekkor a félhold fényében egy fekete alak kezdett kirajzolódni. Mindenki feszülten várt. A kis mezőt ebben a pillanatban világította meg a félhold. A farkas kilépett a fénybe. Fölkapta a fejét és beszívta a levegőt. Az emberek szagát nem érezhette, mert a szél nem onnan fújt. Ezüstszínű szőre csillogott a holdfényben. Látszott rajta, hogy nemes állat. Fejét magasan hordta. Ekkor megzörrent egy bokor, ahol az egyik ember lapult és a farkas már el is tűnt…

Másnap reggel a falu főterén hatalmas tömeg gyűlt össze. A templom falán egy plakát lógott, miszerint aki elkapja az Ezüst farkast, nagy jutalomban részesül. Az alján a vadász aláírása.

– Azért döntöttem úgy, hogy a vadat mindenképp el kell ejtenünk, mert féltem családjainkat és gyermekeinket. Az a farkas betegséget hordozhat, mely veszéllyel lehet a jószágainkra és ránk is!- szónokolt a plakát mellett maga a vadász- Magam szervezek hajtóvadászatot annak érdekében, hogy ezt megelőzzük!

Míg ez a szónoklat tartott, az asszonyok körében is elterjedt a tegnap esti történet. Az asszonyok Félholdnak nevezték a farkast és így mesélték a történetet gyermekeiknek.

2. fejezet

Az éjszakát Félhold, miután egy rövid látogatást tett a kedvenc rétjén, egy szikla mellett töltötte.

Azon gondolkozott, mi rezzenthette meg a bokrot. Általában nem ijedt meg bármitől, de ez a hang nagyon is megijesztette. Ahogy ezen töprengett szépen lassan elnyomta az álom.

Reggel mikor fölébredt, különös illat csapta meg az orrát. Nem szarvas volt és nem is olyan bárány, amit nemrég ragadott el a nyájtól. Ez az illat legyőzhetetlen vágyat ébresztett benne. Rögvest elindult fölkutatni.

A vadász elkezdte megszervezni a hajtóvadászatot. Egész nap szervezkedett. A vadászatot másnap hajnalban akarta kezdeni és nem akart az Ezüst farkas, Félhold nélkül visszatérni.

Félhold még mindig a különös a szagot követte. Élete eddigi egy évében még nem érzett ilyet. Ekkor megpillantotta az állatot, ami az illatot árasztotta. Kerek volt és barna. A fűben gubbasztott, pedig szárnya volt. Hosszú farktollát és zöld nyakát igen viccesnek találta. Elképzelni sem tudta mi lehet az, de ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy beleharapjon, így hát lehasalt és ugrott. A madár viszont gyorsabb volt és fölrepült. Félhold elhasalt a földön és szomorúan nézett a madár után. Mivel igen éhes volt elindult, hogy könnyebb prédát találjon.

Az egész falu lázasan dolgozott. Az asszonyok eleséget készítettek, a férfiak a puskáikat készítették. Mindenki a hajtóvadászatra készült. Közben a gyerekek szájról szájra adták a meséket, amiket az Ezüst farkasról Félholdról hallottak.

Félhold egy halott őzre akadt. Mivel nem érezte idegen vad szagát, hozzálátott az evéshez. Miután jóllakott, leheveredett egy fa tövében és elszunyókált. Mikor fölébredt arra jutott keres magának egy barlangot és meghódít egy saját területet. Elindult az erdő sűrűje felé. Egy kiszáradt folyómederben sétált. A fákat nézte mikor észrevett egy kis lyukat a hegyoldalban. Közelebb ment, hogy megszemlélje. Egy barlang bejárata volt. Bebújt és egy kellemes tágas terembe jutott. Észrevett egy kis alagutat. Elindult arra. A barlang másik kijárata volt. Emellett a kijárat mellet egy vékony patak csörgedezett. Visszabújt a barlangba és az első kijáraton bújt ki újra. Megállt és hangosan felvonyított:

– Félhold az Ezüst farkas területén jártok!- ezt jelentette a hangos vonyítás.

Lent a faluban mindenki összerezzent a hang hallatára.

3. fejezet

Az éjszakát Félhold már a barlangban töltötte. Még mielőtt besötétedett, körbejárt egy területet és a sajátjának nyilvánította.

Reggel kürtszó ébresztette. Villámgyorsan kibújt a barlangból. A barlang előtt teljes káosz fogadta. Mindenfele csak piros szalagokat látott. A szín teljesen megőrjítette. Jobra-balra kapkodta a fejét majd egyenesen kilőtt.

A vadász csak erre várt. Puskáját fölemelte és várta, hogy a farkas a piros színtől megbolondulva egyenesen belé szaladjon.

Félhold minden izmát megfeszítve rohant. A vörös szín elvette az eszét. Ekkor egy dörrenést hallott. A combjába éles fájdalom hasított. Elterült a földön.

A vadász hangosan felkacagott:

– Az enyém vagy Ezüst farkas!

Félhold érezte, hogy valami meleg csurog végig az oldalán. Hallotta, ahogy az ember közelebb lép. A fájdalom visszahozta az eszét. Morogni kezdett a vadászra. Minden erejét összeszedte. Fölemelte a fejét és ránézett az emberre. Szemében harag villant.

A vadász csak állt a haldokló Félhold mellet és röhögött. Várta, hogy az élet utolsó szikrája is elhagyja az Ezüst farkast.

Félhold megfeszítette az izmait és hasra kecmergett. Elhatározta, hogy az utolsó erejéig küzdeni fog az ember ellen. Haraggal teli szemmel nézett rá. Valami ismeretlen dolog erőt adott neki. Hirtelen megfeszítette magát és fölugrott a vadász arcába. Karmai végigszántották az ember arcát mély és örök nyomot hagyva.

A vadász fölordított fájdalmában. Ledobta magáról Félholdat.

A farkas nagyot csattanva ért földet. Látta, hogy maradandó az „üzenete” így elrohant az erdő sűrűje felé. Egy percen belül elérte a kedvenc rétjét, ami szintén a területéhez tartozott. Ott fáradtan esett össze. A lábából még mindig vér szivárgott. Odahúzta az orra elé. Nagy levegőt vett és kiharapott egy húsdarabot a lábából. A húsdarabban benne volt a vadász golyója. A feje visszahanyatlott a földre. A lába még jobban vérzett, de legalább a golyó már nem volt benne. Fájdalmasan felvonyított.

A vadász visszatért a faluba. Az asszonyok körülvették és kimosták a sebét. A homlokától egészen az álláig húzódott Félhold karmolása. Amikor meghallották az Ezüst farka vonyítását mindenki elhallgatott, abbahagyta amivel éppen foglalatoskodott. Mikor a vonyítás elhalt egy gyerek hangosan fölsírt.

4. fejezet

Lágy hajnali szellő ébresztette Félholdat. A lába borzasztóan fájt. Rengeteg vért vesztett és nagyon kimerült volt. A sebből még mindig vér szivárgott. Összeszorított szájjal feküdt a rét közepén az Ezüst farkas. Aki messziről nézte azt hihette halott.

A vadász nyugtalanul aludt. A seb az arcán már kezdett behegedni. Egyáltalán nem volt súlyos, de biztos lehetett benne, hogy egész életén át látszani fog. Hirtelen fölült az ágyban. Rémálmok kínozták és mindegyik az Ezüst farkasról, Félholdról szólt.

Félhold megrezzent. Lassan fölemelte a fejét. Körbepillantott, de a feje máris visszahanyatlott. Mély levegőt vett és újra próbálkozott. Így ment ez hosszú percekig. Az Ezüst farkas kitartóan próbálkozott. Végül a sokadik próbálkozásnál sikerült hasra küzdenie magát.

A vadász hideg vízzel megmosakodott, hogy fölébressze magát. Miután egy kicsit magához tért, egy tükröt kerített és megszemlélte örök bélyegét.

Mikor Félhold már meg tudott támaszkodni hason, lassan egy kis tócsához kúszott és inni kezdett belőle. A víz égette a torkát, de nem érdekelte. Csak ivott és ivott. Mikor már a gyomra tele volt a vízzel, odakúszott egy magasra nőtt fűféleséghez és azt ette meg. Sorba harapta le a különböző gyógynövényeket. Az ösztöne súgta, hogy tegye, amit tesz, ha életben akar maradni. Hiába az ösztön áll mindenek felett.

A vadász ott a házában a tükör előtt egy olyan dolgot tett, ami az egész életét befolyásolni fogja. A kezét a szívére tette és megesküdött, hogy addig nem nyugszik, míg az Ezüst farkast, Félholdat meg nem öli.

Mikor Félhold úgy érezte kezd visszatérni az ereje, megpróbált lábra állni. Többször összeesett, míg végül a sokadik kitartó próbálkozás sikerrel járt és csak három lábon ugyan, de állt. Vérző lábát magasra emelte, hogy ne kelljen ráállnia. Ezüst szőrét vörös vérfoltok tarkították. Látszott rajta hogy szenved, de akkor sem adta föl. Küzdött azért, hogy túlélje. Lassan elindult a barlangja felé. Sokszor állt meg és még többször esett össze, de mindig fölállt és folytatta az utat. Mikor a barlangjához ért hasra feküdt, bekúszott az apró nyíláson.

A vadász a faluban mindenkinek a hőstettét és az ádáz küzdelmét mesélte a hatalmas farkassal, aki végül gyáván megfutamodott. Csak Félhold tudta, hogy van az igazság, de ő nem tudta elmondani.

5. fejezet

Félhold napokig feküdt a barlangjában mozdulatlanul, éhesen és kiszáradva. Lesoványodott ezüst szőre koszos és véres volt. Elvesztette különleges csillogását. A sebe lassan gyógyult még sokszor vérzett.

A vadász napokig nem merészkedett az erdőbe. A faluban sem mutatkozott sokszor, inkább a házában gubbasztott.

Az Ezüst farkas megborzongott.  Megfeszítette az izmait és fölkelt. Jobra-balra tántorgott majd összeesett. Kifújta a levegőt és újra fölállt. Sikerült pár lépést tenni majd remegő lábakkal megállt. Összeszorította az álkapcsát és tovább indult. Körbe-körbe járt a barlangjában, néha megállt majd folytatta az útját. Mikor már elég biztosnak érezte a járását a barlang patak felőli kijáratához lépett. Óvatosan kibúj. Mikor kilépett erős napfény vakította meg pár pillanatra. Lábai megremegtek és megint összeesett.

A vadászt a faluban már sokan csak a Sebhelyes-ként emlegették. Mindenki tisztelettel és félelemmel nézett rá, a gyerekek elfutottak, ha az utcán megpillantották vagy anyjuk mögé bújtak.

Félhold lassan újra megpróbált lábra állni. Botladozva a patakhoz ment. A partján lehasalt és belenézett a víz tükrébe. Egy sovány beteg farkas képe nézett vissza rá, fájdalomtól eltorzult arccal. Lassan inni kezdett. A nyelve által keltett apró hullámok elmosták a tükörképét.

A vadász elhatározta, hogy ismét kimegy az erdőbe. Vállán hatalmas fém csapdákat cipelt. Az oldalán egy zsákban nyers hús lógott. Mikor beért az erdőbe egy csapdát mindjárt le is rakott. Az erős illatú húst óvatosan belehelyezte majd tovább indult. Nem sokat ment. Hamarosan egy újabb csapdát helyezett el.

Félhold már messziről megérezte a hús szagát. Remegő lábakkal elindult arrafelé amerről az illatot érezte. A vadásszal nem találkozott. Amikor odaért a húscafathoz megérezte a Sebhelyes szagát. Nem foglalkozott vele. Az éhség most mindenek fölött ált. Azt a kis hangot is legyőzte mely arra figyelmeztette nem árt vigyázni. Egy kis ideig szemlélte a fémes szerkezetet, amin a hús volt majd odalépett. Óvatosan a húsért nyúlt és fölemelte. Ekkor egy fémes csattanást lehetett hallani.

6. fejezet

A vadász vigyorogva emelte föl a fejét, amikor meghallotta a csapdája csattanását.

– Nem gondoltam, hogy ilyen hamar lépre csaltalak téged Ezüst farkas!- mondta halkan.

Félhold fogoly volt. A csapda a nyakát fogta, de nem túl szorosan. A húsába épp, hogy csak belemart. A vadász direkt így állította föl, hogy ő végezhessen a farkassal. Próbálta szétfeszíteni a vasakat, de nem járt sikerrel.

A vadász gúnyos mosollyal lépett oda a küzdő farkashoz.

– Üdvözöllek Félhold!- mondta gúnyosan- Bevallom ennél okosabbnak hitelek. Belefutni egy ilyen piti csapdába! Ha ha!

Félhold Sebhelyesre nézett és hangosan morogni kezdett.

– Nem hagyom magam!- látszott rajta, hogy ezt gondolja. Kivillantotta fehér fogait. Eddigi gyöngesége teljesen eltűnt.

A vadász mellé lépett. Leguggolt és szétfeszítette a vasakat. Közben Félhold többször megpróbált belé marni mindig sikertelenül. Amikor Félhold már szabad volt a vadász fölállt.

– Csak, hogy a küzdelem egyenlő legyen- mondta és elővette puskáját.

Az Ezüst farkas támadópózba állt. Vicsorított és morgott.

A vadász célzott. Ujját a ravaszra fektette. Várta a megfelelő pillanatot. Minden idegszála megfeszült.

Az erdőben ott ált egymással szemben a Sebhelyes és az Ezüst Farkas. Még a madarak sem daloltak. Minden és mindenki feszült csöndben várt.

A vadász elsütötte a puskát. Több száz madár szállt fel ijedten.

Ezzel egy időben Félhold is ugrott. Érezte, hogy a golyó súrolja az oldalát, de csak egy vékony karcolást, hogy maga mögött. Az Ezüst farkas egyenesen a vadász mellkasának ugrott és ledöntötte a lábáról.

A vadász a földre esett. Szitkozódva állt talpra, de ekkor Félhold már messze járt.

Félhold ez alatt a rövid idő alatt két leckét is megtanult az életből. Az első, hogy soha nem szabad elővigyázatlannak lenni és elveszteni a fejünket a második pedig, hogy az a szépség, megnyugvás, ami emberszagtól bűzlik, sose lehet jó.

7. fejezet

Félhold meghúzódott egy szikla tövében, hogy kifújja magát. A Sebhelyessel való második találkozás mély nyomokat hagyott benne. Olyanokat, amik nem látszanak, de örökké megmaradnak. Halkan szemerkélni kezdett az eső. Félhold fölállt és továbbindult. Ment egy darabig, de kénytelen volt megállni. A szemerkélő esőből ugyanis pár perc alatt hatalmas vihar keletkezett. Félhold körbepillantott. Megpillantott egy fát melynek gyökerei alól a víz már régebben kimosta a földet. Bebújt a gyökerek közé és összehúzta magát. Körülötte a fák koronái a villámokkal és esőcseppekkel táncoltak vad keringőt, a menydörgések tomboló ritmusára. Az Ezüst farkas még kisebbre húzta magát. Bár védett helyen volt mégis fázott. A szél besüvített a gyökerek között és összeborzolta a szőrét.

A faluban mindenki a házába húzódott. Várták, hogy csillapodjon a vihar. A gyerekek a tűz körül ültek és mesét hallgattak. A legtöbb mese természetesen Félholdról szólt.

Félhold még kisebbre gömbölyödött. A vihar keringője most ért a csúcspontjához. Egy hatalmas, öreg fa nyikorogva adta be a derekát a táncnak. Félhold összerezzent mikor egy fa tőle egy méterre csapódott be. A szél ágakkal és levelekkel díszítette az ég fekete haját. Az Ezüst farkas átázva kuporogott a fa gyökerei között. Ezüst szőre a víztől összetapadva lógott. Abban reménykedett, hogy hamarosan csillapodik az eső ám vágya nem talált meghallgatásra. A vihar tovább járta keringőjét. Néha a távolban hallani lehetett, ahogy egy-egy fa meghajol a királynő a fekete vihar előtt, de azon kívül minden más hangot elnyomott a menydörgés ütemes ritmusa és az esőcseppek koppanása a földön. A következő pillanatban egy villám csapott az egyik közeli fába. Félhold arra kapta tekintetét. A fa mivel már nagyon át volt ázva nem fogott tüzet, de az egész törzse megszenesedett. Az Ezüst farkas visszahúzódott a gyökerek védelmébe. Behunyta a szemét és reménykedett, hogy a viharnak hamar vége lesz.

A vadász a házban ült és az ablakon bámult kifelé. Gondolatai az Ezüst farkas körül jártak. A kandallója felé fordult.

– Egyszer úgyis ott fog feszülni a bőröd! És a lelked fogoly lesz benne!- mondta ki hangosan, amire gondolt.

Félhold kinyitotta a szemét. Az eső még mindig esett, de már nem villámlott az ég. A szél is kezdett alábbhagyni. Az Ezüst farkas kimászott a gyökerek közül és elindult arrafelé amerre a barlangját sejtette, ugyanis az eső minden szagot elmosott. Az eső már szinte teljesen elállt. Félhold ráakadt arra a kis patakra, ami a barlangja előtt folyik el. Igaz a patak most nem emlékeztetett régi önmagára.  Megduzzadt és a sodrása is sebessé, rohanóvá vált, még a medréből is kilépett. Félhold elindult a mentén, de egy kicsit messzebb a fák közt, hogy nehogy még vizesebb legyen. Jó darabig ment mire végre elért a barlangjához és bebújt a szűk nyíláson.

A következő pár napban többször esett az eső, de ezek mindig hamar elálltak. Az idő is rohamosan hűlt. Hiába… Az ősz a végét járta.

8. fejezet

Félhold újra régi önmaga volt. Szőre fényes és ezüstösen csillogott, fejét magasan hordta. Az egész erdőben ő volt a legnemesebb. A beteg, sovány farkasra már csak egy apró heg emlékeztetett.

A vadász úgy döntött bemegy a városba és oda is kirak néhány plakátot, miszerint aki elfogja, az Ezüst farkast nagy pénzjutalmat nyer. A városban néhány vadásznak hamar megakadt a hirdetésen a szeme.

Az egyik reggel Félhold idegen emberszagot érzett. Nem a Sebhelyesé volt ebben biztos lehetett, de hasonló puskaporszagot érzett. Gyorsan a fák közé osont. Fülét hegyezve lépkedett. Az egyik mezőn megpillantott egy puskás alakot. A szagából érzete, hogy nem a Sebhelyes. A mezőre lépett.

A vadász fölemelte a tekintetét. Amikor felismerte mit is lát a puskájához kapott, de Félhold gyorsabb volt.

Újra eltűnt a fák között. Érzete hogy a vadász követi. Megszaporázta a lépteit, de csak annyira, hogy a vadász szeme előtt maradjon. A fák közt messze vezette be az erdő sűrűjében. Ebben a pillanatban egy szélesebb folyócskához ért. Jól ismerte azt a folyót. Az egyik nád mellet a vízbe lépett és egy gázlón könnyedén átsétált. A másik parton egy kicsit odébb ment és ott várt, amíg az idegen vadász fölbukkant. Amikor a vadász fölbukkant várt néhány pillanatig és csak utána tűnt el a fák közt.

A vadász látta, hogy a farkas lábai alig voltak vizesek ezért úgy gondolta ott kel át a vízen ahol a farkas állt a parton. Belelépett a vízbe és…

Félhold a fa mögül mindent látott és tetszett neki a látvány.

A vadász teljesen elmerült a vízben. Amikor a feje fölbukkant szitkokat ordibált a levegőbe, majd még mindig szitkozódva megpróbált a partra mászni, nem sok sikerrel, mert a part meredek és csúszós volt. Több percig próbálkozott, míg végül kiküzdötte magát a vízből. Egy fáig vonszolta magát és nagyot szusszanva leheveredett a fűben.

Félhold a következő napokban több idegen vadásszal találkozott, de mindet könnyedén megszégyenítette. A Sebhelyeset azonban ritkán látta az erdőben. Amikor meglátta és a Sebhelyes is észrevette őt nyomban visszasietett a faluba. Félhold érezte valami készül…

9. fejezet

Az idő rohamosan hűlt. Az egyik reggel a táj teljesen megváltozott. Mikor Félhold kilépett a barlangból a szemét elvakította a fény és a csillogás. Az egész táj fehéren csillogott. Félhold pislogott párat, hogy hozzászokjon a fényhez majd megszemlélte a tájat. Nem volt kétsége afelől: a tél megérkezett. A tél a farkasoknál semmi jót nem jelentett. Kevés volt ilyenkor a táplálék, az emberek könnyen észrevehették a nyomaikat a hóban.

A Sebhelyes mikor észrevette, hogy kint leesett a hó ördögi mosoly terült szét az arcán.

– Most nem bújhatsz el előlem Ezüst farkas!- kacagott.

Félhold kilépett a hóba. A patak a barlangja előtt még nem fagyott be. Gyorsan kortyolt párat a jeges vízből. Gyomra ekkor hangosan megkordult. A levegőbe szagolt. A szél egy távoli őzcsorda illatát hozta felé. Elindult a szag irányába. Amint beért a fák közi sebesen futni kezdett. Egy bokor mögött hirtelen meglapult. Az őzcsorda nem messze tőle egy kis tisztáson kutakodott a hó alatt valami étel után. A bokor mögül pont oda látott. A szél is kedvezően fújt. Az Ezüst farkas a csorda felé kúszott. Az egyik fiatal őzt szemelte ki magának, aki a csapattól kicsit távolabb kutatott élelem után. Félhold már a szájában érezte a friss húst. Megfeszítette az izmait és ugrott. A csorda szétszéledt. A fiatal gida fogoly volt. Félhold a légcsövét kereste. Az őz próbált szabadulni, de hiába. Félhold egész testével ránehezedett és mancsaival leszorította. A hó körülöttük már véres volt. Végre megtalálta az őz légcsövét és kettéharapta. Miután érezte áldozta nem mozdul többé felkelt és megszemlélte zsákmányát. Az őz talán egy éves lehetett vagy fiatalabb. Az Ezüst farkas megfogta a nyakánál és elkezdte húzni, vonszolni a barlangja felé. Amerre húzta mély, véres barázdát hagyott a friss hóban.

A vadász a városi forgatagban tartott nyíl egyenesen előre. Látszott, hogy határozott célja van. Egy hatalmas fa kapu előtt megállt. Az ajtón ódivatú kopogtató volt. A Sebhelyes elösször csengőt keresett, de mivel azt nem talált, megmarkolta a kopogtatót. Párat koppantott. Abban a pillanatban egy görnyedt hátú ember lépett elő.

– Áh! Uram! Jöjjön csak beljebb! Már vártuk!

A vadász habozva, ugyan de belépett. Bent a halál szaga terjengett. A Sebhelyes furcsa fintort vágott, hogy kizárja orrából a szagot. Egy karosszékben egy fekete alak ült görnyedt háttal.

– Jó napot! Már vártam magát –üdvözölte a vadászt mély hangon.

– Jó napot –köszönt vissza a vadász tömören- rátérhetnénk mindjárt a tárgyra? Sietős az utam.

– Rendben – mondta a fekete alak majd a karosszékét megfordította és egy hátsó szoba felé vette az irányt – kérem, itt várjon!

A vadász várt. Pár perc múlva nyílt az ajtó és a fekete köpenyes egy hatalmas fekete német doggal tért vissza. Látszott a kutyán, hogy jól tartották. Agyarai hófehérek szőre fényesen csillogott.

– Bemutatom Démont!

10. fejezet

A Sebhelyes gonoszul elvigyorodott.

– Tökéletes!- mondta majd a fekete alakhoz lépett és kivette a kezéből a pórázt.

– És most a pénzt, ha kérhetem!- szólt a fekete. A vadász felé fordult és táskájából egy kis bőr tarisznyát halászott elő. A fekete alak felé hajította. A fekete könnyedén elkapta és eltűntette köpenyében.

– Remélem elégedett lesz Démonnal. Most ha megbocsájt!- mondta azzal távozott. A púpos lépett elő és a kijárat felé kezdte terelni a vadászt.

Félhold bevonszolta az őzet a barlangjába és jóízűen nekilátott. Mikor végre csillapította éhségét a patakhoz baktatott inni. A hideg víz jól esett kiszáradt torkának.

A vadász kilépett a házból oldalán Démonnal. Már most jól megértették egymást. Az emberek, amikor meglátták őket félrehúzódtak és ijedten figyelték őket. Démon mindenkire kivillantotta hófehér agyarait. Igen az agyarait. Ennek a kutyának ugyanis a szájában lévő fehér borotvapengéket nem lehetett fogaknak nevezni. Csak agyarnak.

Félhold elindult az erdőbe szokásos sétájára, amikor körbejárja a területét és megerősíti annak határait. Épp a kiszáradt folyómederben sétált, aminek alján szintén vastag hóréteg volt, amikor egy ismeretlen embert pillantott meg. Nem a Sebhelyes volt és nem is egy vadász. A szaga és a ruhái is másmilyenek voltak. Hosszú fehér kabátot viselt és szemüveget. Az Ezüst farkas látta amint az ő lábnyomait vizsgálgatja. Halkan közelebb osont. Látta, hogy a fehér köpenyes most az egyik jelzését veszi szemre. Ekkor mintha a köpenyes megérezte volna Félholdat megfordult. És az Ezüst farkas már el is tűnt…

A Köpenyes mosolyogva fordult el. A mai napja sikeresen zárult. Bizonyítékot szerezett, hogy itt valóban van farkas.

Félhold pár pillanat alatt visszaért a barlangjába. Nem tudta ki volt ez az ember és azt se tudta eldönteni, ártó szándékkal érkezett-e az erdőbe vagy sem. Amíg ezen töprengett lefeküdt az egyik kis sarokba. A tél nagyon hidegnek ígérkezett. Az Ezüst farkas összehúzta magát. Téli bundája még nem volt elég vastag.

A Sebhelyes bevezette a házába Démont. Első dolga volt, hogy a nyakára csatoljon egy szöges nyakövet. Utána megmutatta neki a helyét és egy kis tálba vizet és húst rakott elé. Démon engedelmesen lefeküdt, de szemével folyton újdonsült gazdáját követte.

11. fejezet

Este újból eshetett a hó, ezt az mutatta, hogy Félhold előző napi lábnyomai teljesen eltűntek. Mikor kilépett a mancsa térig süllyedt a friss hóban. Visszament a barlangba és az előző nap elejtett őz maradványaihoz lépett. Miután megtöltötte a gyomrát. Újból kilépett a hóba. A patakhoz sétált, hogy megnézze befagyott-e a víz. Szerencséjére csak egy vékony jégfátyol borította az ezüstösen csillogó vizet. Gyorsan kortyolt párat majd a fák felé vette az irányt.

A Sebhelyes egy rövid pórázt csatolt Démon nyakára. Kiléptek a hóba. Démon felemelte a fejét és körbeszimatolt. Fekete, fényes szőre szinte világított a fehér hóban. A Sebhelyes az erdő felé indult. A kutya hűségesen követte. A vadász Félhold nyomait kereste. Hamarosan meg is a találta. A hóban friss lábnyomok rajzolódtak ki. Megmutatta őket a kutyának.

– Démon! Kövesd!- szólította fel kutyáját. Démon megszagolta a lábnyomokat, majd szemében vad fénnyel követni kezdte azokat.

Félhold mélyen az erdőben járt már. Körülötte teljes volt a csend. Néha egy-egy madár halkan csipogott, de az is elhalt a hó hideg mélységében. Egy kiálló sziklát pillantott, meg amit nem fedett hó. Egy könnyed szökkenéssel felugrott és megpihent a csúcson. Körbehordozta tekintetét. Már messze járt a barlangtól. Egyre messzebb kellett jönnie, ha élelmet akart találni magának.

Démon egyre izgatottabb volt. Vad morgással követte Félhold nyomait.

Az Ezüst farkas nem sietett tovább. Élvezte a csöndet, a hó komor némaságát. Feküdt a sziklán és a tájat figyelte. Ebben a pillanatban megzörrent egy bokor. Az Ezüst farkas nyomban felugrott.

Sebhelyes visszahúzta Démont. A kutya egyből a farkasnak akart rontani és vad meggondolatlanságában rezzentette meg a bokrot. A Sebhelyes egy óvatos mozdulattal lecsatolta a kutyáról a pórázt miközben a bokor árnyékából végig Félholdat figyelte.

Az Ezüst farkas a bokrot vizslatta. Elég sűrű volt így nem látott semmit.

Ebben a pillanatban Sebhelyes lecsatolta Démon pórázát és a kutya kirontotta bokorból.

Félhold egy szempillantás alatt leugrott a szikláról. Látta, hogy a kutya támadni készül és mögötte látta Sebhelyes torz vigyorba húzódó arcát. A kutya vészjóslóan indult el felé.
12. fejezet

Félhold bátran szembefordult a kutyával. Elszaladhatott volna, de nem tette. Tudta, hogy ha megtenné, azzal önmagát hozná szégyenbe. Így hát fejét magasba emelte és egyenesen a hatalmas kutya szemébe nézett.

Démon vad vicsorgással és morgással közeledett a farkas felé. Bár külsőleg nem látszott egy kicsit megrökönyödött, amikor az állat nem rohant el, hanem egyenesen félé nézett.

Az Ezüst farkas várta, hogy a kutya támadjon elösször. Pár nagyon hosszú pillanatig csak nézték egymást aztán a kutya ugrott.

Démon elrugaszkodott a földről. Egyenesen Félhold felé vetette magát. Érezte, ahogy körmei a vastag bundába akadnak, majd magával rántja a testet a hideg hóba.

Félhold érezte amint mind a ketten a hóba csapódnak. Ő került alulra. Megpróbálta lelökni magáról a kutyát. Oldalra fordult és így a fekete eb a hóba hengeredett. Az Ezüst farkas a nyakának ugrott ám valami szöges, és kemény tárgyba harapott, ami fölsértette a száját. Félhold meglepetésében hátra ugrott.

A Sebhelyes hangosan röhögött, amikor látta, hogy a farkast mennyire meglepte a szögecses nyaköv.

Démon felpattant mikor érezte, hogy a farkas eltávolodott. Felé fordult és vad morgással újra nekirontott.

Az Ezüst farkas most gyorsabb volt. Egy pillanat alatt a kutya hátán termett és belemart. Tanult előző hibájából így nem a nyakán próbálkozott inkább a két válla között.

Démon felvonyított, majd oldalra hengeredett, hogy letaszítsa magáról a vadat.

Félhold a hóba zuhant. Érezte, hogy a kutya teljes testével nekifeszül és hallotta hörgő lihegését. Pár pillanatig összecsukta a szemét majd mikor kinyitotta csak a fekete kutya pofáját látta amint éppen készül a torkába marni. Egy pillanat alatt cselekednie kellett.

13. fejezet

Démon mély levegőt vett. Felkészült rá, hogy kioltsa a farkas életét. Mindez egy pillanat alatt történt.

Közben Félhold sem várta tétlenül a halált. Hátsó mancsaival mellkasba vágta a kutyát majd odébb gördült.

Démonban benne maradt a levegő, amit éppen készült kifújni. Mérgében a farkas felé csapott és eltalálta az oldalát ahol egy hosszú karomnyom maradt.

Félhold összeszorította az álkapcsát. Hihetetlen gyorsasággal felállt és újra a kutyának ugrott. Ledöntötte a földre és odaszorította. Azt nézte holt tudna belémarni. Végül a kutya lábába kapott és odébb hajította.

Démon lába hangos reccsenéssel fölmondta a szolgálatot. A kutya egy sziklának vágódott majd elterült.

Sebhelyes féltette a kutyáját így közé és az Ezüst farkas közé állt, majd a farkasra szegezte a puskáját.

Félhold a vadászra vicsorgott a puskával mit sem törődve ugrott.

A vadász elsütötte a puskát, de elvétette a célt.

Az Ezüst farkas ledöntötte a lábáról a Sebhelyes. Vicsorogva szorította a földhöz.

Sebhelyes több sebet is szerzett. Némelyik erősen vérzett. A vadász mély levegőt vett és ledobta magáról a farkast.

Félhold néhány méterrel odébb repült. Kezdett fáradni, hiszen a fekete kutyával való harc sok energiáját fölemésztette, a Sebhelyes viszont még pihent volt, hiszen az egész harcot a kutyájára hagyta. Az Ezüst farkast azonban nem tántorította el a fáradság. Felállt és újra támadásba lendült.

Időközben a Sebhelyes is felállt. Oldalra pillantott és látta, hogy szeretett kutyája egyre erősebben vérzik, és nem mozdul. A vadászban eddig ismeretlen érzések a szeretet és az aggodalom került a felszínre. Még mielőtt a farkas ugrott volna Démonhoz rohant majd a karjaiba vette és hátat fordítva a meglepett Félholdnak sietős léptekkel a falu felé indult.

14. fejezet

Félholdban rengeteg érzelem kavargott. Meglepett, és elégedett, de egyben kissé csalódót is volt, hogy a Sebhelyes ilyen hamar otthagyta őt. Kullogva indult el a barlangja felé. Mikor odaért bekúszott a szűk nyíláson él elheveredett a földön.

A Sebhelyes igyekezett haza a kutyájával. Mikor visszaért a faluba egyenesen a házához ment. Belökte az ajtót és belépett. Démont az ágyra fektette, majd a tűzhöz lépett és feltett egy fazék vizet forralni. Míg a víz forrt gézt kerített és a legjobb kolbászából is levágott egy darabot. Eközben Démon lassan magához tért. Sebhelyes levette a tűzről a vizet és a kutya mellé térdelt. A kolbászt a kutyának, adta aki erőtlenül a szájába vette. A vadász megnedvesített egy kis gézt és lassan elkezdte kimosni a kutya sebeit. Démon halkan felnyüszített, amikor a meleg víz a sebéhez ért. Sebhelyes megsimogatta a fejét majd tovább folytatta a munkát. Mikor a sebeket tisztára mosta és a kutya szőréről is lemosta a rászáradt vért, bekötötte a sebeket és egy vastag, egyenes ág segítségével a kutya lábát is sínbe rakta. Közben Démon lassan elfogyasztotta a neki szánt kolbászt. Ettől ereje kissé visszatért és felemelve fejét megnyalta a vadász érdes kezét.

Félhold még mindig a barlang hideg kövén feküdt. Érezte, hogy lassan beesteledik, úgyhogy fölkelt és elindult vadászni. Mivel az erdőben már hetek óta nem talált élelmet magának rákényszerült arra, hogy az emberektől lopjon. Ma is ez a lehetőség ígérkezett. Kibújt a barlang bejáratán és a faluszéli legelők felé vette az irányt. Az alkony mindent vörösre festett körülötte. A patakot fedő jéghártya is olyan volt mintha forró láva hömpölyögne. A hó mely máskor ridegen csillogott a fák tetején és a földön most vörös színre festődve szinte hívogatóan melegnek hatott. Ám ebbe a meleg káprázatban is ott táncolt a fagyos szél és összeborzolta az Ezüst farkas szőrét. Félhold lassan lépkedett nem sietett. Vadászni úgyis csak akkor tud mikor már a hold és a csillagok világítják meg a tájat. A farkas kecsesen osont a fák között. Ezüst szőre néha meg megvillant majd egy széles fa mögött újra eltűnt. Az idegen szemlélő azt hihette szellemet lát. Félhold lassan elérte az erdő szélét. Ott leheveredett egy bokorba, hogy megvárja a farkasok legjobb barátját, az esti sötétséget.

A Sebhelyes lefekvéshez készülődött. Démonnak készített egy kényelmes fekhelyet közvetlenül az ágya mellet. A fekhelyhez a legjobb paplanjait kereste elő és azokat terítette le egy széles kosárba. A kosár mellé elhelyezett egy vödör vizet és még egy karéj kolbászt, hogy a kutyának ne kelljen még csak felállnia, sem ha inni vagy enni akar.

– Hiszen pihentetnie kell a lábát!- mormogta magában a vadász.

Végre eljött az este. Az Ezüst farkas felállt a bokor mögül és kilépett az erdőből. A szeme előtt kibontakozó látvány csodás volt. A hatalmas mezőn békésen legelészett egy csorda juh. A hold és a csillagok mindent ezüstös fénybe vontak. Kutya vagy ember nem volt sehol.

15. fejezet

Félhold elindult a mező felé. Mikor leért egy nem túl magas drótkerítéssel találta szembe magát. Ez a kerítés ugyan megakadályozta, a juhok kiszökését, de más bejutását viszont nem. Az Ezüst farkas könnyedén átszökkent az akadály fölött. Amikor földet ért nyomban lelapult a hóba, nehogy a juhok észrevegyék. Kiszemelt magának egy fiatalabb példányt és elkezdett félé osonni. A hó megkönnyítette a dolgát, mivel elnyelte lábai hangját. Könnyen és némán surrant áldozata felé.

A birkák békésen legelésztek egy csoportba. Nem érezték és nem is hallották a közeledő veszélyt. Teljes biztonságban érezték magukat. Még az általában éberen őrködő kosok is nyugodtan legelésztek.

Az Ezüst farkas már csak egy karnyújtásnyira volt a kiszemelt áldozattól. Most hirtelen mozgásba lendült, eddigi óvatossága teljesen eltűnt. Kilőtt, mint egy puskagolyó egyenesen a juhok felé.

A megrémült juhok ijedten bégetve szaladtak szerte.

Félhold csak a már előre kiszemelt áldozattal törődött. Utána iramodott és egyre mélyebb hó felé terelte. Az állatka egyre esetlenebbül mozgott azonban Félhold karcsú mozgékony alkatának a mély hó meg se kottyant. Ugyan olyan sebességgel követte áldozatát, míg végül a szerencsétlenkedő juhot utol nem érte és erős álkapcsával megragadva megfojtotta. Az Ezüst farkas mikor végzett áldozatával körbe hordozta éles tekintetét. A megriadt nyájon kívül nem látott vagy hallott mást. Ez azt jelentette, hogy a gazda észre se vett semmit. Mivel a farkas nem szívesen járt sokszor a falu környékén úgy gondolta kihasználja az alkalmat és most elejt még egy prédát. A két juh jó pár napig elég lesz neki. Megfogta első áldozatát és a karámon kívülre hurcolta, majd elrejtette, hogy ha esetleg valami történne, ne kelljen ezt a tetemet is itt hagynia. Mikor ezzel végzett újra beugrott a kerítésen. A nyáj még mindig szét volt széledve, de már nyugodtabbak voltak a juhok, hiszen azt hitték a veszély eltűnt társukkal együtt. Félhold felbátorodva előző sikerén most egy termetesebb állatot szemelt ki magának. Újra a hóba lapult és elindult. A lecsapás ugyanúgy történt, de most a farkasnak kissé tovább kellett üldöznie a megriadt juhot mire elejtette, de végül ismét sikerrel járt. Ezt a tetemet is kivonszolta a rejtekhelyre. Mivel egyszerre nem bírta el mindkettőt az egyiket otthagyta, a másikkal pedig elindult a barlangjához. Mire kétszer megjárta az utat lassan pirkadni kezdett. Amikor már mindkét állat maradványa a barlangjában hevert a kisebbikbe belekezdve megtöltötte a korgó gyomrát.

Démon az éjszaka közepén fölriasztotta a Sebhelyest. A kutya ugyanis meghallotta a juhok ijedt bégetését. Ám mire a vadász a mezőre ért a két juhnak hűlt helye volt.

16. fejezet

Félhold jó pár hétig nem látta sem Sebhelyest vagy bármilyen más vadászt. Egyre többször látta viszont a Fehérköpenyest, aki folyton a barlangja körül sündörgött. Az Ezüst farkas látta amint egy hatalmas géppel a lábnyomai fölé hajol és mindig hallott valami apró kattanást is. Félhold sokszor figyelte őt elgondolkodva, de mivel úgy érezte a Köpenyes nem jelent számára veszélyt soha nem támadta meg és nem is próbálta elüldözni. Viszont ha a Fehérköpenyes túl közel merészkedett őhozzá, akkor hangosan mordult és eltűnt a barlangjában.

A Fehérköpenyes örült, hogy a farkas így megtűri őt és nem kergeti el, vagy támadja meg. Remek fényképeket is sikerült készítenie azzal a géppel, amit az egyetemtől kapott kölcsön ahol természettudományi professzor volt. Az egyik diákjától hallotta, hogy errefelé láttak egy farkast és elhatározta, hogy megkeresi, és valahogy megpróbálja bebizonyítani, hogy nem szabad levadászni a farkasokat, hiszen azok értékes tagjai az ökoszisztémának és meg kell őrizni őket ugyanis egyre kevesebb van belőlük.

Félhold kihasználta az időt, amíg a Sebhelyes nem ólálkodik a környéken és sok időt töltött az erdőben sétálva. Lassan betöltötte második életévét és kezdte magányosan érezni magát. A környéken azonban bármerre is barangolt nem érezte más farkas szagát. Néha egészen a legmagasabb hegycsúcsokra is fölkapaszkodott, de csak néhány üregi nyúllal és egy pár pocokkal találkozott.

Sebhelyes ez alatt az idő alatt otthon ápolta Démon kutyáját, aki meghálálva a sok törődést rohamosan gyógyult. Azonban a lábának még így is hosszú idő kellett, míg teljesen rendbe nem jött. A vadász már néha kiment vele rövidebb sétákra de csak a falu környékén jártak.

Az Ezüst farkas egyre kedvetlenebb volt. Az egyedüllét, magányosság tette ezt vele. Pár napig csak feküdt barlangjában és nem evett semmit. Aztán a negyedik nap környékén felkelt és újra kimerészkedett a szabadba. Olyan volt mintha elhatározta volna „Nem hagyom, hogy a magány legyűrjön!” Mikor körbenézett látta, hogy a hó rohamosan kezd olvadni. Lebaktatott a kis patakhoz, ami a barlangja előtt folyt el. A patak most megáradt, sebes folyásúvá vált és kilépett a medréből a sok megolvadt hótól. Óvatosan a víz széléhez sétált és ivott pár kortyot majd, fülét hegyezve körbenézett, hogy nincs-e valaki a közelben, de nem látta se a Sebhelyest, sem pedig a Fehérköpenyest.

17. fejezet

Félhold a barlangja előtt sétálgatott. A szeme sarkából látta Fehérköpenyest amint őt figyeli. Most nem volt nála a fekete kattogó masinája. Félhold elindult az erdő felé. A köpenyes nem követte, de szemmel tartotta. Az Ezüst farkas továbbment mit sem törődve vele. Az erdő közepe felé indult a kedven kis rétjére. Ahogy ment jobbra, balra kerülgette a fákat. Az erdőben mindenhol pocsolyák tarkították az utat. A hó még nem olvadt el de sok helyen pocsolya lett belőle. Félhold nagy loccsanással belelépett az egyikbe. Lába térdig sáros lett de őt ez nem zavarta. Lassan tovább sétált. A madarak hangosan csicseregtek és az Ezüst farkas szarvasbőgést is hallott, normális esetben egyből arra vette volna az irányt, hogy megtöltse a hasát, de most egyáltalán nem volt éhes. Még mielőtt elindult fogott egy nyulat és elfogyasztotta. Így hát csak baktatott tovább. Egy aprócska tarka lepke libbent felé. Az Ezüst farkas megállt és szemügyre vette. A lepke kedvesen az orrára libben, megpihent majd tovaszállt. A farkas állt még néhány pillanatig, majd eszébe jutott hová is tart és megszaporázta lépteit. Nem ment sokat mikor hirtelen egy bokor mögé lapult. Sebhelyes és a kutyáját látta amint egymás mellett sétálnak. A kutya még kissé bicegett.

Sebhelyes kihozta Démont, hadd élvezze a friss levegőt. Most nem hozott puskát. Nem vadászni jöttek és nem is Félholdat elejteni. Csak békésen pihenni egy kicsit. A vadász arcára halvány mosoly ült. Megsimogatta a kutyáját:

– Gyere csak Démon! Nagyon ügyes vagy!- azzal továbbmentek.

Félhold mostmár tudta, hogy hívják a fekete kutyát. Démon. Nem tetszett neki ez a név. Túlságosan vészjósló. Amikor látta, hogy a vadász tovább ált, nem indult utánuk hanem a másik irányba a rét felé indult. Amikor már ment egy ideje egy aprócska nyúl szaladt el előtte. Az Ezüst farkas meglepetten állt meg, mert hirtelen érte a látvány. Oldalra pillantott és meglátta a nyuszika mamáját amint félve lapul az út szélén. Látszott a szemében, hogy nem magáért hanem a gyermekéért aggódik. Félholdnak megesett rajta a szíve így hát nem bántotta egyiket sem hanem elindult egyenesen. Hátrapillantva látta amint a nyúlmama az út közepén két lábra áll és szinte már hálát int neki, majd a gyermeke után szalad. Az Ezüst farkas szemében boldog fény csillant. Végre odaért a kis mezejére. Itt már elolvadt a hó és kibújt a friss fű. Leheveredett. A fű még kissé harmatos volt. A fűszálak kissé csiklandozták de nem foglalkozott velük. A fejét két mancsára fektette. Szemét pár pillanatig csukva tartotta. Érezte, ahogy a nap egyre melegebben süti. Mikor kinyitotta a szemét orra előtt egy apró fehér virágot pillantott meg.

Egy hóvirág volt…

2. rész

Eljő a Tavasz

1. fejezet

Az erdő felöltötte legszebb ruháját. Téli, bársony hó palástját eldobta és helyére ezerszínű könnyed selyemruhát vett.

3 Hold telt el azóta, hogy Félhold látta az erdőben sétálni Sebhelyest a kutyájával, és 3 Hold telt el azóta, hogy az első hóvirágot megpillantotta. Azóta az erdőt százával árasztotta el ez az apró kis növényke több száz más szivárványszínű, illatozó virággal együtt. A virágok azonban nem csak a földről illatoztak. A fák is ezerrel ontották magból a szépséges apró kis virágokat. Félhold a barlangja előtt ült. Fejét magasba emelte és becsukta a szemét. Élvezte a nap egyre melegedő sugarait. Ekkor a szél egy kellemes illatot fújt az orrába. Ez az illat távolinak tűnő emléket ébresztett Félhold elméjében. Legyőzhetetlen vágyról, egy kövér barna testről és egy nagy puffanásról. Bár az emlék még homályos volt Félhold követni kezdte a szagot. Egy bokor alatt talált rá a forrására.

Sebhelyes nagyon örült. Úgy látszott Démon teljesen felépült. Az egyetlen dolog, ami a farkassal való első találkozásra emlékeztetett a kutyán az volt, hogy a jobb lábán, egy nagyobb folton egyáltalán nem volt szőr.

Félhold egy másik, közeli bokor mögé lapult. Most már az egész emlékkép világossá vált előtte. Egy ugyanolyan barna madár lapult a hatalmas vadrózsabokor alatt, mint amilyen majdnem egy éve megszégyenítette őt. Az Ezüst farkas most már okosabb és megfontoltabb volt. Halkan a bokor másik oldaláról közelítette meg a madarat. A lehető legközelebb kúszott, egészen annyira, hogy már csak alig fél méter választotta el a célponttól. Még tett előre pár apró lépést és csak ekkor rugaszkodott el.

A vadász leakasztotta a szögről puskáját. Sebhelyes úgy érezte nagyon hússzú ideig pihent ott, legrégebbi társa. Most óvatosan tisztogatni kezdte. Ideje volt újra használatba állítani most, hogy Démon felépült. És az Első áldozata Félhold lesz.

Félhold hirtelen megállt. A falut és az erdőt körülvevő hegyek lábánál járt, mikor egy ismeretlen, különös szag szállt felé. Különös illat volt… Nem emberi, és nem is elejtendő vadé. Az Ezüst farkas ezt az illatot egyszerre érezte veszélyesnek, idegennek és hihetetlenül vonzónak. Lassan követni kezdte a szagot.

Sebhelyes végzett puskája megtisztításával. Vállára vette fegyverét és Démonnal elindult az erdő felé. Lassan baktattak. Démon a farkas nyomait kereste. Már egész benn jártak a sűrűben, amikor a kutya elkapott egy halvány nyomot. Izgatottan jelzett gazdájának majd elindult. Egyenesen a hegyeknek tartva.

Az Ezüst farkas már magasan járt. Körülötte a levegő is lehűlt. Már vadvirágokat sem látott. Ahogy körbepillantott megfigyelte, hogy némelyik hegy olyan magas, hogy tetején hósapka díszeleg. Ekkor egy hideg fuvallat összeborzolta a szőrét, és orrába most újra ám sokkal erősebben hatolt a különös illat. A farkas megszaporázta lépteit. Már majdnem a hegy tetején járt.

Sebhelyes sietve követte kutyáját. Hamar a hegy lábához értek. A vadász fölpillantott a magas csúcsra. Egy ereje teljében lévő farkasnak könnyű séta volt megmászni. Egy embernek és egy olyan kutyának, akinek nemrég volt eltörve a lába azonban nem lesz sétagalopp.

Félhold végre felért a hegycsúcsra. A látvány, ami fogadta mindig lenyűgözte ahányszor csak itt járt fent. Egy folyó zubogott keresztül egy tarka réten, amit ezüstös fenyves szegélyezett. Amikor a folyó a szirt széléhez ért elrugaszkodva indult neki a mélynek, majd a csodás vízesés csak több tíz méter után érte el a földet, hogy ott ezüst gyöngyszemként, hatalmas tóvá gyűljön. Ám most valami megváltozott ezen a tájon. Mindent az az idegen illat lengett körbe, ami Félholdat az erdőből ide vezérelte.

Sebhelyes nekivágott a hegynek. Démon kicsivel előtte mutatta az utat, nehogy gazdája ingatag kőre lépjen, vagy megcsússzon, és a mélybe zúgjon. Lassan haladtak, ám a kutya egyre jobban érezte az Ezüst Farkas szagát.

Félhold lassan járta körbe a mezőt. Lepillantott a vízesés széléről. A tónál nem látott idegent. Ez a hegy érintetlen gyöngyszeme volt. Ember még soha nem tette oda a lábát. Félholdnak is hosszú időbe telt, míg megtalálta az oda vezető ösvényt. A tó körül most semmi nem mozdult. Az Ezüst farkas tovább szemlélődött. És akkor észrevette…

3. fejezet

Sebhelyes és Démon minden erejüket összeszedve igyekeztek maguk mögött hagyni a hegyoldalt. Az a rész ahol épp igyekeztek átvágni rendkívül omladékos volt. A vadász jó párszor megcsúszott, de még Démonnak is vigyáznia kellett nehogy orra bukjon.

Félholddal átellenben a mező túloldalán, egy fa tetején gubbasztott és az Ezüst farkast figyelte. Félhold a szemébe nézett. A másik is viszonozta tekintetét. Az ezüst farkas lassan elindult felé. Közben a szemük végig egymáson volt. Mikor Félhold elért a folyóhoz lepillantott, hogy gázlót keressen. Míg ő a megfelelő partszakaszt kereste a fekete (mert fekete színe volt) leugrott a fáról. Félhold végre megtalálta a gázlót. Átsietett a folyón, majd ismét a fekete farkasra nézett.

Ahogy tekintetük újra találkozott, Vihart kissé összeborzongott látva az Ezüst farkas szemében azt a különleges vadságot határozottságot és elszántságot. Óvatosan közelített felé. Bár ő sokkalta nagyobb volt, mint a kis szuka nem akarta bántani.

Félhold látva, hogy az idegen közeledik lassított a lépésein. A fekete kan szemébe nézve nem sok mindent tudott kiolvasni. Amit benne látott leginkább egy kavargó Viharra emlékeztette. Valahol mélyen a szíve táján lenyűgözte Vihar rejtélyessége, tiszteletet parancsoló külleme és tartása, ahogy nemes léptekkel egyre közeledett felé.

Vihar már érezte az Ezüst farkas leheletének szagát. Mélyen beszívta az illatot. Vadhús és egy kevés fű illata keveredett benne. Ahogy jobban szemügyre vette megfigyelte, hogy szőre valóban a hold színére hasonlít. Félhold… Megmagyarázhatatlanul, de érezte, hogy a farkas és a félhold között valami különleges kapocs van. Talán ösztön volt… Talán teljesen más…

Félhold érezte, hogy Vihar lassan olyan közel ér, hogy orruk szinte összeért, ezért néhány lépést hátrált. Egyelőre nem akarta, hogy az idegen farkas megérintse. Csak mélyen a szemébe nézett. Most úgy látta, mintha a kavargás eltűnt volna egy pillanatra, és mintha látta volna, a farkas igazi énét. De a pillanat elillant. Viszont az Ezüst farkast annyira magával ragadta, hogy engedte a kannak, hogy körbeszaglássza.

Démon már-már felért a csúcsra. Mivel a vadász kissé lemaradt, egy biztonságosabb kiszögellésen megállt, hogy bevárja őt. Fáradtan lihegett. Újra formába kellett jönnie, hiszen hosszú ideig nem mozgott, és most ilyen apró megerőltetéstől is kifáradt, míg régebben ennek a hegynek a leküzdése meg se kottyant neki.

4. fejezet

Most Félholdon volt a sor. Körbejárta Vihart és mindenholt megszagolta. Majd az illatot bevéste az emlékezetébe, hogy ettől kezdve megismerje az illatát. Az Ezüst farkas valami különös vonzódást érzett ahányszor Viharra tekintett. Annak érdekében, hogy ezt a másik észre ne vegye visszasétált a parthoz és ivott pár kortyot. Aztán a szirt pereméhez sétált és leheveredett a puha gyepre. Körülötte a tavasz első virága ontották mézédes illatukat. Az ezüst farkas csak most lett figyelmes arra, hogy egy hatalmas fekete test fekszik mellette.

Vihar végig követte Félholdat és mikor a nőstény lefeküdt óvatosan ő is mellé telepedett. Élvezte a szuka társaságát. Mélyen beléegezte illatát és érezte, hogy kedvére való lenne, ha mellette élhetné le hátralévő életét. Lassan betöltötte harmadik életévét. Azért vándorolt ilyen messzire szülőhazájától, mert megunta a magányt. Társra, de leginkább egy hűséges párra vágyott. És most úgy érezte Félholdban megtalálhatja, akit keresett.

Sebhelyes és kutyája végre felért a szirtcsúcsra. A mező, ami szemük elé tárult lenyűgözte őket. Pár pillanatra megálltak és gyönyörködtek a tájban. Ekkor feltámadt a szél és ezernyi illat töltötte meg Démon orrát. Köztük a két farkasé is.

Félhold nem húzódott el. Kifejezetten élvezte a meleg testet maga mellett. Szívében, most mintha kisebbnek érezte volna a magányosság tátongó űrjét. A szél, ami akkor támadt távoli vidékek illatát hozta felé. Ekkor egy ismerős kattanást hallott. Mint amikor Sebhelyes felé fordítja puskáját.

Vihar is figyelmes lett a hangra, de ő nem tudta mihez párosítani. A hely ahonnan érkezett békés és nyugodt volt. Vadászokról még csak nem is hallott.

Az Ezüst farkas felpattant és megfordult. Ismét régi ellenségével találta magát szemben. Morogni kezdett és védelmezően Vihar elé állt.

Vihar is felpattant, és az emberre és kutyájára meredt. Érezte Félhold feszültségét és félelmét. Ösztönei súgták, hogy az ember csak gonosz lehet, ha ennyire felzaklatja a farkaslányt. Látta, amint Félhold védelmezően eléje áll. Nem akarta, hogy baja essen. De Viharnak most még a saját épségénél is fontosabb volt az Ezüst farkas épsége. Kiugorva a védelem mögül egyenesen a vadásznak rontott.

5. fejezet

Démon a másodperc töredéke alatt felfogta mire készül a Nagy Fekete, így ő is előre ugrott. Ugrás közben csaptak egymásnak. Tépni és marni kezdte a hím farkast még a levegőben. Aztán mikor a földnek csapódtak vad morgással hengeredtek tovább. Mindkettőjük igyekezett a másik fölé kerülni.

Eközben Félhold is cselekedett. Gyors cikázó mozdulatokkal indult a vadász felé, nehogy az eltalálja puskájával. Igyekezett minél közelebb kerülni, és a legmegfelelőbb pillanatban elrugaszkodott a földről.

A vadász védekezőn emelte maga elé puskáját. A támadást elkerülni esélye sem volt. A farka ledöntötte a lábáról. Vad közelharcba kezdett az ember és a farkas.

Viharnak minden ügyességére szüksége volt, hogy a fekete kutya fölé kerüljön. Közben azonban igyekezett Félholdat is szemmel tartani, hogy ha kell, segítségére siethessen. Ám az Ezüst farkas meglepőn jó harcosnak bizonyult. A sebhelyes embert szinte végig sikerült a földhöz szegeznie. Ám ekkor egy apró ezüstös tárgyat látott villanni a vadász szabad kezében.

Félhold többször megpróbált Sebhelyes nyakába marni. Látta amint a vadász keze lassan lefelé az öve felé tapogatózik, de lekötötte a harc. Nem volt ideje számolni a következményekkel. Ezüst penge villanását látta aztán…

Vihar otthagyta a kutyát és Félhold felé rohant. Sebhelyes kézébe mart, aki a fájdalomtól felordított.

A vadász érezte, hogy a Nagy Fekete belé mar. Felordított, de a tőrt nem engedte el. Megpróbált a csuklóját szorító felé döfni. Sikerült a pengét a hím vállába állítania.

Vihar félreugrott mikor a hideg fém a húsába hatolt. Fájdalmasan felvinnyogott.

Félhold látta, hogy ezt a csatát már nem nyerhetik meg. Visszavonulót fújva az erdő felé vette az irányt. Látta, hogy Vihar utána siet, ám Sebhelyes nem követi őket és a kutyáját is visszatartja. Céltudatosan előre tartott. Tudta hová megy. Keskeny ösvényen vezette Vihart. Mikor kibukkantak a fák közül, már lent voltak a szirt aljánál, és a vízesés hangos csobogása töltötte be fülüket.

6. fejezet

A vadász és Démon megpihent egy keveset a szirten mielőtt visszaindultak volna a faluba. Örömmel töltötte el őket, hogy ilyen könnyedén megfutamították a farkasokat, ám a Nagy Fekete felbukkanása kissé nyugtalanította őket.

Vihar fáradtan esett össze a tó partján. Vállából még mindig kiállt a penge, amit a vadász döfött belé. Érezte amint életereje lassan elhagyja őt. Nem volt kedve, se ereje küzdeni ellene. Csak azt sajnálta, hogy Félholdat ilyen hamar itt kell hagynia, méghozzá örökre. Szemét lemondóan becsukta és várta a véget.

Félhold nem akarta, hogy Vihar feladja a küzdelmet az életben maradásért. Odalépett heverő teste fölé és óvatosan megragadta a kiálló penge markolatát. Aztán erős állkapcsával kirántotta és messzire hajította.

Vihar felüvöltött fájdalmában, majd visszahanyatlott a földre. Friss vér szivárgott, a vállából és csordult le a földre.

AZ Ezüst farkas, most a tóhoz sietett és nagyokat kortyolt a hűs vízből. Azonban nem nyelte le, hanem pofájában Viharhoz vitte és lelocsolta vele a sebet és a farkas fejét.

Vihar most moccanás nélkül tűrte, hogy az Ezüst farkas kitisztítsa sebét. A hideg víz felfrissítette. Fejét fölemelte és Félholdra nézett. A szuka azonban mással foglalatoskodott.

Félhold megragadta Vihar szügyét, és a vízesés felé kezdte vonszolni. Nehezen haladt a nagy súly miatt. Elengedte a hímet és kérdőn nézett rá.

Vihar értette a pillantás jelentését. Hasra fordult és lassan kúszni kezdett. Félhold hátulról támogatva terelte a helyes irány felé. Lassan érték el a vízesést. Ott Félhold előre sietett. Fülében a víz csobogása minden hangot elnyomott. Egészen a szikla mellé sietett és oldalát a hideg kőnek nyomva elindult a zubogó víz felé.

Vihar megállt. Nem tudta mire készül Félhold. Csodálkozva nézte a farkast, amint egész a szikla mellett elindult a vízesés felé.

Félhold lassan odaért a vízhez. Egészen a falhoz nyomakodott, majd a vízfüggöny mögött eltűnt.

Vihar nagyon meglepődött, amikor az Ezüst farkas eltűnt a vízfátyol mögött. Összeszedte megmaradt erejét és a szuka után indult. Lassan vonszolta magát. A sebe minden lépésnél erősebben vérzett. Ő is elérte a vízesést. Igyekezett bepillantani a csobogó zuhatag mögött. Apró sötét alagutat pillantott meg a sziklafal és a vízfal között. Bentről hívó szűkölést hallott. Ahogy belépett hatalmas öblös teremben találta magát. Egy barlangterem volt. Félhold a tó partján állt. A vízesés lezárta a bejáratot, és csak ezen a szűk nyíláson lehetett bejutni. A vízen keresztül átszűrődő napsugár az egész termet, különleges, földöntúli fénnyel vonta be. Az Ezüst farkas szőre is különlegesen fénylett. Vihart lenyűgözte a nőstény látványa. Mikor sikerült elszakítania róla a tekintetét a barlangban is körültekintett. A kinti aprócska tó itt kiszélesedett és hosszan benyúlt a barlangba. Csak a fal mentén lehetett mélyebbre jutni egy szűk peremen keresztül. A tó túlpartján azonban hatalmas tért terült el. Ott állt Félhold és várakozóan nézett a kimerült Viharra.

7. fejezet

Sebhelyes és kutyája visszahúzódtak otthonukba. A vadász épp a harapás által ejtett sebet mosta ki meleg vízzel. Nem volt mély, vagy súlyos. Sebhelyes nem is aggódott miatta, de nem szerette volna, ha elfertőződik.

Vihar mély levegőt véve Félholdhoz sietett. Ott azonban ereje elillant addig hősiesen küzdő testéből és fáradtan a földre rogyott.

Félhold gyengéden megnyalta a ziháló Vihart, majd kisietett a barlangból. Kicsivel később egy termetes vadkacsával tért vissza. Óvatosan vihar elé helyezte, majd a barlang belsejébe húzódva lefeküdt.

Vihar megérezte a friss hús illatát. Felemelte fejét és a kacsára pillantott, majd Félholdra. Mikor látta annak bátorító pillantását, belemélyesztette fogát a puha húsba. Mikor végzett a kacsával, ereje kezdett kissé visszatérni. A sebéből már nem szivárgott több vér, és a kimerültsége is eltűnőben volt.

Félhold elégedetten hevert az egyik sziklán. Szemét behunyta, nem félt attól, hogy bárki is rájuk talál. Lassan elszenderedett.

Egy mezőn ébredt. A fénytől először csak homályosan látott. Aztán ahogy tisztult a kép Vihart látta maga felé közeledni. Félhold rohanvást indult a fekete farkas felé. Ám mielőtt orruk összeért volna a táj elsötétült és Démon rontott neki Viharnak. Félhold mindenhonnan a Sebhelyes röhögését hallotta. Viharhoz akart rohanni, hogy segítsen, ám a küzdők egyre messzebb kerültek tőle. Félhold végignézte, ahogy Vihart a földhöz szegezi a kutya majd azt is látta, ahogy széjjeltépi. Aztán megjelent a Fehérköpenyes. Sajnálattal nézett Félholdra, majd a kattogó fekete gépével Vihar maradványai fölé hajolt. Ekkor az Ezüst farkas puskadörrenést hallott. Minden sötétségbe borult. Csak Sebhelyest látta, amint vele szemben áll és a puskáját rászegezi. Most az Ezüst farkas nem volt elég gyors és a puskagolyó egyenesen a koponyájába hatolt. Félhold elterült a földön. Homlokából vér szivárgott.

Az Ezüst farkas riadtan, lihegve ébredt. Villámgyorsan körülnézett, ám amikor nem látott mást csak a barlang kopár falait és Vihar lassan szuszogó testét kissé megnyugodott. A vízfátyolon át halványan a Hold kerekded alakja szűrődött át. Félhold felkelt és lassan Vihar mellé sétált. Majd ott újra lehevert és hagyta, hogy az álmok birodalma ismét magába szívja.

Azon az éjjelen Vihar is az álmok országában járt. Miután a kimerültségtől elaludt egy számára ismeretlen helyre került. Körülötte a táj halott volt. Kipusztult növények, kókadt virág, kiszáradt bokrok, levél nélküli halott fák szegélyezték útját. Kövekkel kirakott utcácskán sétált. A növények mellette mintha vízért könyörögtek volna. Vihar azonban nem tudott megállni, nem tudott segíteni rajtuk. Mancsai egyenesen vitték és az úton tartották. A Nagy Fekete feje fölött azonban különös vibráló felhők gyülekeztek. Az út színe is megváltozott. A kövek különös csillogásba kezdtek, és a horizonton egy alak kezdett kirajzolódni. A táj hirtelen élettel telt meg. A növények újra virágot bontottak és üde leveleket kezdtek bontani. Az alak is kivehetővé vált. Félhold volt az. Öröm és erő sugárzott belőle. Mikor Vihar mellé élt, a szuka is csatlakozott hozzá és együtt folytatták az utat. Ám a gyönyörű ragyogásnak, ami körülvette őket volt egy része, ami árnyékba borult, benne a Sebhelyes és Démon sziluettje rajzolódott ki. Ez az árny is végigkísérte őket. Egészen addig, míg egy teljesen fehér részhez nem értek. Az út itt eltűnt és már csak a nagy fehérség vette körül őket…

Vihar felébredt. Pontosan tudta, mint jelentett az álma és azt is tudta mit jelentett a fehér rész. A jövőjét. Ami még bizonytalan és kideríthetetlen volt. Ami csak rajta állt.

8. fejezet
Fehérköpenyes kellemes, meleg fényre ébredt. A fény irodája ablakán át szűrődött be, ő pedig az íróasztalán feküdt.
– Már megint elaludtam!- motyogta mag elé, miközben igyekezett kisimítani a köpenyén keletkezett ráncokat. Mikor, úgy ahogy összeszedte magát az órájára pillantott. Az apró szerkezet pontosan 11 órát mutatott. Fehérköpenyes riadt képet vágott és felkapva fekete fényképezőgépét kisietett az irodából. Szerencséjére szombat volt így nem kellett órát tartania, viszont le alkart utazni az erdőbe, hátha tud készíteni pár képet a farkasról. Pár hete ugyanis érdekes dolgot vett észre. Az ezüstszínű farkas lábnyoma mellet, a hegyek közelében egy másik lábnyomra is rábukkant. Ez a nyom is farkastól származott, ám sokkal nagyobb volt, mint a fiatal szukáé.

Félhold rosszul aludt az éjjel így reggel fáradtan ébredt. Vihar még mellette szunyókált, így halkan a barlang kijárata felé indult. Vadászni akart, mert érezte, hogy gyomrát éhség mardossa. Hirtelen egy bokor mögé ugrott, ugyanis a tóban egy lubickoló hódot pillantott meg. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy hogyan került oda, amikor a tóba ez egyetlen bevezető út a vízesés és még csak apró patak sem vezeti el a vizét. Aztán ez az érzés máris eltűnt és a vadászösztön eluralkodott agyán. Halkan osont a bokrok között, közel a víz partjához. Szemét a hódra függesztette, és némán megközelítette. A mancsai már majdnem a vizet érték. A megfelelő pillanatban lehasalt, elrugaszkodott és egyenesen a hódra vetette magát. Lemerültek a víz alá. A barna állat a felszín felé igyekezett, de Félhold nem hagyta. Szorosan tartotta a torkát és egyre lejjebb úszott vele. Mikor már az ő levegője is fogytán volt megfordult és a felszín felé vette az irányt. A hód már az utolsókat rúgta, a nyakából lassan szivárgott a vér, ott ahol a farkas álkapcsa szorította. Körülöttük a víz már véresen piroslott. Az Ezüst farkas még néhányat tempózott majd felbukkant a tó felszínén. A hód addigra már élettelenül lebegett csupán.

Vihar kellemes szunyókálásból ébredt. Amikor körülnézett egyedül találta magát. Hirtelen fel akart pattanni, ám ekkor éles fájdalom nyilallt a vállába. Visszaereszkedett a földre, várt pár másodpercet aztán újra megpróbált lábra állni, ám most lassan és óvatosan. Mikor már stabilnak érezte a lábait, lassan elindult a kijárat felé. Amikor kiért a vízfüggöny mögül még épp látta amint Félhold egy kecses mozdulattal a vízben fürdőző hódra veti magát és vele együtt elnyeli őt a víz. Vihar nem várta, meg hogy a szuka visszatérjen a felszínre, egyből a parthoz siettet. (már amennyire fájós lába engedte) Mire odaért az Ezüst farkas már a part felé tempózott méretes zsákmányával. Mikor Félhold elé ért finoman kiragadta szájából a tetemet és a partra vonta. Utána visszatért a farkaslányhoz, hogy segítsen neki kikászálódni a vízből.

Félhold örült, hogy Vihar segített neki. Miután kimászott a partra kissé fáradtan leheveredett. Gyomra üresen korgott ezért maga elé vonta a finom húst és falatozni kezdett. Szeme sarkából Vihart figyelte és nem hagyta, hogy a hím addig a húshoz közeledjék, amíg ő jól nem lakott. Hiszen annyira még nem bízott benne, hogy ilyen könnyelműen a zsákmányához eressze. A tegnap este kivétel volt, mert azon a hím élete múlott. De most nem volt vészhelyzet így a szuka komótosan eszegette a számára mennyei étket. Természetesen ezután hagyta hogy, a Nagy Fekete is megtölthesse a hasát.

9. fejezet

Fehérköpenyes későn ért csak ki az erdőhöz, mert hétvégenként nagyon kevés volt a busz, saját autója pedig nem volt. Mikor végre beért a fák közé egyből a talajra szegezte tekintetét, hogy egy nyom se kerülhesse el a figyelmét. Hosszú ideig keresgélt eredménytelenül. Már az erdő másik végében járt, a hegy lábánál mikor néhány halovány nyomot pillantott meg. Arcán a siker mosolyával vágott neki a hegynek. Ifjabb korában gyakran járt túrázni, így a hegy leküzdése nem jelentett számára komolyabb akadályt. Tapasztalatból tudta, hol tudja biztonságosan megvetni a lábát és melyik kőbe kapaszkodhat meg, ha elvesztené egyensúlyát. Lassan de biztosan haladva végül felért a csúcsra. Azon a helyen a lábnyomok megszaporodtak. Észrevette egy ember és egy kutya lábnyomát is, sőt még némi megszáradt vért is talált. Érdeklődve hajolt a nyomok fölé fényképezőgépével.

Vihar a hód maradékát is eltüntette. Leheveredett a tópartra Félholdhoz. Együtt nézték a csillámló vizet. Nem zavarta meg őket semmi.

Fehérköpenyes néhány nyomot vett észre a sziklaperem szélén. Lenézett peremről, és egyből megpillantotta a két farkast egymás mellet feküdni. A feketéről rögvest megállapította, hogy egy igen szép hímmel van dolga. Körbenézett, de sehol nem látott lejáratot, így csak fentről készített pár képet a farkasokról. Nagyon örült a jól sikerült képeknek, de annak még jobban, hogy az idegen farkas egy hím. Hiszen ha a területen életképes farkas falka jön létre akár természetvédelmi övnek is nyilváníthatnák és megóvhatnák őket az olyan emberektől, mint a közeli faluban élő mániákus vadász. Még egyszer körbenézett hátha megleli a völgybe vezető utat, de most sem talált járható utat a fák és tüskebokrok között. Még utoljára lepillantott a farkasokra majd sóhajtva elindult lefelé a hegyről.

Félhold az égre nézett. Észrevette, hogy a láthatár már halvány alkonyi pírban izzik. Az éjszakát már a saját barlangjában akarta tölteni, így felállt és elindult. Nem nézett hátra, hogy Vihar követi-e igazából maga sem tudta, akarja e egyáltalán, hogy a hím kövesse egészen az otthonáig. Nem volt biztos benne, hogy ilyen hamar bizalmat kéne szavazni az idegen farkasnak. Te kiállt mellette a Sebhelyes és a nagy kutyája ellen…

Végül a kérdést Vihar döntötte el. Észrevette, hogy az Ezüst farkas feláll és indulni készül. Gondolkodás nélkül felpattan és utána eredt. Nem akart egyedül maradni, de legfőképp Félhold nélkül nem akart maradni.

Az Ezüst farkas végül is hagyta, hogy a Nagy Fekete kövesse, de nem egyenesen haza ment. Rejtett ösvényeken, apró patakok és vízmosások mellet titokzatos réteken át vezette egyre beljebb az erdőbe. Néha megfordult a másik irányba ment, aztán újra visszatért az eredeti irányhoz. Végül pont a barlang tátongó szája előtt értek ki az erdőből. Félhold nem véletlen tette ezt a nagy kitérőt. Azt akarta, hogy amíg Vihar nem nyeri el teljesen a bizalmát ne tudhassa hol is van pontosan a barlang. Óvatos volt, mint mindig és nem követtet el elhamarkodott lépéseket. Belépett a barlangba. Vihar is utána indult. A keskenyebb előtérben azonban az Ezüst farkas megállt és finoman rámordult a hímre.

– Eddig és ne tovább!- sugallta a testtartása. Vihar kissé csalódottan lefeküdt. Félhold szemében a megenyhülés csillant:

– De csak egyenlőre!- legyintette meg farkával a hím orrát.

10. fejezet

Másnap Félhold nagyon korán ébredt. A barlang hátsó kijáratát használta, hogy Vihar ne ébredjen fel. Kilépett a kőperemre. Bundáját hűvös hajnali szellő borzolta össze. Ugyan az erdő már tavaszba járt a reggelek- különösen az ilyenkor kora hajnalban- még hűvösek voltak. A látóhatáron a hósipkás hegyek pereme már rózsaszínben ragyogott, ám a szépséges napkorong még kérette magát, kibújjon-e bársony felhőtakarója alól. A sziklaperem alatt elterülő dús borostyán színben játszó mező minden fűszálán apró harmatcseppek csillogtak, mint ezernyi gyémántocska. A levegőben esőillat lengedezett. Az éjszaka valószínűleg apró zápor vonult át az erdőn, felfrissítve a vidéket. A mező szélén, ahol a fák kezdték átvenni az uralmat egy apró mókus szökdécselt teli pofazacskóval. Villámgyorsan felszaladt egy fa törzsén, majd a következő pillanatban már egy másik fa ágán hintázott ügyesen. Az Ezüst farkas leszökkent a harmatos fűbe, majd elindult az erdő felé. Nem figyelte merre jár. Élvezte a csendet és a nyugalmat. Még a madarak is aludtak ebben a korai órában. Nem találkozott egyetlen élőlénnyel sem leszámítva néhány csigát, akik az eső érkezésére bújtak elő, de most már igyekeztek menedéket keresni maguknak. Egyszer a fák ritkulni kezdtek és Félhold egy széles fennsíkra ért. Nem járt még erre, nem is tudta, merre van haza, ám ez jelen pillanatban nem érdekelte. Futni kezdett. Őrülten és teljes szívéből rohant. Érzete amint tüdejét megtölti a friss, tiszta levegő, tudata kiürült. Az adrenalin szétáradt a testében, minden izma megfeszült, ahogy keresztülvágott a hatalmas területen. Nem érzett mást, mint végtelen szabadságot. Elfelejtette Sebhelyest, a kutyáját, a Fehérköpenyest, de még Vihar iránti érzelmei is eltűntek. Ez a pillanat csak ez övé volt. Az újjászületés pillanata. Az ég egyre világosabb volt, a táj színesedni kezdett. A virágok, amik eddig zöld bimbóvá csukódva várták reggelt most ezernyi színben bontottak szirmot. És ahogy az Ezüst farkas berobban a fák közé a Nap kibukkant a hegyek mögül és megelevenedett a táj. Hirtelen ezer madár szólama szólalt meg egyszerre, sok apró állat bújt elő rejtekhelyéről. Elkezdődött a nap. Egy újabb nap. Csak Félhold érzete, hogy mától minden más lesz.

Vihar is a Nappal ébredt. Félholdat nem látta sehol, ám nem akart beljebb menni a barlangba. Inkább leballagott a patakhoz és kortyolt párat a hűs vízből. Felemelte szép fejét és hatalmas, fekete, csillogó szemével körbepásztázta a tájat. Csodás reggel volt. Az egész táj valami különös energiától vibrált. A Nagy Fekete érzete ezt az energiát, de nem tudhatta, hogy az Ezüst farkas épp ebben a pillanatban szelte át nem messze a fennsík hatalmas pusztáját. Vihar megrázkódott majd visszasétált a barlanghoz és leült a bejárta elé. Szigorú őrszemként vizslatta a tájat, mintha valami hatalmas értéket őrizne. Minden békés volt. A vibrálás egyszeriben megszűnt, a vidék megnyugodott és új életre kelt. Néhány mókus beszélgetett csicseregve a szemközti fán, és egy szép tölgy ágán csiviteltek a madárfiókák reggelijüket követelve. A következő percben megérkezett az anyamadár és megtöltötte éhes bendőjüket.

Félhold kimerülve a futástól ám mégis boldogan és megújulva sétált tovább az erdőbe. Egész lénye bizsergett valami kellemes érzéstől. Vidáman szökkent fel egy kőre, körbenézett majd egy kicsit megpihent. Még nem akart hazamenni, visszatérni az eddigi világba. Tetszett neki a béke és a harmónia, ami most körülölelte. Leheveredett. A követ, amin feküdt puha, sötétzöld moha borította, ami igen kényelmes nyugvóhelyet biztosított neki.

11. fejezet

Vihar már órák óta várt a barlang bejáratánál, hűségesen őrizve a betolakodóktól. Nem mintha sokan akartak volna behatolni aznap. A legnagyobb fenyegetés az volt mikor egy mókus kíváncsiskodott. Nem értette a fekete farkast, aki szobormerevséggel ült, egy teljesen üres barlang bejáratánál. De a Nagy Fekete csak várt. Várta, hogy hazatérjen az Ezüst Farkas és ő majd itt fogadhassa.

Félhold orrát egy apró moha csiklandozta. Kinyitotta a szemét. Még mindig a mohás sziklán feküdt, de a nap már magasan járt. Valószínűleg elszunyókált. Leugrott a szikláról és megrázta magát. Eszébe jutott Vihar, akit a barlangjánál hagyott. Sietve indult vissza otthonához. A visszavezető ösvényt hamar megtalálta, és pár percen belül már fel is bukkant a patak partján. Egyből észrevette a fekete farkast, aki a barlang bejárata előtt ült. Gyanakodva lépett párat felé.

Vihar azonnal felpattant, hogy utat engedjen Félholdnak. Igaz, hogy a másik farkas sokkal kisebb volt nála, ráadásul még nőstény is, ő mégis valami megmagyarázhatatlan tiszteletet érzett, valahányszor Félhold a közelében tartózkodott. Volt valami abba az ezüst szempárban, a tartásában, ahogy ezüst bundája úgy csillogott mintha mindig holdvilág cikázna a néző szeme előtt, abban, ahogy orrát egy kicsit mindig felhúzta. Mintha nem is egy hétköznapi farkas állna vele szemben. Ezt érezte most a Nagy Fekete és ez késztette arra, hogy felpattanjon őrhelyéről és fogadja a visszatérő Félholdat.

Félholdnak nagyon tetszett, hogy Vihar ilyen kapkodva, már-már ijedten reagált megérkezésére. Azonban ahelyett, hogy erejét kezdte volna fitogtatni, játékosan odébb ugrott, majd Vihar felé szökkent.

Vihart először meglepte Félhold közeledése, de a következő pillanatban ő ugrott az ezüst villámként cikázó farkas felé. Játékosan felé kapott, majd amilyen gyorsan támadott olyan gyorsan vissza is húzódott.

Mikor Félhold egy jól időzített ugrással Vihar hátán termett és a földre akarta borítani a hím először még ellentartott neki, ám mikor az Ezüst Farkas másodszor is nekiveselkedett a felborításának, ő egy hirtelen mozdulattal engedett. Mindketten a földre hemperedtek, majd továbbgurultak. Most Vihar került felülre és játékosan arcon nyalta Félholdat.

Félhold egy pillanatra mozdulatlanná merevedett ettől a gesztustól.

12. fejezet

A Fehérköpenyes aznap reggel rendkívül izgatott volt. Már kora reggel óta úgy érzete valami vibrál a levegőben. A márciusi levegő kellemesen csiklandozta az arcát. Abban az évben csodás tavasz ígérkezett, a Nap boldogan szórta meleg sugarait a Földre fölmelegítve mindenki szívét. De most valami más oka is volt a különleges hangulatnak. Aznap maga Fortuna fogadta kegyeibe a férfit. Az erdőben bóklászott, mikor rátalált egy magasabb dombocskára, ám mikor felkapaszkodott a tetejére valami a dombnál is jobb dologra bukkant. A dombtetőről ugyanis tökéletes kilátás nyílt egy barlangra. Egy barlangra, ami előtt két farkas játszott épp önfeledten. A meglepetéstől, ami érte a Fehérköpenyes egészen megfeledkezett magáról, és sikerül egy kósza ürgelyukban hatalmasat esnie. Pár pillanatig úgy maradt elhasalva a friss, még kissé harmatos fűben, majd sajgó könyökét markolászva ülő helyzetbe tornázta magát. Közben persze le sem vette a szemét a farkasairól.

Az Ezüst farkas végre felocsúdott mozdulatlanságából, és ledobta magáról Vihart. Felpattant a földről, hogy szembe nézhessen a hímmel. Sokféle érzés cikázott rajta keresztül, olyanok is, amiket még soha nem tapasztalt eddigi, rövidke, élete során. Jól érezte magát a Nagy Fekete közelében, ám valahogy tartott is ettől az újfajta helyzettől. Ha enged Viharnak az azt jelent, hogy egy újfajta élet kezdődik számára, amiben már nem egyedül kell küzdenie az életben maradásért, hanem a Nagy Feketével vállvetve. Ám ekkor Sebhelyes arca villant fel előtte, ahogy Viharra szegezi fegyverét. De ahogy az előtte álló Nagy Feketét figyelte, az Ezüst Farkas érezte a bensőjében, hogy ez nem számít. Mert képtelen elüldözni magától őt, képtelen nélküle élni.

Vihar feszülten figyelte Félholdat. Talán félt, hogy a szuka elüldözi, és újra bolyongania kell, talán inkább attól, hogy akkor újból magára marad. Semmiképp nem akart magára maradni azok után, hogy megismerte az Ezüst Farkast.

Félhold olyan gyorsan mozdult, hogy szinte nem is lehetett látni. Csak egy ezüst villanás volt az egész és újra Vihar nyakába ugrott, majd miközben játékosan oldalra lökte finoman viszonozta ez előbbi gesztust, és ő is arcon nyalta a hímet. Ezután hatalmas játék kezdődött kettejük közt. Harapdálták és nyalogatták egymást ahol csak tudták, nekiiramodtak egy irányba majd hirtelen irányváltásokkal csalogatták egymást be a fák közé, majd ismét ki a barlang elé. Egyszer Félhold üldözte Vihart, majd hirtelen fordult a kocka és Vihar vette üldözőbe őt. Ha a Nagy Fekete utolérte egyszerűen lerántotta a kis szukát a lábairól és egymásba gabalyodva hemperegtek tovább. És persze Vihar egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy ne nyalta volna meg finoman Félhold orrát.

Sebhelyes és Démon néhány napra meghúzták magukat. Azonban most új erőre kapva késszen álltak ismét szembeszállni az Ezüst Farkassal. Már alkonyodott odakint és Sebhelyes épp a fegyverét tisztította, mikor a kutyája nagy fejét az ölébe fektette.
– Na, mi az mit szeretnél?- kérdezte miközben szeretetteljesen megvakargatta Démon füle tövét- Egy kis farkas hús jó lenne nem igaz? De sajnos most nem tudok mással szolgálni, mint a szokásos vacsoráddal.
Felállt, hogy kimérje Démon számára a vacsoráját. A városból hozatta a kutyatápot, amiről azt hallotta kifejezetten vadászkutyák számára lett kifejlesztve. Egy jó adagot Démon táljába öntött, majd visszatért fegyvere megtisztításához. Ahogy leült megszokott helyére újra felnézett a falra, mint mostanában már oly sokszor, ahová az Ezüst Farkas szőrét szánta.
– Igen, igen… Egy nap az enyém leszel. És nem csak a bőröd, de a lelked is vele együtt! – ismételte el a már oly rég tett fogadalmát.

13. fejezet

A tavaszi hónapok lassacskán nyári melegbe fordultak. A Nap lustán baktatott égi útján, nem törődött az árnyas erdőben zajló eseményekkel, pedig ha ekkor a lefelé fordítja tekintetét egy nagyon különleges jelenetnek lehetett volna szemtanúja. Vihar ekkor épp távol tartózkodott a barlangtól, egy messzi mezőn kergetett egy fürge őzet, ezért ő sem lehetett tanúja Félhold csodájának. A nőstény farkas a két hónappal ezelőtt, a barlang egyik puha falából kiindulva ásott magának odút, és nem is nagyon mozdult ki onnan, a párja, Vihar hordta neki az élelmet. Abban a percben is az odú rejtekében kuporgott, és arra készült, hogy világra hozza kölykeit.

Sebhelyest igencsak kerülte a szerencse. Hónapok óta nem sikerült az Ezüst farkas nyomára bukkannia, pedig tűvé tette az egész erdőt. Mintha ellensége egyszerűen köddé vált volna.
– Biztos rájött, hogy itt csak a biztos halál várja! – bár ezt mondta, nem tudott egészen hinni a saját szavainak. Az is ellene szólt, hogy a másik farkast, a feketét gyakran látta az erődben, bár Vihar túl gyors és óvatos volt, hogy puskavégre kapja.
– Abban a kis mihasznában semmi küzdőszellem nincs, nem úgy, mint az Ezüstben! Egyszerűen golyót pazarolni sem érdemes rá!- ebben Sebhelyesnek teljesen igaza volt. Vihar nem kockáztathatta az életét úgy, hogy tudta a vemhes Félhold a barlangban várja őt. Sebhelyes viszont új tervet szőtt magában. Veszedelmeset és mindenképp halálosat. Azonban a kivitelezése elég bonyolultnak ígérkezett, fennállt az esélye, hogy a tökéletes megszervezése több hónapot is igénybe fog venni.

Vihar végre nyakon csípte áldozatát. Büszkén vakkantott egyet, majd először csillapította saját éhségét, a maradékot pedig elkezdte visszavonszolni a barlangoz. Nem volt könnyű dolga, a hús, még úgy is, hogy jó részét bekebelezte, igen nehéznek bizonyult, ráadásul az üldözés alatt fel sem tűnt neki, milyen messze jutott a megszokott vadászterületétől. A Nap is elég magasan járt már, jó eséllyel is csak sötétedésre volt esélye hazaérni, pedig mindent beleadott, hogy minél előbb Félhold mellett lehessen.

Az Ezüst farkas fáradtan szuszogott. Mellette 6 aprócska, vaksi szőrcsomó nyüszített, miközben mind azon igyekezett, hogy megtalálja az életet jelentő tejforrást, anyja oldalában. Félhold gondos anyának bizonyult, miután mindegyik labdácskát tisztára nyalta, orrával finoman a megfelelő irányba igazította őket. Pár perc múlva már nem lehetett mást hallani, mint az elégedetten nyeldeső apróságokat. A hat kicsi között két nőstény és négy hím volt. Azt ekkor ugyan még nem lehetett megállapítani, hogy milyen színűek, az egyik kislányon már jól látszódott, hogy az édesanyjára ütött. Testvérkéit harciasan félrelökdöste, könnyedén kiharcolva magának az elsőséget az evésben.

Vihar az estével együtt érkezett meg a barlanghoz. Zsákmányát a bejáratnál hagyta, és rohant be Félholdhoz. Azonban amikor a nőstény által kapart odú bejáratához ért odabentről csak fenyegető morgást kapott válaszul az üdvözlő vakkantásaira. Félhold nem engedte neki, hogy megközelítse a kotorékot, ahányszor közelebb lépett, a válasz egyre erősödő morgás volt. Vihar érezte legbelül, hogy ez csak annyit jelenthet a kölykök világra jöttek, de azt is érezte, hogy ő még egy jó darabig nem láthatja utódait.

14. fejezet

Hetek teltek változatlanul. Vihar szorgalmasan hordta Félholdnak az élelmet, és végtelenre nyúló türelemmel várta a pillanatot, hogy a nőstény utat engedjen neki, és megnézhesse kölykeit. A tájat a tomboló nyár perzselte, a természet élénkebb volt, mint valaha. Az erdő tele volt ifjakkal, akik ebben az évben látták meg a napvilágot. A Nagy Feketének nem esett nehezére táplálékot találnia ebben az időszakban. Ezek a hónapok általában rendkívül népszerűek voltak a vadászok körében. Vihar emiatt rendkívül óvatos volt, nem hagyta, hogy a bőség eltompítsa figyelmét, azonban ezen a nyáron ok nélkül aggódott.

Sebhelyes terve lassacskán felöltötte végső formáját. Azonban semmit nem bízott a véletlenre, nem hagyta, hogy bárki is megzavarja előkészületeiben, vagy egy mázlista kis zöldfülű keresztülhúzza számításait. Ha kellett rémhírekkel, csapdákkal vagy éppen nyílt agresszióval, de távol tartotta a többi vadászt az erdőtől, ezzel bebiztosítva magának a zsákmányt.

Fehérköpenyes napok óta nem aludt egy percet sem. Minden figyelmét és energiáját a farkasok tanulmányozásának szentelte. Rengeteg könyvet olvasott, szaklapot böngészett át, hogy még több információt megtudhasson erről a fajról, amit kipusztultnak gondoltak azon a vidéken. Egyelőre úgy tűnt számára, hogy minden rendben halad, ha a farkas párnak kölykei is lesznek, akkor minden feltétel adott lesz ahhoz, hogy védetté nyilvánítsák a területet, és kiüldözhesse onnét azt a gyanús külsejű, sebhelyes arcú vadászt.

Három hét telt el a kölykök születése óta. A kicsik ez idő alatt megerősödtek, szemüket is kinyitották, és készen álltak rácsodálkozni a világra. Félhold kúszott ki elsőként a járatból, majd halk nyüszítéssel kölykeit is biztatni kezdte. Elsőként, az anyjára leginkább hasonlító nőstény mászott elő. Szőre épp oly ezüstösen fénylett, mint Félholdnak, és az akkor még kék szemében már ott csillogott valami az Ezüst farkas szelleméből. Hamarosan testvérkéi is követték őt. A másik nőstény kölyök hollófekete volt, mint édesapjuk, a hímek közül ketten úgy festettek, mint akik most másztak ki egy nagy sártócsából piszkos barna szőrükkel, a másik kettőnek hasonló fekete szőre volt, mint nővérüknek, de nekik nem volt olyan intenzív, mély árnyalata. Mind a hat kölyöknek kék szeme volt, valódi szemszínük csak később mutatkozik majd meg.

Vihar az odú előtt ült vigyázzban, mikor a kölykök sorra felbukkantak. Lassú mozdulatokkal lépett oda a csetlő-botló apróságok mellé, szemében atyai büszkeséggel. Mindnyájukat megszagolta, majd kedveskedve végignyalta. A kölykök először bizalmatlanul szemlélték a hatalmas farkast, de csak hamar rátaláltak bátorságukra és vakkantva, nyüszítve játékra hívták Vihart. A Nagy Fekete nem kérette magát, csakhamar a hátán feküdt, az apróságok pedig rajta csimpaszkodtak, kis fogaikkal fülét, farkát cibálva.

Félhold nem messze feküdt és a vidám jelenetet szemlélte. Érzékei azt súgták neki, hamarosan vége szakad ennek az idilli időszaknak, és valami szörnyűséggel kell szembenéznie.

15. fejezet

Fehérköpenyes nem hitt a szemének. A farkas barlang előtt, hat egészségtől duzzadó eleven kölyök civakodott egy darab száraz ágon, a Nagy Fekete óvó tekintete előtt. Ez volt az, amire eddig várt. Minden egyben volt ahhoz, hogy jó esélyekkel kérvényezhesse a terület védetté nyilvánítását. Fehérköpenyes nem is vesztegette az időt. Készített néhány fényképet a kölykökről bizonyítékként, majd sietve a város felé vette útját.

Sebhelyes keresztülsietett a város egyik forgalmas utcáján. Szüksége volt új lőszerre, valamint néhány fontosabb kelléket is be kellett szereznie, ezért döntött úgy, hogy a városba látogat. Démont otthon hagyta, nem akarta, hogy a nagy kutya esetleg feltűnést keltsen, így is rengeteg ember megbámulta őt, az arcát eltorzító sebhely miatt. A kutató pillantások elől menekülve tekintetét a földre szegezte, emiatt nem is vette észre a rohanvást felé közeledő alakot. A következő másodpercben hangos puffanással ütköztek egymásnak. Sebhelyes a másik emberből csak egy nagy fehér villanást látott, miközben mindketten a földre zuhantak.
– Ember figyelhetne jobban is! – Sebhelyes nem is próbált udvariasan viselkedni. Miközben lassan felkászálódott alaposan szemügyre vette az előtte heverő szerencsétlent. Fiatal fiú volt, aki hosszú fehér köpenyt és kerek szemüveget viselt. Frissen diplomázott tudósnak tűnt, arcvonásaiban még ott volt a gyermeki dac és pimaszság, de a szemüveg mögötti zöld szempárban már volt valami mélységes bölcsesség, még ha most riadtan pislogott is fel a fölé tornyosuló alakra. Körülötte szanaszét friss fényképek hevertek, de azokat Sebhelyes pillantásra se méltatta.
– Ha még egyszer összetalálkozunk, nem állok jót magamért te kölyök! – azzal otthagyta a fiút és öles léptekkel elsietett a vadászbolt irányába.

– Elnézést uram!- Fehérköpenyes biztos volt benne, hogy a mogorva alak nem hallja már meg, bocsánatkérését. Úgy érezte ismeri ezt az alakot, de sehogy sem akart eszébe jutni honnan. Ezen mélázva kezdte el összeszedni a szétszóródott fényképeket. Most hozta el őket egy kedves barátjától, aki előhívta őket. A farkasokról készült képek voltak azok, épp az irodájába tartott velük, hogy összeillessze a teljes prezentációt, amivel másnap a tanács elé kell állnia.

Éjfél körül járhatott az idő. Félhold a barlang előtt ült, és az eget kémlelte. A Hold épp fogyó állapotban volt, a nagy ezüst arcnak most csak a fele vigyázott a tájra. Az Ezüst farkasban felidéződött az a halovány emlék, mikor először tévedt erre a tájra. Az eget akkor is a félhold bitorolta, de a farkas jól emlékezett rá, hogy akkor épp a növekvő fázis volt soron. Mióta ezt az erdőt otthonának mondta már sok Hold telt meg majd fogyott el újra, mégis a mai estét valahogy különösnek érezte. Mintha valami mondanivalója lenne az égnek, csak ő nem tudja megfejteni.
A levegőt ekkor hangos lövés szelte ketté. Az Ezüst farkas nem rezzent meg. Tudta jól mi ez. Egy jel. Egy jel a Sebhelyestől, ami a végső játszmára invitálta az Ezüst farkast. Ez volt hát a Hold mondanivalója. Az üzenet immár világos volt: holnap minden véget ér.

16. fejezet

Három lélek riadt fel egyszerre egy kora hajnali órában. Odakint még sötét volt, csak az ég alja piroslott egy egészen keskeny sávban.
Fehérköpenyes izgatottan kezdte magára rángatni ruháit. Előtte az asztalon gondosan összekészített vastag paksaméta hevert.
Sebhelyes finom érintéssel keltette fel Démont. Miután reggelit tett hű társa elé az asztalhoz lépett, amin frissen fényezett fegyvere hevert.
Félhold utoljára szeretetteljes pillantást vetett alvó kölykeire és Viharra mielőtt kilépett volna a barlang ajtaján és belevetette volna magát az erdő sötétjébe.

Fehérköpenyes gyomra aprócska csomóvá zsugorodott, ahogy a szigorú tekintetű bizottság elé lépett. Vele szemben a hosszú asztalnál húsz ember ült, akiket mind meg kellett győznie igazáról. Hosszas harccal azt már sikerült elérnie, hogy néhány különleges körülmény miatt sürgősnek nyilvánítsák előterjesztését, és így akár már a mai napon megkaphatta a terület a védett státuszt.
– Csak nehogy ez már késő legyen…- mormogott az orra alá, miközben szemüvegét feljebb igazította az orrán. Időközben ugyanis eszébe jutott, hogy ki volt a tegnapi ijesztő alak, akivel összeütközött az utcán. Az Ezüst farkas legnagyobb ellensége, a falu vadásza.

Sebhelyes Démonnal az oldalán vágott neki az erdőnek. A fekete kutya hamar rábukkant az Ezüst farkas nyomára. A friss csapás olyan világosan rajzolta meg számukra az utat, mintha Félhold maga akarta volna, hogy így legyen. A vadász figyelmét ez nem kerülte el, árgus szemekkel figyelte a legapróbb jeleket, amik a farkas valódi szándékár mutattak volna, mégsem talált semmit, ami csapdát engedett volna sejteni.
– Ne feledd Ezüst farkas! Ha veszítesz enyém a bundád és a lelked is!

Félhold lassan elérte a tisztást, ahol olyan sok holddal ezelőtt először megérezte az emberek szagát. Itt egyszerűen letelepedett a földre, és tekintetét előre szegezve várni kezdett. Tudta, hogy Sebhelyes hamarosan megérkezik.

Az Ezüst farkas nem tévedett Sebhelyes rövidesen felbukkant a tisztás szélén, egyenesen szembekerülve az Ezüst farkassal. Puskáját nyíl egyenesen előre szegezve lépett ki a fák közül.
– Szóval akkor itt ér véget a történetünk Ezüst farkas? – mellette Démon vicsorgott, hatalmas pofájából már-már földöntúli morgás tört fel.

Félhold felállt és ugrásra készen tekintetét Sebhelyesébe fúrta. A kutyától nem tartott különösebben, de a jelenléte rendkívül zavarta. Nem akarta, hogy ebbe az összecsapásba beleavatkozzon. Ezen gondolatai mintha testet öltöttek volna, egy közeli bozótból hatalmas fekete test ugrott elő és ledöntötte a lábáról a kutyát.

Vihar mikor reggel nem találta semerre Félholdat rögvest utána indult. A kölyköket nem féltette, tudta, hogy a barlangban biztonságban lesznek. Párját egy távoli kis tisztáson találta meg, szemben a Sebhelyessel és Démonnal. A pillanat törtrésze alatt vált világossá minden a Nagy Fekete számára. Nem avatkozhatott bele a Félhold és a vadász között húzódó háborúba, de talán egyféleképp képes lehet segíteni Félholdat. Célba vette a vicsorgó kutyát, és rávetette magát. Időt sem hagyott neki, hogy feleszméljen, kihasználta a meglepetés erejét, a torkánál megragadva egy közeli fához csapta a kutyát. Démon ájultan csuklott össze, ezzel Sebhelyes kibillent egy pillanatra egyensúlyából. Ennyi idő elég volt a Nagy Feketének, hogy elkapja az Ezüst farkas tekintetét és egy néma búcsú kíséretében eltűnjön a fák között.

– Nagyon cseles! Hát akkor ezzel kiegyenlítődtek az esélyeink Ezüst farkas. Lássuk mire vagy képes! – Sebhelyes ismét Félholdra emelte fegyverét és meghúzta a ravaszt.

17.fejezet

Félhold a puska eldördülésével egyszerre rugaszkodott el a földtől. Egész testén egy különös érzés futott keresztül. A tudaté, hogy ez már megtörtént egyszer pont ugyan így.

Fogai körülzárták Sebhelyes karját, aki fájdalmában hangosan felüvöltött, kezéből pedig kiesett fegyvere. Mindketten a földre kerültek, Félhold ahol érte karmolta és harapta Sebhelyest.

A vadásznak sikerült kitapogatnia fegyverét a harmatos fűben. Ujjai ösztönösen záródtak körbe a már olyan jól ismert fém és fa markolaton, majd egy erős lódítással fejbe vágta az őt marcangoló farkast.

Félhold az ütéstől hátratántorodott. Érezte, hogy homlokán végigcsorog forró vére, de fájdalmat nem érzett. Újra Sebhelyesnek támadt, de a férfi már felkészült erre. Az Ezüst farkas egyenesen a puskacsőnek ugrott. Érezte, ahogy a golyó keresztülhatol a testén valahol a medencéje közelében. A közvetlen lövés ereje eltérítette, Sebhelyes mellett ért földet, hosszan végigcsúszva a nedves talajon. Hasából patakokban folyt a vére, de a seb közel sem volt halálos. Félhold összeszorította fogait és ismét felállt, hogy szembenézzen Sebhelyessel.

– Hát még mindig nem adod fel te átkozott? Minek küzdesz? Úgyis enyém leszel testestül lelkestül! – Sebhelyes a vállához emelte fegyverét felkészülve az utolsó lövésre. Biztos volt a dolgában, egyenesen az Ezüst farkas szívét vette célba.

Fehérköpenyes homlokát törölgetve lépett ki a nehéz kétszárnyú tolóajtón. A bizottság rendesen megizzasztotta, de végre kezében volt az, amiért olyan sokat dolgozott. A terület védetté válásáról tanúskodó irat, rajta a bizottsági pecséttel ott lapult a hatalmas barna borítékban. Nem vesztegethette ezek után az időt, útja egyenesen a faluba vezetett, hogy a sebhelyes arcú vadász orra alá dörgölhesse az okmányt.
Amikor a faluba ért sokkoló hír fogadta. A falusiak szerint a vadász már kora hajnalban elhagyta otthonát kutyájával és puskájával együtt, és senki nem tudja, merre kellene most keresni.
– Fiacskám nem tud mást tenni, mint, hogy megvárja, míg visszaér! – ezt az egy tanácsot kapta a Fehérköpenyes egy helyi, hajlott hátú anyókától.
– De az már késő lehet a farkasok számára!
– Sose féltsd te Félholdat, az Ezüst farkast! Rá nagy szellemek vigyáznak! – azzal a néni otthagyta a Fehérköpenyest, akinek arca abban a pillanatban épp olyan sápadt volt, mint a köpenye.

Félhold tanult előző hibáiból, így most nem Sebhelyest, hanem a fegyverét vette célba. Sikerült is kiragadnia a hosszú csövet tulajdonosa kezéből, de a golyó így is vállon találta. Az Ezüst farkas messzire hajította a fegyvert, majd hátra se nézve bevágtatott a sűrűbe.

Sebhelyes gyorsan puskája után vetette magát, majd szitkozódva Félhold után eredt. Úgy tűnt a vállát ért lövés lelassítja, de a férfinak soha nem sikerült elég közel érni ahhoz, hogy biztos lövést adjon le.

Félholdban végső elhatározás született. Kanyargós utakra csalta Sebhelyest, hosszan vezette a fák közt, nehogy a férfi rájöjjön útjuk valódi céljára. Pedig ha sejtette volna, valószínűleg minden erejét arra fordítja, hogy idejében megállítsa az Ezüst farkast.

Fehérköpenyes képtelen volt nyugton várakozni. Rossz érzés lett úrrá rajta, így bevetette magát a fák közé. Hamar elérte a farkas barlangot, ahol egy friss nyílegyenes csapásra bukkant. Ezt az ösvényt követve futott tovább versenyre kelve az idővel.

Félhold nyomában a Sebhelyessel hosszú, és kimerítő kilométereket hagyott a háta mögött. Azonban végre elérte útja végét. Az erdő ezen a tájon megritkult majd teljesen eltűnt. Kopár sziklafennsík volt, a szél akadálytalanul süvített, megborzolva a ragyogó ezüst bundát, ami helyenként csomóban tapadt össze a farkas rubinvörös vérétől. A pusztaságnak hirtelen szakadt vége, egy kiálló sziklaszirttel. Ezen a szirten állt az Ezüst farkas, alatta több ezer méteres mélységgel.

Sebhelyest megállásra kényszerítette a látvány. Az Ezüst farkas visszanézett rá a szirt pereméről. Szemében valami különös, fájdalmas véglegesség csillant. A vadász a puskájáért nyúl, és lassan lövésre emelte.

Az Ezüst farkas nem várta meg a lövést. Becsukta ezüstszínben csillogó szemét és leugrott.

Sebhelyes nem hitt a szemének. Látta amint a farkas lecsukja a szemét, mint egy búcsúzásként, majd a mélybe veti magát. Egyszerűen nem akarta elhinni. Az Ezüst farkas átvágta őt. Így már soha nem lehet a férfié az ezüstszínű farkasbunda, de ami a legjobban felbosszantotta, hogy így a farkas lelke örökké szabadon járhat majd. Sebhelyes mérgében a levegőbe lőtte összes megmaradt töltényét, majd puskáját az Ezüst farkas után hajította.

Fehérköpenyes torkában dobogó szívvel rontott ki a peremre. Hallotta a lövéseket, így csak a remény leghaloványabb fényének pislákolása élt már csak benne.
– Megálljon! – kiáltott rá a neki háttal álló férfira- Nem lőheti le! Itt a dokumentum! Ezek a farkasok mától védelem alatt állnak!
A vadász először nem reagált semmit a Fehérköpenyes szavaira. A fiatal professzornak csak a beállt csöndben tűnt fel, hogy ketten vannak a szirten. Sehol nincs a különös ezüstszínű farkas vagy a teteme.

– Megeheti a francos papírját! Leugrott az istenverte! – törte meg a némaságot a Sebhelyes majd visszaindult az erdőbe.

Vihar pontosan érezte a pillanatot, mikor Félhold leugrott. Testével védelmezőn körbefonta alvó kölykeit és fájdalmasan felvonyított. Ez a vonyítás hosszú volt és fájdalmas. Búcsúének volt, melybe a Nagy Fekete belesűrítette összes érzését. Hangja lehallatszott egészen a faluig. Az emberek innen tudták meg, hogy az Ezüst farkas, ugyan megnyerte háborúját a Sebhelyessel szemben, de testével fizetett lelke szabadságáért.

A Nagy Fekete gyászéneke több percig tartott. Ez idő alatt senki és semmi nem mozdult a tájon.

Epilógus

Az eget félhold uralja. Egy aprócska tisztást éppen megvilágít különös fénye, mikor egy ezüstszínű árny tűnik fel. Csak egy füstös jelenés az egész, de a hold sápadt fényében mintha egy farkas körvonalai öltenének alakot. Ekkor az egész erdőt földöntúli farkasüvöltés tölti be. A hang egyenesen a szellemalakból jön. A közeli faluban az összes kisgyerek felriad a hangra, de egyikük sem fél. Tudják jól az öregek meséjéből, hogy ez az Ezüst farkas lelke, aki hosszú szenvedések árán nyerte el az örök szabadságát és most minden félholdas estén mikor a Hold épp növekvő fázisbába ér a szelleme feltűnik, hogy jelt adjon magáról. Nem engedi a falusiaknak, hogy elfeledjék mit tett vele az egyik közéjük tartozó.

Félhold meséjét még sok-sok emberélet elmúltával is ugyanolyan élesen fel tudják idézni a falusiak, mintha mind ott lettek volna akkor. Hogy mi igaz belőle és mi nem, azt a hallgatóságnak magának kell eldöntenie. Annyi bizonyos, hogy egy fiatal természettudományokat kutató professzornak köszönhető, hogy az erdő természetvédelmi terület napjainkban, valamint ha egy az átlagosnál kíváncsibb ember téved a faluba, az könnyen ráakadhat a temetőben egy öreg, egyszerű síremlékre, ami egy sebhelyes arcú vadásznak és a kutyájának állít örök emléket.

Az falu közelében farkas falka él. A helyiek a hosszú évtizedek során megtanulták, hogyan tudnak békében együtt élni velük. Kénytelenek voltak, hiszen az erdőt és minden lakóját majdnem 70 éve védetté nyilvánították. A szemfülesek és szerencsések holdvilágos estéken akár láthatják is a falkát keresztülrohanni valamelyik hegygerincen vagy erdei ösvényen. Élükön mindig egy ezüstszürke nőstény áll. Ők Félhold közvetlen leszármazottai, akik ugyanolyan bölcsességgel, ravaszsággal és nemességgel rendelkeznek, mint ősanyjuk az első Ezüst farkas.

---

[supsystic-social-sharing id=’2′]